Tudom, tudom, hozhatnám már a részt, de még nem tudtam írni. Egyszerűen nem ment... Jött azonban ez a novellaötlet és egyszerűen muszáj volt kiírnom magamból. Remélem, elnyeri a tetszéseteket! :) Puszi: K.

Kezdtem belátni, hogy apa igazat mondott, mikor azt
tanácsolta térjek ide vissza. Lakosságát tekintve jelentősen kisebb, mint
London, de ebből kifolyólag fele annyi ügyvéd van, főleg annyira jó, mint én!
És ezt nem túlcsorduló egoizmusom mondatja velem, mindösszesen az élet. Mióta
ténylegesen praktizálok, minden ügyemet megnyertem. Kitartó vagyok, precíz és
harcias! Ez azonban elég fárasztó, hiszen naponta több százan is képesek akár
besétálni az irodámba. Legutóbbi pedig alig öt perce távozott.
Két ásítás között kortyoltam egyet a bögre kávémból, az ablak mellett
ácsorogva. A nap már hanyatlóban odakint. Imádtam ezt a gyönyörű jelenséget,
mely megidézte a fiatalkoromat. A gimnáziumi szerelmem mutatta meg először,
mennyire romantikus és hangulatos tud lenni ez a napszak, hiszen első és
egyetlen csókunk is naplementében történt, a tóparton. Azóta is életem egyik legszebb pillanataként
őrzöm emlékeimben azt a napot.
A fülsértő, ám már rendszeressé vált sípolás rántott vissza a valóságba.
-
Frau Lingor, megérkezett Frau Höwedes– hallottam
meg asszisztensnőm hangját. A mai napon az utolsó látogatóm, aki szeretné, ha
képviselném. A sors fintora, hogy Benedikt Höwedes felesége, akibe diáklányként
olyannyira szerelmes voltam. De hát, ahogy a mondás is tartja, aki szerencsés a
munkában, az nem szerencsés a szerelemben. Én pedig ezt az ágat képviselem.
-
Küldje be! – elengedtem a gombot, így már nem
halhattuk egymást. Letettem a bögrémet, majd visszaültem a forgószékbe. Két
perc se kellett az ütemes magas sarkú cipők kopogását az ajtóm elől hallottam.
Kopogott két aprót, majd benyitott.
-
Üdv, Frau Lingor – biccentett, majd beljebb
lépett. – Lisa Höwedes – kezet ráztunk.
-
Tegeződjünk! – mégiscsak egy idősek vagyunk,
hogy nézne ki, ha magázna?
-
Rendben – bólintott, majd kihúzta magának a
széket és leült. Pár perc múlva asszisztensem, Katharina egy bögre teával
sietett be, melyet a vendég elé helyezett, tőlem pedig elvette az üresre ivott
csuprot és kisietett.
-
Szóval, Lisa… Miben segíthetek? – tértem a
lényegre, miközben laptopomra pillantottam, hogy megnézzem hány óra van.
-
El akarok válni! – amint eljutott agyamig a
mondat ledermedtem. Elválni? Bennitől? Több mint, tíz éve vannak együtt, pár
éve házasok… azt hinné az ember a világ legszerelmesebb emberei!
-
Rendben – gyorsan visszarántottam magam a
valóságba.
-
Szeretném, ha képviselnél! Azt hallottam te vagy
a legjobb!
-
Igen, az egyik legjobb – bólintottam helyeslően.
-
Van egy fiam is – folytatta. Várjunk csak! Egy
kis Höwedes? Ó, te jó ég! – Nem akarom, hogy az övé legyen! – jelentette ki
határozottan.
-
Értem – bólogattam szorgosan, miközben
lejegyzeteltem, a hallottakat. – És mi a válás oka?
-
Megcsalt – egy könnycsepp buggyant ki szeméből,
de gyorsan letörölte. ’HŰTLENSÉG’ jegyzeteltem a lapra. – Fűvel-fával… Milyen
ember az ilyen? – zokogott tovább. – A ribancok és az a hülye foci fontosabbak
neki, mint a saját fia! – szörnyülködve hallgattam, amiket mond. Mi lett azzal
a Bennivel, akiért én annyira odáig voltam? Oké, akkoriban is két lányt
szédített egyszerre, de nem volt ennyire durva a helyzet… - Szóval… elvállalod
az ügyet? Képviselni fogsz? – nyeltem egy nagyot, majd kimondtam.
-
Igen, képvisellek a válásban! – elmosolyodott,
majd hirtelen felállt a helyéről.
-
Remek! Köszönöm – mosolygott tovább. – A
továbbiakban megbeszéljük a többit.
-
Igen – bólintottam én is, mire felkapta
táskáját.
-
Viszlát! – intett.
-
Viszlát – biccentettem. Mitől lett hirtelen
ilyen jó a kedve?
Felsóhajtottam, miközben két kezem közé temettem arcomat. Újra
s újra utat törtek maguknak agyamban az emlékek. Az a naiv, lelkes, önfeledt
szerelmes tizenhat éves kislány végleg eltűnt a testemből, manapság csak a
munkámnak élek, és a hallottak alapján az a tizenhét éves fiú is megváltozott,
méghozzá nem túl jó irányba.
Összeszedtem a holmimat, leoltottam a lámpát, majd bezártam az irodát. Ideje
végre hazamenni, venni egy forró fürdőt, majd aludni egy nagyot a kényelmes
ágyamban. Holnap szintén hosszú napom lesz, és jelenleg életképtelennek érzem
magam hozzá.
Legmélyebb álmaimat szakította félbe a csengő, melyre valamely őrült
rátenyerelt. Gondolatban diplomatikusan elküldtem egy jó messzi vidékre, ám
tovább folytatta. Kibújtam a takaró alól, majd köntösömbe bújtam, és míg
lerobogtam a lépcsőn, meg is kötöttem derekam körül. Elvettem a kulcsom a
szekrényről, majd kinyitottam az ajtót. Azonnal megcsapott a hideg levegő,
melyet a frissen lezúduló eső okozott. A lámpa fényében egy vékony, magas,
csuklyás férfialak rajzolódott ki. Amint megpillantott közelebb lépett, így
lassan megvilágosodott előttem arca is. Férfiasabb volt, mint mikor utoljára
láttam, de még mindig ugyanolyan jóképű.
-
Benni? – leheltem nevét.
-
Renata – lépett beljebb. Egyáltalán nem tűnt
boldognak, sőt arca kimondottan megviseltnek látszott.
-
Mit keresel itt? – fontam össze karjaimat
mellkasom előtt. Kezdtem fázni.
-
Ne vállald el, hogy segítesz Lisának, kérlek! –
tekintete majdhogynem sírva könyörgött.
-
Sajnálom, már igent mondtam – közöltem ügyvédi
hidegvérrel.
-
Nem teheted – suttogta. – Nem engedheted, hogy
elvegye a fiam!
-
Talán előbb kellett volna törődnöd vele –
suttogtam.
-
Mi? Hiszen a fiam a mindenem! – állította.
-
Nyilván ezért adta be Lisa a válást…
-
Nézd, nem tudom, mit mondott neked, de biztos
vagyok benne, hogy nem igaz! – hadakozott.
-
Nézd Benedikt, ez nem a legmegfelelőbb hely és
főképp nem a legjobb idő, hogy ezt megtárgyaljuk – egyik lábamról a másikra
helyeztem a súlyt. Már-már szinte vacogtam.
-
Rena, légy szíves! Csak arra kérlek, hallgass
meg engem is! – kibuggyant a szeméből egy könnycsepp. Még sosem láttam ennyire
szétesve, így tudtam, komolyan nagyon sokat jelent számára a kisfia.
-
Rendben – sóhajtottam fel. – Találkozzunk holnap
és akkor meghallgatom a te verziódat is – ajánlottam alkut. – Most pedig menj
haza és szárítkozz meg, mielőtt megfázol! – utasítottam.
-
Még mindig törődő vagy – jelent meg halvány
mosoly arcán.
-
Holnap találkozunk! – jeleztem, hogy mennék,
mire vette a lapot.
-
Igen – bólintott. – Jó éjt!
-
Jó éjt, Benedikt! – biccentettem, míg kilépdelt
az ajtón.
-
Köszönöm, Rena – fordult még utoljára hátra.
Intettem egyet, majd bezártam az ajtót és visszavonszoltam magam a szobámba. Ez
az ügy kezd egyre zavarosabb lenni.
Másnap délben, éppen a táskámba csúsztattam a telefonom,
mikor hangzavar hallatszott.
-
Uram, ha nincs időpontja, nem mehet be – jelentette
ki Katharina.
-
Nem érdekel az időpont – zengte az ismerős hang,
majd kinyílt az ajtóm.
-
Sajnálom, Frau Lingor, nem tudtam visszatartani
az urat – szabadkozott drága asszisztensem.
-
Semmi baj, Kath! – intettem neki, mire tétován
magunkra hagyott minket.
-
Most már alkalmas a hely és az idő? – kérdezte
Bene apró mosollyal az arcán.
-
Az idő tökéletes! Éppen ebédelni készültem.
Velem tartasz? Közben elmondhatnád, amit szeretnél – mosolyogtam rá.
-
Kiválaszthatom az éttermet?
-
Akár… - általában az utca végén álló étteremben
ebédelek, így rám férne már egy kis újdonság. Vállamra emeltem táskámat, majd
Benedikt oldalán hagytam el az épületet.
A kocsiban néma csend telepedett közénk, de abban biztos
voltam, hogy nem egyszerű ebédre invitál. A város egyik legtávolabbi éttermébe
vitt és elég elszánt volt tekintete.
-
Ugye nem akarsz elrabolni? – érdeklődtem.
-
Nem – kuncogott. – Nem vagyok bűnöző – rázta a
fejét, majd leparkolt egy étterem előtt, melyben addig még sosem jártam. – Csak
szeretném, ha tisztán látnál.
-
Mit kell látnom? – lezárta a kocsit, majd az
étterem egyik külső, teraszi asztalához léptünk. Bár egész éjjel esett az eső,
mostanra a nap teljesen felszárította. Levettem a kosztümöm zakóját, majd az
étlapot kezdtem fürkészni. Salátát rendeltem, pár főtt csirke darabbal, míg
Benni lasagnet.
-
Nem mondod, hogy fogyózol! – méltatlankodott. –
Hiszen nagyon jó alakod van!
-
Nem fogyókúrázom – ráztam a fejem. – Csak most
ezt kívánom. És köszönöm a bókot – mosolyogtam el halványan. Még mindig tudta, mi
kell a nőknek, ez nem vitás.
Pár perccel később megkaptuk a kért rendeléseket, ami meglepett. Általában
tovább várakoztatják az embereket. Miért hozott pont Höwedes egy ilyen helyre?
-
Tudod, talán ideje lenne elmondanod, amit
szeretnél – emlékeztettem, mielőtt bekaptam az első falatot.
-
El akarok válni! – jelentette ki ellenkezést nem
tűrően.
-
Lisa is ezzel kezdte… - suttogtam két falat
között.
-
De ő hazudott! Mindenkinek hazudik! Rena, nézd
én sosem csaltam meg! – ellenkezett felesége szavai ellen.
-
Állítása szerint DE, méghozzá mindenkivel, aki
szembejön – magyaráztam.
-
Nézd, már tényleg nem szeretem, de nem vagyok
rohadék! – tiltakozott tovább.
-
Tegyük fel, hogy elhiszem… Mi van a kisfiúval?
Hogy is hívják? – tettem fel neki kérdéseimet.
-
Alexander – mosolygott. – Ő az én mindenem! Ha
nincs meccs vagy edzés, mindig vele vagyok! De néha még edzésekre is viszem…
-
A feleséged állítja, hogy nem törődsz vele –
ráncoltam homlokom. Ez az ügy egyre rosszabb. Savazzák egymást, ahelyett, hogy
csendben lezavarnák a válást. – Attól fél, hogy elveszed tőle.
-
Ő nem törődik vele! Csak azért kellett neki,
hogy elvegyem feleségül – rázta a fejét hitetlenül. – Bárki, aki mindkettőnket
ismer, megmondhatja, hogy nekem van igazam. Ennek ellenére nekem kell rettegnem
attól, hogy elveszi a fiam. Hiszen tudja, hogy ez a leggyengébb pontom. Ezért
kérlek Renata, ne vállald el! Mindketten tudjuk, ha mellette állsz, nekem
végem.
-
Nos, először is köszönöm az újabb bókot.
Másrészt, egymásnak teljesen ellent mondotok. Így bizonyítékokra lesz szükségetek.
Úgy tudom, Lisának van rólad és egy nőről valami fényképe… - említettem. –
Neked van valami bizonyítékod?
-
Lisa már elég régóta félrelép… - motyogta.
-
Bizonyítékod van? – tettem fel ismét a kérdést.
-
Néhány SMS, pár telefonhívási akta és… ez… -
intett a túloldalba, ahol Lisa éppen egy másik férfi karjaiban kacarászott. Nem
hiszem el, hogy volt képe az arcomba hazudni!
-
Várj, hol van Alexander? – kérdeztem értetlenül.
-
Gondolom az anyjához passzolta – rántott vállat.
– Ez nála a szokás – húzta el a száját. – Én tényleg nem hazudok, Rena!
-
Vigyél el az anyjához! – kértem meg. Ha tényleg
úgy van, ahogy mondja, akkor tennünk kell ellene. – És fotózd le! –
utasítottam, majd a pincérnek intettem. Miután megjelent és fizettünk, beültünk
a kocsiba és Benedikt elindult kisfiáért.
Hosszú volt az út, de éreztem, hogy a házban megbújó emberek
tartogatnak még nekem meglepetéseket.
-
Mi lenne, ha csak én mennék be? – fordultam
Benedikthez.
-
Napok óta nem láttam a kisfiam… - suttogta.
-
Rendben – sóhajtottam. Nem túl szakszerű a vejét
odavinni, de hát mit tehetnék? Az ő érveit is megértem.
Az ajtóhoz lépkedtünk, ahol egy pillanatra megálltam.
-
Persze, mert anyád már megint nincs itt… -
morgolódott egy női hang. Kopogtam kettőt, majd lassan kitárult az ajtó
előttünk.
-
Igen? – pillantott felém.
-
Nora ő itt Renata Lingor, Lisa ügyvédje –
mutatott be Benni.
-
Szeretnék feltenni pár kérdést – szóltam,
miközben észrevettem a mögötte álló kisfiút. Gyönyörű egy teremtmény! Tiszta
apja!
-
Milyen kérdést? – értetlenkedett Nora.
-
A lányáról és az unokájáról – beljebb engedett
minket. Alexander azonnal édesapja karjaiba rohant, majd felnevetett, mikor ő
felemelte.
-
Nem nagyon tudok, mit mondani – magyarázta nekem
Nora. – Ez a nő, már nem az én lányom – rázta fejét, majd hosszas panaszkodásban
elmesélte, milyen csapnivaló anya lett az ő lányából. Hosszasan beszélgettünk,
míg Benedikt játszadozott kisfiával, majd idejét láttam visszamenni az
irodámba, hiszen mára még több időpontom is van.
-
Elviszlek – állt fel Benedikt, mire kisfiából kitört
a sírás. – Hamarosan találkozunk újra! Addig bírd ki anyuval és mamával egy
kicsit – kérte Alexandert, aki bár bólintott, továbbra is sírt. – Nagyon
szeretlek! – puszilta meg Benni könnyes szemekkel, majd kilépett az ajtón én
pedig követtem. Nem beszélgettünk útközben. Én őrlődtem, mihez is kezdhetnék, ő
pedig továbbra is kisfia után vágyódott.
-
Köszönöm, hogy felnyitottad a szemem – suttogtam
az autóban.
-
Csak elmondtam az igazat – bólintott.
-
Én gondolkodtam és… nem fogok segíteni Lisának.
Ügyvéd vagyok, de az igazságot szolgálom, és ez most nem lenne igazságos –
magyaráztam érveimet, inkább magamnak, mint neki.
-
Akkor, mi lesz? – érdeklődött.
-
Felhívom, hogy nem vállalhatom – ráztam a fejem.
-
Ez azt jelenti, hogy én megkérhetlek, hogy
segíts visszaszerezni a fiamat? – mosolyodott el.
-
Szeretnéd?
-
Minden vágyam! – mosolygott tovább.
-
Akkor vágjunk bele – nyújtottam a kezem, majd
lepacsiztunk. – De előre szólok, kemény menet lesz!
-
Alexanderért mindent vállalok! – jelentette ki.
-
Rendben – bólintottam. – Később felhívlak! –
eszembe jutott, hogy nem is tudom a mobilszámát, így inkább táskámba nyúltam és
elővettem egy névjegykártyámat. – Vagy inkább hívj te! – kuncogtam.
-
Így lesz – helyeselt, majd elvette az apró
papírlapot. Kiszálltam az autójából és visszamentem irodámba. Ideje volt más
ügyekkel is foglalkoznom!
Egész délután, majd este is körbejártam egy ügyemet, ahol
ügyfelemet testi erőszakkal vádolják. Bevallom, egy ügyvéd nem mindig bízik
ügyfele valódi ártatlanságában, ám elhamarkodott véleményt sem alkotunk. A
bizonyítékok alapján alkotunk véleményt és akármi történjen, kiállunk védencünk
mellett. Most, bár minden bizonyíték ellene szól, én mégis úgy érzem, szegény
srác mégis ártatlan.
Takaróval bebugyolálva, forró csokival a kezemben és laptoppal az ölemben
vettem sorra a bizonyítékokat, miközben a híreket hallgattam. Fáradt voltam,
főleg miután végighallgattam ma Lisa hisztériáját telefonon, de nem hagyhattam
cserben a többi ügyfelemet.
Megszólalt a csengő. Két apró csengés, majd a néma csend, mely időt adott
nekem, hogy odaérjek az ajtóhoz.
-
Szia – mosolygott Bene, amint kitártam előtte az
ajtót.
-
Ohh, örülök, hogy megtanultad, hogyan kell
helyesen használni a csengőt – mosolyogtam rá, egy nyelvkiöltéssel válaszolt.
-
Bejöhetek? – kíváncsiskodott.
-
Nem is tudom… - incselkedtem vele.
-
Hoztam csokit – mutatta fel a nagytábla milkát.
-
Te aztán tudod, mitől döglenek a nők – engedtem
beljebb.
-
Csak reméltem, még mindig olyan vagy, mint a
gimnázium ideje alatt.
-
Néhány tulajdonságom talán megmaradt – rántottam
meg a vállam. A gimnázium nem éppen volt életem kedvenc időszaka. A suliban
elég sokat bántottak, mert nem mentem bele minden hülyeségbe és mert mertem
önmagam lenni. Később találkoztam Bennivel és úgy éreztem, ő pont így szeret,
ám sosem lettünk végül együtt.
-
Nem mondod, hogy dolgozol – nézett meglepetten a
laptopomra.
-
De bizony! Ilyen az ügyvédek élete – húztam el a
számat. Rápillantott a képernyőre.
-
Testi erőszak? – kérdezte meglepetten.
-
Hé, ez privát akta – csuktam le a gép tetejét.
-
Szóval nem csak válásokkal foglalkozol? – húzta
fel szemöldökét.
-
Nem – ráztam a fejem. – A legtöbb ügyem válás,
de képviselek nagyobb ügyekben is embereket – meséltem.
-
Értem – mosolygott. – Nos, ez a férfi holnapig
várni fog rád, ugyanis az estédet rám és erre a tábla csokoládéra kell szánnod.
-
És, ha én csak a csokit szeretném? – loptam ki
kezéből az említett édességet.
-
Az nagyon rosszul esne – játszotta el a szomorú
kisfiút.
-
Na, jó. Maradhatsz – kuncogtam.
-
Megtisztelő – vigyorgott, majd kényelembe
helyezte magát mellettem. Kibontottam a csokoládét ő pedig hangot adott a
tévére, mert érdekesnek ígérkezett a kezdődő film. Egy egyszerű, fiataloknak
való vígjáték volt. – Emlékszel a gimis évekre? – pillantott rám kíváncsian.
-
Nehéz elfelejteni – motyogtam.
-
Még mindig utálsz, amiért… ?
-
Nem – ráztam a fejem tiltakozóan. – Gyerekek
voltunk – vontam vállat. – És utólag belegondolva, teljesen megérthető az
indokod, én csak.. szerelmes voltam – motyogtam.
-
Én is – simogatta meg arcom. Elfordultam és
kicsit arrébb csúsztam tőle. Nem hiszem, hogy ez most jó lenne.
-
És… mi újság a focival? – mosolyogtam rá.
-
Még mindig éltet – mosolygott rám.
-
Örülök, hogy sikeres lettél – mosolyogtam. Én
mindig hittem és bíztam a tehetségében, holott olvastam róla durva kritikákat
is az évek során.
A futball jó témának bizonyult. Egészen jól elbeszélgettünk
róla, majd mindketten meséltünk elmúlt éveinkről. Szinte már teljesen olyan
volt a barátságunk, mint annakidején. Ezt pedig tovább segítette, hogy a
váláshoz Lisa új ügyvédet talált és beindultak lassacskán a dolgok. Benedikttel
egyre többet találkoztunk, és ha éppen nem az válás részleteit tárgyaltuk,
próbáltuk újra felépíteni régi, őszinte barátságunkat.
-
Tulajdonképpen hová is viszel? – még rengeteg
munkám lett volna, ám ő elrabolt, valami halaszthatatlan ügyre hivatkozva.
-
Mindjárt meglátod – kuncogott, miközben segített
lépkedni. Bekötötte a szemem, így ha nem segít, akár a vesztem is lehetne, ez a
kis meglepi.
-
Bene – nyűgösködtem.
-
Nyugi, már itt vagyunk – éreztem, hogy hajamhoz
nyúl, majd lassan kioldja a csomót és leesik a sál, mely szememet takarta. A
tóparton voltunk, a lemenő nap melegében, előttünk egy leterített pokróc és egy
teli piknikkosár. – Gondoltam, a mai napot eltölthetnénk úgy, hogy nem kerülök
szóba, mint védenced.
-
Nagyon jó ötlet! – mosolyogtam rá. Lerúgtam a
magas sarkú cipőmet, majd leültem mellé a takaróra és felfedeztem az
ételkínálatot. A lemenő nap gyönyörűvé varázsolta az eget, a társaság remek
volt az étel pedig isteni finom. Az egész kezdett álomszerűvé válni.
-
Emlékszel az első csókunkra? – kérdezte
suttogva, miközben körénk tekert egy újabb pokrócot, a hűvösödő levegő miatt.
-
Az volt az egyetlen – emlékeztettem. – De nagyon
szép volt – bólogattam.
-
Ha nem halt volna meg Lisa apja, én tényleg
szakítottam volna – vallotta be. – Tudom, hogy ostoba kifogás, de attól még
igaz! Képtelen voltam magára hagyni, hogy láttam, mennyire szenved… Mire pedig
összeszedte magát, te már Londonban voltál… - suttogta.
-
Nem akartam itt maradni – ráztam a fejem. – Túl
nehéz lett volna.
-
Tudom – bólintott. Vállára hajtottam a fejem,
mire átkarolta hátamat. – Olyan buta voltam – simította kezét arcomra. Lassan
közelebb hajolt és ajkait lágyan az enyémre tapasztotta. Megfordult a fejemben,
hogy visszakozzak, de hamar sikerült kiűzni fejemből a rossz gondolatokat. Hosszan
élveztem lágy csókjait, míg egy vaku meg nem villant az egyik bokorban.
-
Mi a fene? – húzódtam el. A fényképező újabbakat
villant, majd mocorgást hallottunk. Egy férfi elrohant. – Ezt nem hiszem el –
ráztam a fejem döbbenten, majd ledobtam vállamról a takarót, visszabújtam
cipőmbe és a férfi után indultam, holott már esélyem se volt utolérni.
-
Rena – lépkedett utánam Benni, miután
összeszedte a holminkat. – Add fel! Nem tudjuk utolérni!
-
Tényleg? Tudod, te meg se próbáltad! Egyáltalán,
hogy lehetsz ilyen nyugodt? – dörrentem rá.
-
Nem vagyok nyugodt – rázta a fejét.
-
Tényleg? Ismerlek, tudom, hogyan grimaszolsz,
mikor idegbeteg vagy! - Idegesen a hajamba túrtam, majd visszasétáltam a
kocsihoz és beültem. Benedikt bepakolt, majd hasonlóan tett. Egy szót sem
szóltam, tudta mire vágyom, egyenesen hazavitt. Nem invitáltam be őt, de nem is
kérdezte, hogy szabad-e, magától értetődően sétált be a lakásomba.
-
Rena – simogatta karomat, miközben idegesen
tenyerembe temettem az arcomat.
-
Tudtad, hogy ott lesz?
-
Honnan tudtam volna? – akadt ki. - Én csak veled
akartam lenni!
-
Akkor hogy került oda? – néztem rá már-már
könnyes szemekkel.
-
Nem tudom – tárta szét karjait megadóan. –
Gondolom követett, vagy valami.. – kezdtem belátni, hogy tényleg ártatlan.
Egyébként is, miért akarna magának rosszat?
-
Miért nem vagy ideges? – suttogtam.
-
Az vagyok – bizonygatta. – De a fiam mellett
megtanultam, nem kimutatni. Csak a pályán… - tette hozzá apró kuncogással.
-
Fel kell kötnünk a gatyánkat – suttogtam,
miközben engedtem, hogy ismét átkaroljon. – Meg fognak hurcolni ezért… Talán
keresned kéne egy új ügyvédet!
-
Nem! Nem találnék jobbat a mostaninál –
ellenkezett.
-
De így veszélybe kerülhet az ügy! – tiltakoztam.
-
Te fogsz védeni!
-
Ben… - kezdtem volna tiltakozásba, de
mutatóujját a számra csúsztatta.
-
Shhh. Téged akarlak! – suttogta, majd ismét az
ajkaimra tapadt. Az eszem jól tudta, nem szabadna belemennem, ám szívem és
testem feladta a küzdelmet, átadtam magam az érzéseimnek, melyek egy hosszú,
szenvedélyes, cseppet sem helyes éjszakához vezettek minket.
Apró csókokat lehelt vállamra. Szám elnyílt és
felóhajtottam, mire karját csípőmre simította, ahol összefonta találkozó
ujjainkat.
-
Jó reggelt – pillantottam hátra, hogy szemeibe
nézhessek.
-
Neked is – simította ki egy hajtincsemet
arcomból.
-
Ezt nem lett volna szabad megtennünk –
sóhajtottam fel.
-
Hagyjuk, hogy mit nem szabad, oké? – simogatta
arcom továbbra is. – Meg akartad tenni vagy sem?
-
Meg – ismertem be. Valójában tizenhat éves korom
óta, nem vágytam másra.
-
Én is – mosolygott. – Csak ez számít. – Közelebb
hajoltam és egy apró puszit leheltem ajkaira.
-
Meddig érsz rá? – kíváncsiskodtam, miközben
kiszálltam az ágyból.
-
Délután meccs. Nem jössz? – vigyorgott.
-
Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne… - húztam el a
szám. Az igazat megvallva nagyon kíváncsi lennék már egy meccsükre, de nem
akartam több fényképet.
-
Már van egy rohadt képük… Nem mindegy? –
forgatta szemeit.
-
És dolgoznom is kell, mivel VALAKI, elrabolt a
munka elől – hangsúlyoztam a valaki szót.
-
És milyen jól tettem – kacsintott.
-
Gyere, csináljunk reggelit! – nyújtottam kezem
mosolyogva, mire kimászott az ágyból. Egy apró bokszer volt rajta mindössze és
úgy láttam, nem nagyon szándékozik feljebb öltözni. Nagyot nyeltem, amit
mosolyogva nyugtázott. – Nem siettük el? – fordultam felé az asztalnak dőlve.
Mióta felébredtem ott járt a kérdés a fejemben, de nem mertem feltenni.
-
Gimi óta erre várunk – simogatta arcomat.
-
De még el sem váltál! – suttogtam. – Ráadásul,
alig egy hete találkoztunk újra… - kezdtem kifogásokat gyártani.
-
Már beadtuk a keresetet, hamarosan vége a
házasságomnak – emlékeztetett. – Rena,
mi a valódi ok? Mitől félsz?
-
Hogy megismétlődik, ami a suliban volt –
suttogtam.
-
Soha! Nem követek el még egyszer akkora hibát –
nyakába borultam, szorosan megöleltem. Annyira jó volt ilyen közel lenni hozzá.
Leheltem egy apró csókot ajkaira, majd a hűtőhöz léptem, hogy felfedezzem
tartalmát.
Az egész délelőttünk eltelt a reggelizéssel, olyannyira
élveztük egymás társaságát. Végül elváltak útjaink, ám nem mentem be dolgozni.
Lyukat beszélt a hasamba és nem távozott, míg meg nem ígértem, hogy ott leszek
15:30-ra. A húga, Johanna is ott lesz, Alexanderrel. Megadta a számát, hogy őt
hívjam majd fel a jegyem ügyében. Nagyon boldog volt, így én is azzá váltam. Előkerestem
a mobiltelefonom és felhívtam édesapám, hogy hogyléte felől érdeklődjek. Régen
látogattam meg, pedig nem túl messze, Bonnban lakik. Mentségemre szóljon, nem
sok időm volt rá, hamarosan azonban be kell iktatnom egy látogatást. Már nagyon
hiányoznak.
A megmaradt pár órámban lezuhanyoztam, majd kitártam a szekrényem ajtaját és
megálltam előtte. Szerencsére nem voltam az a fajta nő, aki még a boltba is
kosztümbe jár, de most egyik ruhámat se láttam elég jónak. Végül még is
kiválasztottam egy farmert, egy egyszerű, barna, V nyakkivágású felsővel.
Átpakoltam a barna kézitáskámba, felvettem a sportcipőmet és már indultam is.
Ilyen alkalmakkor hatalmas tömeg van az Arénában, én pedig szeretnék időben
bejutni. A kocsiba beülve még küldtem egy üzenetet Benninek, hogy indulok, és
sok sikert kívánok, majd elindultam.
Több időbe telt parkolóhelyet találnom, mint maga az arénához vezető út. Végül
elindultam a tömeg után. Hosszú évek után ismét az Veltins Aréna előtt
álldogáltam. Előkerestem a mobiltelefonom és tárcsáztam a legifjabb Höwedes
testvér telefonszámát.
-
Igen? – szólt bele egy fiatal, női hang.
-
Szia, Johanna! – köszöntem illedelmesen. –
Renata Lingor vagyok, Benedikt egyik barátja – Mégsem mondhatom, hogy a nő,
akivel tegnap éjjel lefeküdt. Végtére is, még én se tudom, mi van pontosan
közöttünk.
-
Oh, igen. Itt vagy már a stadionnál? –
érdeklődött. Azonnal megértettem, már ők is itt vannak.
-
Igen, a főbejáratnál – tájékoztattam.
-
Azonnal ott leszünk! Szia – bontotta a vonalat.
Visszacsúsztattam a telefont a táskámba és mire felnéztem, az a gyönyörű
szempár, melynek tulajdonosa az ifjú Höwedes, kíváncsian pillantott rám.
-
’ena néni – mosolyodott el. Úgy látszik
emlékszik rám a múltkori rögtönzött családlátogatásom után.
-
Szia, Picúr! – simogattam meg apró fejecskéjét. –
Napról-napra szebb vagy! – mosolyogtam rá, mire kinyújtotta karjait, hogy
vegyem fel. – Nem baj, ugye? – kérdeztem a lányt. Nagyon csinos volt, és
bátyjaira is hasonlított.
-
Nem, dehogy – mosolya, akár Benedikté. – Johanna
Höwedes – nyújtott kezet.
-
Dr. Renata Lingor – ráztam vele kezet.
-
Már sokat hallottam rólad – mosolygott sejtelmesen,
majd elővette a jegyeket, melyekkel bejuthatunk.
A kapus mögött ültünk, pont azon az oldalon, ahol a Schalke
kezd, így tökéletes rálátásunk nyúlt a védősorra. Nem tagadom, élveztem, hogy
Benedikt hátsóját nézhettem negyvenöt percen keresztül. Jót tett nekem a mindennapi
stressz után, egy kis kikapcsolódás. Bár a meccs döntetlennel zárult, teljesen
felszabadult és boldog voltam. Alexanderrel együtt drukkoltunk édesapjának,
Johannával pedig sikerült összebarátkoznom. Azt is elárulta, örül, hogy itt
vagyok, mert ha rólam van szó, Bennit is nyugodtabbnak látja. Örülök, hogy a
bíróságtól való félelem után, végre ilyet is képes vagyok kiváltani az
emberekből.
A stadion előtt hosszas búcsúzkodás után, de elváltak útjaim Alexéktől, hiszen
másirányba mennek és még Benet is megvárják. Én is szerettem volna, de nem
akartam zavarni, valamint vár a munka. A kocsimhoz sétáltam, mire megszólalt a
telefonom.
-
Elmennél köszönés nélkül? Ez nem vall rád! –
kuncogott a vonal túlsó oldalán.
-
Azt hittem még öltözöl. És nem is akarok zavarni!
itt van Alexander – emlékeztettem.
-
Haza kell vinnem – sóhajtott. – Az anyja már
hápog… Elkísérsz?
-
Nem igazán rendelkezem most Lisához elég
türelemmel – fintorogtam. – De utána találkozhatnánk.. – motyogtam.
-
Jól hangzik – egyezett bele. – Mit szólnál egy
vacsorához?
-
De ugye nem a múltkori étterem? – kinyitottam a
kocsim ajtaját és beültem.
-
Nem. Ezúttal nálam – éreztem a hangja alapján,
hogy kicsit zavarba jön. Nem egy kósza numerát szeretne, sokkal inkább
lenyűgözni.
-
Tied az egész hétvégém – ajánlottam.
-
Akkor hozz váltóruhát is! – kuncogott. – Tőlem megyünk
a bíróságra!
Bár lehet csak viccnek szánta, végül tényleg így lett. Nála
töltöttem el azt a másfél napot, melyet még házasemberként élt. Mintha csak egy
romantikus drámába kerültem volna, úgy váltott át a vasárnapom hétfőre. A
hosszú, szerelmes, boldog nap után, ma szembe kell néznünk magával a sátánnal,
Lisa Wessellerrel. Tudom, hogy Benni bármennyit hajlandó lenne fizetni neki,
nem félti a pénzét, csak is a kisfiát.
-
Eddig nem féltem, de most szétmar az ideg –
motyogta Bene, miközben öltöztünk. Frissen tusolva bújt ingjébe, míg én kosztümöm
öltöttem magamra. Benni és én, most már hivatalosan is járunk, vagy mondják
akárhogy a mai fiatalok.
-
Nyugodj meg! – simogattam arcát, majd végiggomboltam
ingjét.
-
Mi lesz, ha végleg elveszi Alexandert? –
suttogta el legnagyobb félelmét.
-
Nem adjuk harc nélkül! – tiltakoztam.
-
Tudod, néha a meccseken, ha nagyon küzdünk,
akkor is veszítünk… - emlékeztetett.
-
Meg fogjuk csinálni, kérlek, bízz bennem!
-
Bízom – bólintott, majd közelebb hajolt egy apró
csókra. Sikerült rávennem, hogy egyen is pár falatot a társaságomban, majd
végre elindultunk a bíróságra. Alig pár óra és túl leszünk rajta. A kérdés csak
az, jó lesz-e nekünk a végeredmény.
Mire beértünk a terembe, Lisa és új ügyvédje már vártak
minket. Míg leültünk, kaptam pár gyilkos pillantást a drágától.
-
Szeretlek – suttogta Benedikt, majd
megszorította kezemet. Először mondta ezt ki, ennyire nyíltan.
-
Én is téged – mosolyogtam biztatóan, miközben
belépett a bíró.
A szokásos formalitásokkal kezdtük, majd a közös ingatlan és
a bútorok sorsával. Benni készséges volt, mondta, hogy beleegyezik, hogy a
házban maradjon Lisa, sőt minden bútort és felszerelést ott hagy neki, ha
cserébe Lisa lemond arról a horrorisztikus összegről, melyet ő kártérítés
gyanánt kitalált magának. Vonakodva, száj húzogatva, flegmán, de beleegyezett,
én pedig éreztem, talál másik célpontot, ahol még előhozakodjon ezzel.
-
Rendben, akkor most lássuk Alexander Höwedest, a
gyermeküket – hozakodott elő a bíró az utolsó közös ponttal. – Kinél él
jelenleg a gyermek? – utalt arra, hogy Bene már elköltözött.
-
Nálam – nyújtotta kezét Lisa. –És ott is marad!
-
Csak szeretnéd… - mordult fel Benedikt.
-
Én hordtam kilenc hónapig, én szültem! Te
egyébként se törődsz vele! – emelte meg hangját Lisa.
-
Ez nem igaz, te is tudod. Ha rajtad múlna, már
nem is élne! – vágta a fejéhez Benni az igazságot. – Napokat voltam otthon,
edzeni alig jártam, csak, hogy vele legyek, mikor beteg volt. Vittem
mindenfele, mert te eltűntél…
-
Én? Ugyan már Benni, ne játszd meg magad! Mikor
lenne rá időd, hiszen vagy focizol, vagy éppen nyög alattad valaki. És, ha jól
tudom, most éppen a drága ügyvédnőd az! – tudtam, hogy előhozakodik majd vele,
no de ilyen formában? – Óh, egyébként sajnálom, de nem vonzódom a nőkhöz,
szóval nem baj, hogy mégsem vállalt el! – vetette oda nekem flegmán.
-
Frau Höwedes! – szólt rá a bíró úr.
-
Bíró úr, nem értem, hogy jön ide, hogy milyen
viszonyban állok a védencemmel – tájékoztattam. – Szeretem őt, igen, de már
jóval előtte biztosítottam támogatásomról. Wesseller kisasszonyt pedig azért
utasítottam vissza, mert nem volt velem őszinte. Vádaskodott és alaptalan
dolgokat állított a férjével kapcsolatban, ahogy azt most is teszi! Wesseller
kisasszony ugyanis valójában már hosszú ideje csalja férjét, és előszeretettel
siklik el a gyermeke iránti felelősségek fölött – tájékoztattam a bírót, mire
Lisa ügyvédje is felszólalt.
-
Frau Lingor, ön se vádaskodjon alaptalanul!
Biztosíthatom róla, hogy védencem sosem csalta meg férjét!
-
Valóban? – Szerencsére volt bizonyítékunk.
Bemutattuk a fényképet, valamint sikerült megszereznünk pár üzenetet, melyet
Lisa egyik barátnőjének küldött némely srácokkal töltött fertály óra után. Ők
persze tovább kapálóztak a Bennivel folytatott kapcsolatommal, de ez már nem
igazán segített. Volt még két, ütős kártya a tarsolyomban. Behívattam
Alexandert és Lisa édesanyját is. Mindketten az említett ellen beszéltek és
Alexander egyértelműen ki is jelentette, hogy az édesapját szeretné. Aggódtam kicsit,
mert ez ugyan nem minden bírónál elegendő, de úgy tűnt a szerencse nekünk kedvez.
Belátta, hogy ki is hazudik valójában, így Benninek ítélte a csöppséget!
-
Köszönök mindent – simogatta arcom Benedikt a
bíróság épülete előtti lépcsőn.
-
Örömmel tettem – mosolyogtam rá.
-
Tényleg minden ügyet megnyersz – mosolyodott el
ő is.
-
Azért nyertünk, mert az igazat bizonyítottuk be!
– emlékeztettem. Itt igazán nem rajtam állt a dolog.
Lisa lépett ki az épületből, mire láttam, hogy Benedikt
beszélni szeretne vele. Adtam neki egy puszit, majd elindultam Alexanderhez,
hogy segítsek neki beszállni az autóba. Bene nagyon rendes volt és jószívű. Bár
a bíróság két hetente egy hétvégét adott Lisának Alexanderrel, Benni
felajánlotta, hogy gyakrabban is láthatja őt, ha előtte ezt vele megbeszéli.
Megértettem az érveit. Nem szeretné elválasztani a kisfiát az anyjától és ez
így jogos. Büszke vagyok arra, hogy helyesen látja meg a dolgot.
***1,5 évvel később***
Meghallottam a fülsértő, ám szívmelengető kiabálást.
Felálltam az ágyról és a kiságyhoz csoszogtam. Kivettem az én apró szirénámat
és ringatni kezdtem. Nagyokat pislogott, majd nyugtázta, hogy az anyukáját
látja és lassacskán megnyugodott.
-
Jót aludtál? – mosolyogtam rá, miközben fél kézzel
megmelegítettem neki a már előre lefejt anyatejet. – Na, kész is - vettem ki a
mikróból. Szájához emeltem, ő pedig azonnal lakmározni kezdett. – Gyere, nézzük
meg apáékat!
Benedikt és Alexander éppen vérre menő focimeccset vívtak
Andreassal, Bene bátyjával és annak kisfiával. Leültem a hintaszékbe és lágyan
ringattam kislányomat. Már két hónapos! Hihetetlen!
A válás után Bennivel és Alexanderrel egyre több időt töltöttünk együtt, majd
lassan összeköltöztünk és végül teherbe is estem az én kis angyalommal. Egy
cseppet se bántam, őrülten boldog voltam az én focistám oldalán. Bár még
házasok nem vagyunk, az eljegyzési gyűrű már ott van az ujjamon.
-
Fent vagytok? – lépett hozzám Benni.
Megsimogatta Lotte fejét, majd megpuszilta, mielőtt engem megjutalmazott volna
egy csókkal.
-
Már vagy egy órája dolgoztam – vontam vállat. –
A csöppség pedig csak most ébredt fel.
-
Túl sokat dolgozol – forgatta szemeit. – Gyere és
lazíts! – mosolygott.
-
Ez nem igaz, mostanában nagyon elhanyagoltam a
munkát… - sóhajtottam.
-
Persze, mert kismama vagy! – emlékeztetett.
Miután a cumisüveg kiürült, kivette kezemből kislányunkat és helyet cseréltünk.
-
Megmutassa neked ez a kismama, hogyan is kell
futballozni? – kacsintottam rá.
-
Alig várom – vigyorgott. Váltottunk egy hosszú
csókot, majd beálltam nevelt fiam mellé, hogy méltó csapattársként megpróbáljuk
megnyerni a meccset.