imagination is endless

Sziasztok!

A napokban elkészültem a Facebook-os oldalammal, mely célja, hogy egy helyen követhessétek nyomon az összes blogomat, részleteket olvassatok a következő fejezetekből és értesüljetek a legújabb irományaimról. Tehát itt követhetitek nyomon írói világomat! :) Amennyiben szeretnétek csatlakozni, kattintsatok az alábbi képre és lájkoljátok az Imagination is endless oldalt! :)
Előre is köszönöm!

puszi, manó*

FONTOS!!

Follow my blog with Bloglovin
Kövessétek be a blogot az alábbi linken, ha a soron következő novellákat ti is olvasni szeretnétek!!

Roman Neustädter novella

Ujjaimmal hajába túrtam, majd még közelebb húztam magamhoz arcát. Nyelveink hosszú percek óta jártak vad táncot, és igencsak levegőhiányos állapotba kezdtem kerülni, mégsem akartam elengedni. Túl jó vele ahhoz, hogy csak úgy elszakadjak tőle.
- Fel kellene öltözni – mormogta, miközben finoman alsó ajkamba harapott. Fogalmam sincs, mennyi ideje szabadítottuk meg egymást a ruháinktól, de nem is hiányoztak.
- Ne – leheltem. Még sosem éreztem magam olyan biztonságban, mint a karjai között. Nem akarom, hogy ideig-óráig is, de vége legyen.
- Lekéssük a meccset – kuncogott nyakhajlatomba.
- Majd megnézed felvételről – csókoltam meg ismét.
- Úgy nem izgalmas, te is tudod – húzódott el tőlem. – Később folytathatjuk, ha szeretnéd – pimasz mosolyától, muszáj volt ajkamba harapnom.
- Szavadon foglak – bólintottam, majd engedtem, hogy lemásszon rólam és felüljön.
- Nyugodtan – rám kacsintott, majd szemével eldobált ruhadarabjai között kereste az egyik legfontosabb darabot. – Nem láttad az alsómat? – oldalra fordultam, hiszen agyam egy szélső szeglete úgy emlékezett, az ágy mellé hajítottam. Kezemmel tapogatózni kezdtem és hamar meg is találtam. – Óh, köszi – érte nyúlt, ám én visszarántottam.
- Ha engem kérdezel, jobban nézel ki nélküle – felnevetett, majd kirántotta kezemből, hogy belebújhasson.
- És még, hogy én vagyok állandóan szexéhes – csóválta a fejét.
- Tehetek róla, hogy ilyen vonzó barátom van? – rántottam vállat, majd a ruháimért nyúltam. Úgy láttam elmereng, miközben magamra öltöttem ruhadarabjaimat.
- Min gondolkodsz? – mosolyogtam rá. Megrázta fejét, hogy visszatérjen a valóságba, majd felállt az ágyról.
- Nem kellene elmondanunk Benninek? Mármint, mielőtt bárki másnak is mondanánk, hogy hivatalosan is járunk – közelebb húzott, hogy egy apró puszit nyomjon fejem búbjára.
- Fogalmam sincs – sóhajtottam fel. – Nem akarok titkolózni előtte, de még annyira az elején vagyunk ennek az egésznek…
- Igen ez igaz – helyeselt ő is. Romannal alig pár héttel ezelőtt találkoztunk egy buli alkalmával. Nem voltunk egymás számára ismeretlenek, hiszen a bátyám csapattársa a Schalkeban, azonban még sosem beszélgettünk korábban. Elég elhagyatott voltam, hiszen a barátnőm sorra vadászta magának a pasikat, így úgy döntött csatlakozik hozzám és beszélgetésbe elegyedtünk. Most pedig itt vagyunk a lakásán, és már hivatalosan is járunk egy ideje, mégse tud róla igazán senki. Nincs semmi takargatni valónk, és titkolózni se kívánunk, de annyira gyors az egész, és annyira az elején járunk még, hogy nem vagyok biztos abban, máris meg kellene osztanunk testvéremmel. – Akkor még várjunk vele – összekulcsolta ujjainkat, majd maga után húzott a nappaliba. Bekapcsolta a tévét, és a konyhába igyekezett valami ételért.
- Édeset, vagy sósat? – kiabált be, míg én kikerestem a megfelelő csatornát.
- Szendvicset – ragyogtak fel szemeim. - Amilyet a múltkor is csináltál.
- Rendben, annyi időnk még talán van – kuncogott, majd nekiállt a késői vacsoránk elkészítésének.

Türelmetlenül vártam, hogy végre elkezdődjön a meccs, de a percek szinte egy csiga lassúságával teltek.
- Miben fogadunk, hogy a Bayern fogja lőni az elsőt? Na, meg az összes többit is –nevetett. Szándékosan idegesített, hiszen jól tudta, semmi pénzért nem drukkolnék a Bayern Münchennek, az Arsenalnak azonban sokkal inkább.
- Szerintem az Arsenalosok fognak – jelentettem ki határozottan. Ők nyerik a visszavágót és remélhetőleg a továbbjutást is.
- Ugye tudod, hogy rengeteg német kövezne meg ezért a mondatodért? Ki kéne tartanod a Bayern mellett….
- Ők se tartanak ki a Schalke mellett -  fintorogtam. A tegnapi napon játszották a mi drága fiaink a Galatasaray elleni visszavágót, ám hiába rúgott gólt az én drága kedvesem és Bastos is, sajnos így is kiestek.
- Márpedig a Bayern fog nyerni – mosolygott rám.
- Nem – csóváltam meg a fejem.
- Fogadjunk! – szinte követelte, az arcán elterülő, magabiztos vigyor mellett.
- Rendben. Mi a tét? – nyújtottam felé kezemet.
- Ha a Bayern jut tovább, hm… nehéz kérdés, hogy mit kérjek… Megvan! Itt maradsz éjszakára – büszkén mosolygott. Tudta, hogy ez egy kényes kérdés nálam, mert nem szívesen alszok másoknál, főleg nem ilyen rövid idő után, de ő mégiscsak a barátom, és ha minden jól megy, egy nap akár még összeköltözésre is kerülhet a sor. De ennyire azért ne szaladjunk előre…
- Nem is tudom. Holnap délelőtt be kell mennem a suliba – ez az első évem a főiskolán, nem lenne szerencsés késésekkel, vagy éppen lógásokkal tarkítani.
- Elviszlek – jelentette ki határozottan.
- Rendben, de, ha én nyerek, egy héten át, minden este vacsorát kell főznöd nekem – mutatóujjammal megböktem mellkasát. Nem állt a főzés magaslatán, de egy-két egyszerűbb dolgot egészen jól el tudott készíteni.
- Minden este? – nyelt nagyot. Talán mégsem olyan biztos a nagy Bayern győzelmében?
- Így van – bólogattam.
- Rendben – rázott végül kezet velem. – Ha az Arsenal jut tovább, leszek a szakácsod – egyezett bele.
- Már alig várom – fejem a vállára hajtottam és türelmesen vártam, hogy a londoni gárda alakítson valamit.

Alig kezdődött el a meccs, máris örömtelien kiálthattam fel. Hidegzuhany a Bayern Münchennek. Giroudski góljával vezet az Arsenal! Roman tátott szájjal meredt a képernyőre, mire én csipkelődésképpen megpöcköltem a fülét. Nagyon utálta, ha bárki is ezt csinálja, de nem féltem attól, hogy leharapja a fejem.
- Készítsd a szakácskönyved, bébi! – nevettem. Bevágta gyerekes, műdurcáskodását, miközben összefonta karjait maga előtt. A továbbiakban, bár a Bayern nem erőltette meg magát túlzottan, több helyzetük volt, mint az Arsenalnak. A helyzet nem változott az első félidőben, így mindketten bizakodtunk a két félidő közti szünetben.
Elnyúlt az ágyon, míg én a mosdóban voltam, így, mikor visszaértem, csak annyit engedett, hogy visszaüljek a helyemre, máris ölembe hajtotta fejét. Hajával játszadoztam, mikor a bíró elindította a második félidőt. Bár a második félidőben is voltak támadások, nem nagyon akaródzott egyiküknek se gólt lőni.
- Ne aggódj, még lesz Bayern gól – suttogta, miközben felpillantott rám.
- Nem, két Arsenal gól lesz – tiltakoztam mosolyogva.
- Nagy frászt – horkantott. Hogy mégiscsak nekem legyen igazam, a londoni ágyúsok a 86. percben ismét betaláltak.
- Veszek majd neked egy ilyen kis szép, csipkés kötényt, amiben ügyködhetsz a konyhában – cukkoltam, azonban hiába 3-3 gól van, mivel egyet az Arsenal a saját stadionjukban lőtt, így még mindig a Bayern állt továbbjutásra.
Az utolsó percekben idegesen kezdtem tördelni ujjaimat, mire Roman inkább lefogta és apró puszikkal hintette be. Hiába fohászkodtam minden erőmmel, nem született újabb gól, így végül a Bayern München jutott tovább, ami azt jelentette, a fogadást is elvesztettem.
- Ez az! – nevetett fel vidáman.
- Ez nem ér – puffogtam. Nem okoz gondot, hogy itt kell maradnom, csak nem érzem jogosnak a Bayern továbbjutását.
- Ha jó kislány leszel, holnap csinálok neked valami finom vacsorát – lehelt apró puszit arcomra. – De a kötényt felejtsd el! – kuncogott, miközben megfogta kezemet és felhúzott a kanapéról.
- Hát jó – színpadiasan felsóhajtottam, majd megöleltem kedvesem. – Tudnál adni valamit, amiben aludhatok?
- Persze – apró puszit lehelt homlokomra, mielőtt a szekrényéhez sietett. A nappalit és a hálót összekötő folyosón állt, hatalmas tolóajtókkal, melyen egy egészalakos tükör is volt. Elhúzta az egyik ajtót, majd pár pillanatnyi keresgélés után kiemelt egy pólót és felém nyújtotta.
- Köszi – megjutalmaztam egy apró puszival, majd a fürdőszobába indultam. Alig kezdtem el megválni ruháimtól, mikor kinyílt az ajtó és Roman belépett.
- Elfelejtettél törölközőt kérni – nyújtotta át az említett anyagot.
- Igen, tényleg – bólintottam, majd a pultra dobtam. – Köszi – pillantottam rá hálásan. Hirtelenjében, egészen zavarba jöttem attól, hogy hiányos öltözetben lát, holott alig pár órája még én tiltakoztam az ellen, hogy felöltözzünk. Ezek után, elvárhatom, hogy a férfiak megértsenek, mikor magamat se értem…
- Maradhatok? – simította tenyereit csípőmre, hogy szembefordítson magával. Bólintottam egy igent, mire keze tovább siklott és egy hosszú csók kíséretében megszabadított fölöslegesnek vélt ruhadarabjaimtól. Megindítottam a vizet a tusolóban, majd beléptem és miután kedvesem megszabadult ruháitól, ő is követett.

Nem emlékszem hány órakor kezdtük el ténylegesen alvásra használni az ágyat, de a fáradtságból, mely reggel lesújtott, arra következtettem, hogy elég későn.
Oldalra fordultam, és sikerült beleütköznöm kedvesem kemény buksijába.
- Aúú – szisszent fel. – Kellemesebb ébresztőre számítottam. Mondjuk csókokra, nem arra, hogy megversz… - nevetett fel, miután kinyitotta szemeit.
- Ne haragudj! – apró puszit leheltem a megütött felületre. – Még nem szoktam hozzá, hogy fekszenek mellettem – elmosolyodott, majd apró puszit lehelt ajkaimra.
- Nincs semmi gond – kisimított néhány tincset az arcomból, miközben jobban szemügyre vett. – Nagyon szép vagy – állapította meg, a szerintem valótlan tényt.
- Képzelem – forgattam szemeimet. – Viszont te még borostásan is vonzó vagy – kaján vigyor kíséretében nyomtam hosszú csókot ajkaira, mielőtt kibújtam a takaró alól és a fürdőszobába siettem. Kicsit rendbe szedtem magam, majd visszamentem Romanhoz, aki ekkorra már felöltözött és a konyhában serénykedett.
- Segítsek? – simítottam végig hátán.
- Megterítenél? – pillantott rám. – Mindjárt kész vagyok – megnéztem, mivel ügyeskedik. Pirítóst készített, főtt tojással és frissen feldarabolt zöldségekkel. Kivettem két tányért a szekrényből és az asztalra tettem, majd tettem mellé két kést, a hűtőből kivett vajat és két nagy pohár gyümölcslevet. Alighogy végeztem, Roman az asztalra tette az ételeket és mindketten elfoglaltuk helyünket. Jó érzés volt kettesben, nyugalomban, beszélgetve megreggelizni. Általában rohanva, egyedül szoktam, miközben a suliba igyekszem, ám így sikerült teremtenünk egy kis családias hangulatot. Arra emlékeztetett, mikor még otthon laktam, és a bátyáim is. Imádtam a nagy, közös családi étkezéseket.

Miután végeztünk, elpakoltunk, majd segített összeszedni a dolgaimat, mielőtt elindultunk. Rossz volt elszakadni tőle, de mindkettőnket várták a kötelességeink, melyeket le kell tudnunk, mielőtt újra találkozunk.
Csak pár órára kellett bemennem, így azon gondolkodtam, meglepem Romant valamivel, de a sors – kinek neve, Benedikt Höwedes – közbeszólt.
- Szia – emeltem fülemhez a mobiltelefont, melyen testvérem neve villogott.
- Szia, hugica – kuncogott. – Mit csinálsz?
- Semmi különöset – lerogytam a kanapéra és kinyújtóztattam lábaimat.
- Éppen vásárolni készülök, itt vagyok Gelsenben. Nincs kedved eljönni velem? – kuncogott.
- Egyedül már ez se megy? – nevettem fel.
- De, csak unalmas. Téged meg már régen láttalak, és, ha nem csinálsz semmit, az tökéletes lehetőség, hogy velem tarts – nem nagyon tűrt ellenvetést, így inkább beleegyeztem és megígértem, azzal a feltétellel, hogy értem jön.
Pár perc múlva tényleg leparkolt a ház előtt, így csak bepattantam mellé a kocsiba és az arcára nyomtam egy puszit.
- Jó látni téged! – borzoltam össze haját.
- Téged is – visszaigazította tincseit, majd beindította az autót és a hipermarket felé vette az irányt. – Mi újság?
- Semmi különös – pillantottam ki az ablakon. Lehet, hogy megfelelő lenne az alkalom, hogy kitálaljak, de nem akarom Roman nélkül. Tegnap megbeszéltük, hogy még várunk vele, úgyhogy ehhez tartom magam. – Na, és veletek? Milyen Düsseldorf? – Benni és a barátnője, Lisa, akivel körülbelül az őskor óta egy párt alkotnak, nemrégiben költöztek Düsseldorfba, ami megvallom, nekem nem tetszett annyira. Hiányzik mellőlem a drága bátyám.
- Jó – rántott vállat mosolyogva.
- Utálom, hogy ott vagy – jelentettem ki határozottan.
- Tudom – simított végig karomon a sebességváltóról felemelt kezével. – De erre most szükségünk volt Lisaval, te is tudod.
- Igen, és meg is értem, de olyan ritkán látlak… Pedig mindennap itt vagy Gelsenben – vetettem a szemére.
- Ezentúl sűrűbben benézek, rendben? – helyeslően bólintottam, ezzel lezárva a témát. Hamarosan leparkoltunk az áruház előtt, ám alig, hogy kipattantam a kocsiból, azt kívántam, bár visszaszállhatnék. Roman éppen ezt az áruházat választotta, hogy bevásároljon a vacsoránkhoz. Két nagy szatyorral a kezében sétált ki az áruház kijáratán, miközben mi próbáltunk bemenni.
- Szia, Roman – köszöntötte bátyám.
- Sziasztok – meglepetten pillantott felénk.
- Ő Johanna, a húgom – Benni bemutatott, holott pár hónappal ezelőtt már egy meccsük után ezt megtette.
- Igen, emlékszem – bólintott Roman, mire alsóajkamba haraptam, hogy elfojtsak egy mosolyt. Lába mellé letette a szatyrokat, hogy kezet foghasson bátyámmal. Előrébb léptem egy aprót, mire vette az adást és megölelt. Talán kicsit hosszabbra nyúlt, mint az Bene egy másik csapattársával történt volna, de amint megéreztem testem körül karjait, még többet akartam belőle. Nehezemre esett elengedni, de nem akartam, hogy Benninek feltűnjön, valami nem stimmel.
- Mi újság? – kérdezte Benni csapattársát, aki eközben újra kezébe vette szatyrait.
- Nem sokkal több, mint pár órával ezelőtt – nevetett fel.
- Igaz – láttam, ahogy kínos mosolyra húzza testvérem az arcát, így jobbnak láttam közbeavatkozni.
- Csak nem főzni készülsz? – kezemmel a szatyrok felé intettem.
- De, vagy legalábbis megpróbálom, aztán meglátjuk mi sül ki belőle – mindhárman felnevettünk. A Höwedes családban nem nagyon akadtak ilyen problémák. Anya mindhárom gyermekét megtanította legalább két-három étel megfőzésére, mielőtt engedte volna, hogy „kirepüljünk a családi fészekből”.
- Talán kezd valami egyszerűvel, és mindenképp használj szakácskönyvet! – adtam neki néhány jó tanácsot.
- Igen, én is így gondoltam – bólogatott. – Na, de nem akarlak feltartani titeket, biztos van még ezer dolgotok, meg hát a vacsora se készül el magától… - magyarázkodott. Imádtam, mikor hirtelen nem tud megálljt parancsolni szájának és ontja magából a szavakat.
- Rendben – bólintottunk.
- Örülök, hogy láttalak! – mosolyogtam, majd egy apró puszit nyomtam arcára, melyet ő is viszonzott.
- Szintén – biccentett. – Holnap találkozunk – mosolygott bátyámra, majd elsietett, mi pedig végre beléptünk az áruházba.

A sorok között tologattam a bevásárlókocsit és szemlélődtem a finomabbnál-finomabb csokoládék között, mikor Benedikt egy percre megtorpant. Már hosszú percek óta láttam, hogy mereng valamin, de nem tartottam fontosnak, mert ez gyakori dolog nála. Azon is képes elmerengeni, hogy hány órakor érkezett ma a postástól a levél, vagy, hogy hány szem krumpli van otthon.
- Miért ölelt téged olyan sokáig Roman? – mintha hirtelen egy vödör jéghideg vizet borított volna rám.
- Mi? – pillantottam rá értetlenül.
- Odakint az előbb. Miért ölelt olyan sokáig? – ismételte meg kérdését.
- Egyáltalán nem ölelt sokáig. - ha azt nézem, meddig ölelt tegnap este… - Legalábbis nekem nem tűnt fel… - lábujjhegyre ágaskodtam, hogy leemeljem az egyik tábla csokoládét a polcról. Benni közelebb lépett és segített. Az ő 187 centijével mégiscsak könnyebb, mint az én 166-ommal.
- Hát nekem igen – bólogatott serényen. Imádkoztam Istenhez, hogy lépjünk már túl ezen a témán. Nem akarok belefolyni, nem most és nem itt.
- Mit kell vennünk? – tereltem el a témát. Szerencsére nem akadékoskodott tovább, elfogadta, hogy ennyiben kell maradnunk.
- Lisa írt listát – vette elő farzsebéből az apró papírfecnit.
- Látom, nálatok ő hordja a nadrágot – engedtem meg magamnak egy apró kacagást.
- Nem, mi csak megosztjuk a munkát, és ma én érek rá jobban – rántotta meg vállát.
- Én is ezt mondanám… - megforgatta szemeit, majd közelebb rántott magához, hogy lehetősége nyúljon összeborzolni hajamat.
- Ma nagyon szemtelen vagy – állapította meg mosolyogva.
- Köszönöm. Gyakoroltam – felnevetett, nem törődve azzal, mennyien hallanak és látnak minket.
- Lüke vagy, hugi – egy jóleső mosollyal nyugtáztam szavait, majd továbbhaladtam a tejpult felé.

Vásárlásunk elég hosszúra nyúlt, így miután lakásom előtt elváltak útjaink, őrült módjára kezdtem készülődésbe, hogy emberi időben odaérjek a vacsorára. Amint beléptem az ajtón, földbegyökerezett a lábam. Égett a lámpa a konyhában, és hallottam a páraelszívó jellegzetes hangját is. Félve lépkedtem közelebb, holott egyértelmű volt, hogy nem betörőről van szó, mert hát melyik hülye betörő szórakozna azzal, hogy bekapcsolja a páraelszívót?
A konyhába lépve, eltátottam a számat.
- Roman? – meglepetten pillantottam páromra. Álmomban se gondoltam volna, hogy ilyen vacsorával fog várni, főleg nem az én lakásomban.
- Meglepetés! – vigyorgott, akár egy öt éves kisfiú, akit rajtakaptak, hogy rosszban sántikál. – Remélem, tetszik.
- Nagyon – pillantottam körbe. Olyan romantikus hangulata volt az egésznek. Tudtam, hogy van egy ilyen oldala is, de nem ez volt az uralkodó, így sosem gondoltam volna, hogy már ennyi idő után megismerhetem. – Hogy jöttél be? – levettem kabátomat, majd cipőmet is lerúgtam lábamról, mielőtt apró csókot leheltem ajkaira.
- A múltkor elmondtad hol tartod a pótkulcsot – rántott vállat. Próbáltam felidézni ezt a beszélgetést, és be kellett látnom, pár napja, tényleg elmondtam neki. – Be kell valljam, kicsit azért rettegtem, hogy Bene bekísér, és meglát – Be kellett látnom, az tényleg kínos lett volna.
- El kellene mondanunk neki – bújtam karjai közé. - Tudom, hogy azt beszéltük meg tegnap, hogy még nem, de már kezd neki feltűnni, hogy van valami. Azt is kiszúrta, hogy hosszabban öleltük egymást, mint mondjuk azt Christophal, vagy anno Manuellel tettem. (Christoph Moritz és Manuel Neuer – a szerk.)
- Rendben – sóhajtott fel. – Valamelyik nap beszélünk vele, együtt – bólintottam, majd az asztal felé húztam. Alig vártam, hogy megkóstolhassam, mit alkotott. – Megfogadtam a tanácsod, és használtam szakácskönyvet – biztatóan mosolygott rám, miközben letette elém a hatalmas tál spätzlet.
- Óh, Roman – ízleltem meg az első falatokat. – Ez nagyon jó lett – biztattam.
- Tényleg? Örülök neki – közelebb hajoltam és egy apró puszit leheltem az arcára, mielőtt folytattam az étkezést. Büszke voltam rá, hogy tanulgatja, korábban a szüleire, és a volt barátnőjére hagyatkozott, meg persze az étkezdékre, melyek vállalnak házhozszállítást.
Ráadásul, pont értem teszi, úgy, hogy én vesztettem el a fogadást, nem pedig ő.

Jóízűen kiürítettem a tányérom, majd elpakoltam, és beindítottam a mosogatógépet.
- Itt maradsz estére? – csúsztam ölébe. Végigsimítottam testem köré font karjain. Imádom a tetoválást rajta. Olyan erős lesz kisugárzása tőle, hogy mint a mágnes, kezdi vonzani magához a nőket.
- Ha elférek az ágyadban, akkor szívesen – apró csókokkal hintette be arcomat.
- Talán szoríthatok neked egy kis helyet – rámosolyogtam, majd hosszan, szenvedélyesen csókoltam meg.
- Megtisztelnél vele –felálltam, és magam után húzva vezettem be a hálószobámba. Mióta együtt vagyunk, talán kétszer, ha voltunk nálam, és azon alkalmakkor se használtuk a hálószobát olyan célokra, melyekre most szándékoztunk.
Lerántottam a dísztakarót, majd a földre hajítottam, hogy helyét átvehessék ruháinktól folyamatosan megváló testeink.

Egyáltalán nem akaródzott kinyitni a szemem, ám a szűnni nem akaró ébresztőóra hangja, azt sugallta, muszáj lesz.
- Kapcsold már ki!– dünnyögte Roman a fülembe, mire a készülékhez nyúltam és egy apró mozdulattal elhallgattattam.
- Bocsi, elfelejtettem – suttogtam, miközben végigsimítottam csípőmön pihenő karján.
- Nem gáz – sóhajtott fel. – Lassan úgyis kelnünk kell.
- Nem akarok – tiltakoztam. Túl fáradt voltam ahhoz, hogy innen bárhova is menjek. Ráadásul ma csak két órám lesz. Kettő! Annyiért meg se éri bemenni…
- Ez a szó nem létezik a szótáramban! Na, nyomás! – csapott leheletfinoman fenekemre. Kénytelen voltam kikelni az ágyból és rendbe szedni magam, majd gyorsan elfogyasztani a reggelit, melyet közben Roman elkészített kettőnknek.
- Kicsim – fordult felém.
- Hmm? – pillantottam rá, miközben egyre próbáltam lenyelni a számban lévő falatot.
- Szerintem beszélnünk kellene Benevel. Minél előbb – határozta el.
- Rendben – sóhajtottam fel beleegyezően. – Ma? Edzés után?
- Nekem jó, ha neked is – bólintottam egy kissé határozatlan igent, majd lenyeltem az utolsó falatokat is.
- Bezárod majd a lakást, ha felöltöztél? – pillantottam rá. Eszem ágában se volt megvárni, míg összekészül. Szükségem volt egy kis levegőre, hogy kiszellőztessem a fejem, mielőtt ma tényleg Benni elé állunk. Ezért nem csak iskola előtt, de utána is tettem egy hosszabb sétát, mielőtt a Veltins Arénához mentem volna.
A srácok éppen az utolsó mozdulataikat teljesítették az edzésből, a lejáró mellett megálltam. Nem kellett sok idő, hogy a srácok észrevegyenek, így Benedikt azonnal hozzám futott, arcán azzal a tipikus testvéri aggódással.
- Baj van? – tiltakozóan megcsóváltam a fejem, majd intettem a lelátó legalsó szintje felé, hogy üljünk le.
- Csak szeretnék megbeszélni veled valamit – kezdtem bele. – Sőt, inkább bevallani – értetlenül meredt rám. Roman is közeledett felénk, nem akart lemaradni arról, ahogy kimondom a lényeget, hogy együtt vagyunk. – Emlékszel, hogy tegnap azt láttad, hogy Roman hosszabban megölelt? – határozottan bólintottam. – Hazudtam akkor. Tényleg így volt, és én tudom is, hogy miért – egyre inkább láttam szemében az értetlenséget, így jobbnak láttam nem húzni tovább a dolgokat. – Pár hónapja találkoztam vele egy buliba és nagyon jóba lettünk, aztán…. – nagy levegőt vettem és felpillantottam a mellém álló fiúra. – összejöttünk – fordultam ismét testvérem felé. – Pár hete már együtt vagyunk, de azt szerettük volna, ha te tudod meg elsőnek… - Érzések százai futottak át arcán egy perc töredéke alatt, míg végül megállapodott a dühös, agresszív Benedikt kifejezésen.
- Hogy micsoda? Nektek totál elment az eszetek? – pattant fel. – Nem kezdhetsz ki a kishúgommal! – vetette oda Romannak. Páran megálltak körülöttünk a csapat többi tagjai közül, én pedig döbbenten meredtem magam elé. Nem számítottam arra, hogy így ki fog borulni.
Csend telepedett közénk néhány percre. Egyikünk se tudta, mit mondhatna, ami javítana a kialakult helyzeten. Romanon láttam, hogy szeretne beszélni, de ő is meglepődött Bene haragjától.
- Nem kezdhetsz ki vele, a tudtom nélkül – lágyult el bátyám hangszíne, mire felkaptam a fejem. Hatalmas mosollyal az arcán nézett rám.
- Te szemét! – csaptam mellkason. – A szívrohamot hoztad rám!
- Bocs, de nem bírtam kihagyni – nevetett fel. Közelebb húztam Romant is, és megöleltük egymást.
- Akkor nem baj? – megsimogatta fejemet.
- Nem – ölelt szorosan magához. – De, ha megbántod… - figyelmeztette csapattársát. – kicsinálom a lábad – fenyegette meg mosollyal az arcán.
- Nem fogom – ígérte meg az említett, majd magához húzott, hogy hosszan megcsókoljon. 

Szösszenet - Julian Draxler

A jegyemre pillantottam, majd a széksorok között kezdtem bolyongani. Elég ritka alkalom, hogy beteszem a lábam egy futball stadionba, főleg, mikor ennyi rajongó van itt. Ironikus ez, hiszen a barátom közben egy focista, kinek neve most pólóm hátulján díszeleg. A probléma csak az, hogy a kabátomnak köszönhetően ez nem látszik. 

Az eső egyre jobban esett, így fejemre húztam a kapucnit, miközben leültem a megfelelő ülésre.
Julian nem igazán szerette, ha meccsre járok, attól félt, hamar rájönnének, hogy én vagyok a barátnője, ő pedig túl féltő ahhoz, hogy az újságok címlapján akarja viszont látni civil barátnőjét. Be kell vallanom, jól esik, hogy az én érdekemben cselekszik, ám néha megfordul a fejemben: Mi van, ha csak nem akarja felvállalni, hogy velem jár?
Ami persze elég őrült gondolat, hiszen majd másfél éve vagyunk együtt.

Szorosabban tekertem nyakam köré a csapat sálát, majd a kivetítőre pillantottam. A Ruhr-vidéki derbi megnyerése talán még a Bajnokok Ligája győzelemnél is fontosabb a két csapat szurkolói számára. Az elmúlt években gyakran végig kellett néznem, ahogy a hazai csapat maradt alul, ezért is volt felüdülés, mikor az őszi meccsen, Dortmundban 2-1-re vertük a tavalyi bajnokokat.
Abban bíztam, hogy ez ezúttal se lesz másképp, hiszen ez a nap különlegesebb, mint az októberi derbi. Ma van a születésnapom, és Julian, a kedvesem, ma századszor lép pályára a Schalke mezét viselve, ezzel mindenidők legfiatalabb századosává ugorva elő a hazai csapat elődjei között.
Tudom, hogy ez nagyon sokat jelent neki, hiszen igazán otthonának érzi ezt a csapatot. Itt született, és nőtt fel, a csapat saját neveléseként.
Feljebb húztam a kabátomon a cipzárt, majd a szurkolótáborral együtt álltam fel, mikor a cserejátékosok elhagyták a pályát, és lassan megjelent a két csapat kezdő tizenegyese a kísérő kisgyerekekkel, a bíróval és segédeivel. Már zengett a jól ismert Schalke ének, a szurkolóktól. Egyszerűen imádtam, hogy a rajongók mennyire képesek összetartani. Persze vannak néhányan, akik túlzásba viszik, és olykor-olykor felgyújtják a stadiont, vagy összeverekednek a másik csapat támogatóival, de összességében nagyon jó közösség, hatalmas energiával. Juli rengetegszer áradozik arról, mennyit jelent neki hallani a stadionban, hogy a szurkolók támogatják őket a legrosszabb meccsek alkalmával is.
Benedikt kezet fogott, a Dortmund átmeneti csapatkapitányával, hiszen az eredeti, Kehl, most sérülés miatt nem lehet jelen. Átnyújtották egymásnak a kis zászlókat, majd mindketten elindultak saját csapataik felé. Örültem, hogy kedvesem a kezdőben van, mióta Holtby elhagyta őket, végre a kedvenc posztján játszhat, és a legutóbbi meccsen brillírozott is, két góllal járult hozzá, a 4-0-ás végeredményhez.

Éreztem, hogy a gyomrom apróra zsugorodik, és elfog az idegesség. Ma este ünnepelni szeretnék, nem pedig nézni a szerelmem szomorú arcát, amiért nem teljesült egy fontos álma. Tudom, hogy ők a jobbak, és nem érdekel, ha éppen ezért sokan ostobának neveznek, vagy ráfogják a dolgot az elfogultságomra, mert ha nem ismerném az én drága focistámat, akkor is így vélekednék. Természetesen vannak hibáik, főleg ebben a szezonban. Nincs meg az összhang, és nem csak a csapat együtt, de külön-külön a játékosok sem találják jelenleg önmagukat. Reménykedem benne, hogy az edző, aki eddig az utánpótlást edzette, tud hatni rájuk és visszahozza hőn szeretett csapatom kiemelkedő teljesítményét.

Éppen a kabátom cipzárjával bajlódtam, mikor nagy kiabálásra lettem figyelmes. Abban a pillanatban, ahogy felnéztem, éppen velem szemben talált be az ellenfél kapujába az én drága szerelmem. Torkomból hatalmas örömkiáltás tört fel, a körülöttem ülők pedig hasonlóképpen cselekedtek. Ha nem is nyerik meg a meccset, mindenképpen örök emlék marad, neki és nekem egyaránt. Csodálatos gólt lőtt, mindezek után pedig a közönség előtt ugrándozott, mutogatva a szíve fölötti Schalke címert. Ezek után merjék megkérdőjelezni a hűségét… 

Hosszan tapsoltam és kurjongattam, majd éneklésbe kezdtem a szurkolótáborral.
Kennst du den Mythos vom Schalker Markt? Die Geschichte, die dort begann. Der FC Schalke wurde Legende, eine Liebe, die niemals endet.
A legtökéletesebb dal, melyet valaha hallottam a szurkolóink szájából. Egyszerűen imádom, az első betűjétől az utolsóig, sugárzik belőle, hogy szívből jön, hogy a szurkolótábor nem csak egy csapatként tekint a Schalke 04-re, hanem mint az álmaikat megvalósító hősökre, mint egy igazi otthonra, egy remek közösségre.
A királykékek egyértelműen jobban játszottak, sokkal több helyzetük volt, így nem is ért olyan nagy meglepetésként, mikor a harminckettedik percben Huntelaar is betalált. Nagyon örültem, mert Huntelaar is a kedvenc focistáim közé tartozott, és egy hosszú, gólnélküli időszakát törte meg a múlt heti meccsen, melyen ma tovább szépített. 2-0-ra vezetünk és még több mint, hatvan perc van a meccsből. Ezek után nem is csoda, hogy a kék-fehér mezes szurkolók szinte megőrültek. Nem tudjuk, hogy csak a hétközi meccsük miatt ilyen gyenge-e a Dortmund, vagy meglepte őket, hogy összeszedték magukat a srácaink, mindenesetre, uralták a hazaiak az első félidőt, mely reményt adott arra, hogy valóban lehetséges, hogy az idén mindkét derbi győzelmet sajátunknak tudhassuk.

A negyvenöt perces első félidőre csak egy perc hosszabbítást adtak, így 2-0-s eredménnyel vonultak a srácok az öltözőkbe. Átverekedtem magam a tömegen, begyűjtve pár gyilkos pillantást, és a mosdó felé vettem az irányt. Muszáj volt elintéznem a folyóügyeimet, mert az éneklés miatt, kaparni kezdett a torkom és a sok üdítő, melyet kompenzálásképpen ittam, most megtette a hatását.
Hosszú sor várakozott a női mosdónál, bár nem tudom mit vártam, az iskolában is mindig várni kell a mosdóra, akkor mit várok egy ilyen nagyszabású focimeccs alkalmával?
Hosszú percekig álltam a sorban, a végén már alig bírtam besétálni a fülkébe, hogy be ne pisiljek. Miután végeztem, már csak páran várakoztak, legtöbben szülők kisgyerekekkel. Kikerültem őket, és rohantam vissza a lelátóra, ám addigra a srácok már felsétáltak a pályára és néhány cserét követően, elkezdték a második félidőt. A következő 45 + 3 percet leginkább a hajtépő idegességgel tudnám jellemezni. A Dortmundtól, Lewandowski betalált, ezzel 2-1-re korrigálva az eredményt. A mi srácaink pedig több nagy lehetőséget is kihagytak, köztük egyet Julian is. Végül, úgy döntött a csapat, hogy lehozzák a drágámat és Rafaelt küldik fel helyette. Felállva tapsoltuk meg, óriásit alakított ma is. Teljes szívemből büszke voltam arra, hogy az a tizenkilenc éves, százmeccses tehetség, a kedvenc csapatom tagja, ráadásul még a barátom is.
A Dortmund határozottan összeszedte magát a második félidőre – még egy kis ingyen műsort is láthattunk, mikor Mario Götzet csapattársa elég keményen megrúgta a labdával, a legérzékenyebb pontján. Remélem, azért még lehet gyermeke -, ám bár támadósorunk visszafogottabbá vált – különösen Huntelaar komoly sérülése után – a védősorunk kemény volt, és erős. Különösen Joel Matip nyújtott kiemelkedőt, amin még magam is meglepődtem. Nem igazán volt szimpatikus a srác, de amíg jól teljesít, egy rossz szavam sincs rá, ezt megígérhetem.

Három perc hosszabbítás. – Pillantottam le a táblára, melyet felemelt a segítő. A szívem a torkomban dobogott. Ha most nyerünk, megszerezzük a negyedik helyet, és azzal már, még, ha csak selejtezőkkel is, bejuthatunk a Bajnokok Ligájába, ha azonban a Dortmund lő még egy gólt, akkor csak egyetlen pontot szerzünk, és még nem érjük el a negyedik helyet, ami azért probléma, mert kevesebb lehetőség marad a negyediknél is előrébb kerülni.
Rossz szokásom előjött, és tördelni kezdtem ujjaimat. Csak az kattogott az agyamban, hogy muszáj nyerniük a srácoknak. Egyszerűen látnom kell, ahogy nagy örömmámorban törnek ki! Ezt kívántam délelőtt, mikor édesanyám elém tette a tortát, tetején a koromat jelző gyertyákkal. Miközben elfújtam, összeszorított szemekkel egyre csak azt mormoltam magamban: Istenem, azt kívánom, hogy ez a nap tökéletes legyen Julinak, azt kívánom, hogy a Schalke ismét győzedelmeskedni tudjon.

Egy utolsó szöglet, majd néhány apróbb rúgás következett, és végül a bíró belefújt a sípjába, a meccs végét jelezve. A srácok magukból kikelve borultak egymás nyakába, Benedikt, a csapatkapitányunk pedig egy újabb, feldolgozhatatlan grimasszal mutatta meg érzelmeit. Elég jól ismertem őt, és nagyon kedves srác, ám ezzel a tulajdonságával talán sose tudok majd igazán megbékélni. Néha egészen ijesztő pofákat képes vágni, melyek egy életre beleégnek a tudatalattimba.

A pályán ölelkeztek, majd egymás kezét megfogva felsorakoztak és a közönséget biztatták. Sikerült nekik, amiről csak álmodni mertünk. Láttam Julian arcán az őszinte boldogságot, az örömöt és a szeretetet a klub, a foci és a rajongók iránt. Sokan azt hiszik, főleg kislányok, hogy drága szerelmem nagyon bunkó a rajongóival, mert keveset mosolyog, mikor elhagyja az edzés után az arénát. De hát könyörgöm, szegény fáradt, és épp elég problémája van, nem várhatják, hogy mindig, mindenkivel szívélyes legyen.
A srácok táncoltak, kiabáltak, miután a sárga-fekete mezesek az öltözőjükbe vonultak. A közönség egy emberként ugrált és énekeltük a Schalkes dalokat. Alig vártam, hogy végre magamhoz ölelhessem szerelmemet, akinek akkora vigyor terült el arcán, hogy ha nem lennének a fülei, minden bizonnyal körbeérné a fejét.

Hosszú ideig élvezték a közönség támogatását, mikor is néhányan az öltözők felé indultak. Kioldalaztam a sorból, és felfelé indultam a lépcsőkön, hogy kijussak a nézőtérről. Julian is az öltöző felé tartott, Uschival, a csapat japán játékosával, mikor meglátott. A pályán már alig maradtak, leginkább a riporterek, és Höwedes, aki sorra adta az interjúkat a meccsről.
Julianra mosolyogtam, ám ő viszonzás helyett elkezdett felmászni a lelátóra. Lecövekeltem. Mi a fenét csinál, ez a bolond?
Amint felért a lelátóra, gyorsan kapkodta lábait a lépcsőkön. A fent maradt rajongóhad persze mind kíváncsian figyelték, mire készül. Még én is.
- Mi a fene ütött beléd? – kérdeztem, amint hallótávolságon belül ért. – Leeshettél volna!
- Semmi bajom – nevetett, miközben közelebb rántott magához.
- Jul, az emberek néznek – figyelmeztettem. Bele se merek gondolni, hány lány bombázza most hátamat gyilkos pillantásokkal.
- Nem érdekel – csóválta fejét.
- Én azt hittem, hogy…. nem akarod, hogy tudjanak rólam – suttogtam, amennyire lehetséges volt.
- Csak nem akartam, hogy a magánéletemben turkáljanak – helyesbített. Kezét arcomra simította, míg én egy nedves hajtincsével játszadoztam. A haja borzalmasan sikerült, és ezt ő is tudja, ám úgy érzi, szerencsét hoz számára, így nem kíván változtatni rajta, én pedig elfogadom. Úgy se volt még kiskutya beütésű barátom korábban… - De nem akarok titkolózni. Szeretném, hogy több meccsen is velem legyél.
- Csak, ha azokon is a legjobb formád hozod majd – mosolyogtam rá.
- Igyekszem – megrántotta a vállát és közelebb hajolt egy hosszú csókra. – Boldog születésnapot, Kicsim! Neked ajánlottam a gólt – vallotta be.
- Sokkal boldogabb most, hogy nyertetek, a századik meccseden, és te is gólt lőttél. Köszönöm – viszonoztam korábbi csókját, mire néhány ember kurjongatni kezdett mögöttem. – Menj, öltözz át! – irányítottam társai felé. Minden bizonnyal még egy jó kis ünneplés vár rájuk az öltözőben is, mielőtt közösen is megünnepelnénk.
- Találkozunk a kocsinál? – bólintottam, majd elengedtem kezét és két külön irányba indultunk. Óriási parti lesz itt hamarosan, úgy érzem.

44. rész - Befejező rész

 Nos eljött ez a pillanat is! Véget ér A labda a hangszerem... Sajnálom, hogy ennyit késtem a résszel, de azt hiszem, szívem egy része nem akarta elengedni ezt a történetet, így nem ment az írása. Azzal is tisztában vagyok, hogy valami sokkal nagyra valóbb befejezést vártatok, de szerintem így sokkal hétköznapibb maradt a történet. Ezen kívül még kaptok majd egy ráadás 45. részt, amely egy kis szösszenet lesz a jövőjükből. De, hogy mennyire távoli jövőből, azt nem árulhatom el. Szóval, élvezzétek az utolsó részt és remélem, az új történet is elnyeri majd a tetszéseteket. Köszönöm azoknak, akik velem tartottak!

      Hosszan sétáltunk, és beszélgettünk. Kiélveztük a szabad órákat, mielőtt újra el kell válnunk.

-          Biztos nem maradsz a meccsre? – kérdezte Lars kíváncsian. Leültünk egy padra az egyik sétálóutcán, itt beszélgettünk már egy ideje. – Most jön a java!

-          Nem tudom, mennyire lenne hozzá erőm – sóhajtottam. Szívesen maradtam volna, de rettegtem attól, mit éreznék.

-          Nem kell, ha nem szeretnéd – Bene végigsimított arcomon, majd apró puszit lehelt rá.

-          Sajnálom – suttogtam.

-          Ugyan már kicsim. Nem haragszom! – kuncogott. – Addig leszervezed az amerikai nyaralásunkat – simogatta kézfejemet. Messzebb talán már mi se mehetnénk, de hát elég nagy világjárók vagyunk, így kerestünk egy helyet, ahol még egyikünk se járt.

-          Tuti, hogy a világ legszerencsésebb nője vagyok! – bújtam ölelésébe. Megszólalt zsebemben a telefonom, így gyorsan elővettem.

-          Szia, hugi! – szólt bele testvérem boldogan. – Leszervezem, hogy találkozz a hercegeddel és még csak egy puszit sem kapok?

-          Sajnálom, Luk. De nem felejtettelek ám el! Mindenképp találkozunk, mielőtt hazamegyek – ígértem meg.

-          Hol vannak? – érdeklődtek a srácok.

-          Merre vagytok?

-          A szállásunk előtt.

-          Odamegyünk. Úgy is van egy kis ajándékom az unokaöcsikémnek – Lukas beleegyezett, így csak bontottuk a vonalat és már indultunk is.

Egész nap a srácokkal lógtunk, míg végül este elindultunk a reptérre. Janat meggyőzte Bastian, hogy maradjon, Louisék azonban indultak haza, ezúttal Kölnbe. Velük mentem ki a reptérre, miközben azon merengtem, bárcsak itt maradhatnék Bennivel. Bárcsak képes lennék rá…

-          Monika.. – fordultam sógornőm felé a becsekkolást megelőzően.

-          Igen? – kérdezte meglepetten.

-          Volt már úgy, hogy megtettél valamit, ami számodra nehéz volt, csakhogy Lukas boldog legyen? - kíváncsiskodtam.

-          Persze. A szerelem kompromisszumokról szól – rántott vállat. Elmerengtem egy percre. Bene többet ér számomra, mint a foci elvesztése. Vele kell lennem és támogatnom, mert szüksége van rám.

-          Azt hiszem, én most nem megyek veletek – kezdtem hátrálni.

-          Biztos vagy benne?  - helyeslően bólogattam.

-          A szerelmemmel kell lennem – mosolyodtam el. Leheltem egy-egy puszit arcukra, majd kisiettem a reptérről. Kerestem egy taxit és megkértem, hogy vigyen a szállodához, ahol Jana megszáll. Minden bizonnyal szívesen befogad szobatársnak erre a pár napra.

-          Nina? – pillantott rám meglepetten, miután kitárta a szobaajtót.

-          Itt maradhatok veled? – pislogtam rá kiskutya tekintettel.

-          Persze, gyere be! – belépkedtem magam mellett cipelve táskámat is. Bele se gondoltam, hogy nincs nálam ruha. Muszáj lesz vásárolnunk holnap délelőtt. – Hogy kerülsz ide? Nem a repülőn kellene ülnöd?

-          Nem tudtam elmenni. Túlságosan szeretem Benet és a srácokat ahhoz, hogy ne támogassam őket. Lehet, hogy nehéz lesz, de szembe akarok nézni vele – meséltem folyamatosan. – Nézd, azt már tudom, hogy többé nem focizhatok és kezdek is beletörődni. Ez ellen már úgy sem tehetek semmit. De csak rajtam áll, mennyi ideig húzom a dolgot, és legközelebb csak két év múlva lesz esélyem újra mindegyikük mellett egyszerre lenni egy meccsen.

-          Biztos őrülten boldogok lesznek a srácok, ha meghallják, hogy itt maradtál – ült le mellém.

-          Nagyon remélem – mosolyogva hanyatt dőltem a nagy ágyon. – Holnap vásárolnunk kell, nincs nálam ruha – kuncogtam. Jana nem igazán van oda a vásárlásért. Többnyire céltudatosan elmegy, megveszi, amit akar és már megy is hazafele, most azonban muszáj lesz több időt rászánnom, és mégsem akarhatja, hogy egyedül legyek…

-          Talán kibírom valahogy…. – sóhajtott fel. – De cserébe meghívsz egy pizzára.

-          Rendben. Remélem, itt finomak a pizzák – merengtem. Még nem igazán jártam erre, és főként nem étkeztem itt, így csak bizakodhattam a legjobbakban.

-          Én is – kuncogott. – Na menj, zuhanyozz le! – átnyújtott egy pólót én pedig a fürdőszoba felé vettem az irányt.  Gyorsan letusoltam, majd bebújtam az ágyba, Jana mellé és kezembe vettem a mobilomat.

-          Szerinted elmondjam neki, vagy sem? – pillantottam barátnőmre.

-          Szerintem mondd el. Elég volt mára a találkozás, mint meglepetés. Egyébként is, ki tudja, ki fényképez le minket, és akkor úgyis meglátja a képeket a neten – be kellett látnom, hogy igaza van. A fotósok előszeretettel fotózzák a focistákat és azok barátnőit is, ha híres a lány, ha nem.

-          Rendben – vettem egy nagy levegőt, majd megnyomtam a gyorshívás gombját. Alig pár másodperc múlva a csengés megszűnt és meghallottam kedvesem hangját.

-          Szia, Kicsim. Máris otthon vagy? – kérdezte kíváncsian.

-          Nem, én csak… Szeretnék kérni tőled egy mezt a neveddel, mert… - vettem egy nagy levegőt, majd kimondtam. – mert ott leszek a meccsen.

-          Micsoda? – lepődött meg. – Komolyan? – nevetett fel boldogan.

-          Igen. Veletek szeretnék lenni, hiszen fontos meccs – bólogattam.

-          Nagyon örülök – felelte boldogan. – Természetesen, megkapod a mezt.  De miattunk nehogy bajod legyen, rendben?

-          Bene – forgattam szemeimet.

-          Csak féltelek, tudod – kuncogott.

-          Köszönöm, de már nagy kislány vagyok – mosolyogtam az apró készülékbe. – Bár most elég fáradt.

-          Pihenj le nyugodtan, nekem is kellene már… Nagyon örülök, hogy maradtál!

-          Boldoggá tesz az örömöd, hisz tudod – kuncogtam.  – Majd találkozunk, Édes! Vigyázz magadra!

-          Te is. Szeretlek, Kicsim – suttogta.

-          Én is téged.

Másnap vásároltam pár ruhadarabot, hogy legyen nálam elég az elkövetkezendő napokra. Meglepő módon Jana jól bírta, és egyetlen epés megjegyzést sem tett.
A mezem is hamar megérkezett a hotelbe, és még egy Podolski-s sálat is sikerült beszereznem hozzá. Így lesz tökéletes az összkép. És, hogy Bastian se maradjon ki, vettem egy karkötőt a nevével. Az már más kérdés, hogy ezt senki sem fogja észrevenni.
A meccs napján tagadhatatlan izgatottság lett úrrá rajtam. Sokan simaügynek vették az Olaszokat odahaza. Nos, ha simaügy nem is lesz, azért jóval esélyesebbek a mi fiaink. Remélem, ezt meg is tudják mutatni.
Délután letusoltunk egymás után, majd a mezekbe öltöztünk. Nyakamba emeltem a Podolski-s sálat is, majd útnak indultunk. Menet közben számos papírtrombitával, dudával és mindenféle hanghatásokat csináló eszközökkel találkoztunk. Attól féltem, ha összezsúfolódunk egy nagy stadionba és mindenki ezekkel szórakozik majd, arra rámegy a hallásom.

-          Mit érzel? – pillantottam Janara.

-          Nyerünk – felelte apró vállrándítással. Elmosolyodtam, majd elindultam a lelátó sorai között, megtalálni helyünket. Elég jó helyet kaptunk. Láttam pár focista barátnőt messzebbről, de jó volt nekem a barátnőm mellett, nem vágytam közéjük.  Az ülésen ülve vártuk, hogy lassan feljöjjenek a csapatok és felállva énekeljük hazánk himnuszát. Imádtam a himnuszunkat. Hiába születtem eredetileg lengyelnek, én már itt születtem német földön és mindennél jobban szeretem a hazámat. És bátyámban is becsültem, hogy él-hal Németországért , különösen Kölnért, pedig ő nem is itt született. Ezzel szemben Mesut Özil Gelsenkirchenben született, ahol Manu és Julian is, és a legapróbb módon se vallja magát németnek. A himnuszt sem hajlandó énekelni. Hiába technikás játékos, ezt a lelkem mélyén sosem tudom neki megbocsájtani. Ha a török csapat jobb lenne, biztos, hogy ott játszana.

Ami a himnuszt követő 90 percben történt, arra senki sem számított. Az olaszok lealázták a németeket. És nem azért, mert annyival jobbak lettek volna, mint vártuk, hanem mert a mi srácaink voltak sokkal rosszabbak. Persze, a maga módján érthető. Fáradtak, nyúzottak. Eddig a maximális pontra mentek, most azonban nagyon benézték. Kisöpörtek minket az EB-ből. Nem jutottunk el az álomdöntőig…
Kissé csalódott voltam. Oké, kit akarok át verni? Nagyon csalódott voltam, főként, hogy most jöttünk és már mehetünk is. Szerettem volna értük szorítani a döntőben. Ráadásul, a szerelmem egy percet sem kapott az egész EB alatt, amiért kicsit pipa voltam. Nekem ne mondja Löw, hogy Lars ennyivel jobb nála, mert nem az.

A meccs után, bár nem hiszem, hogy vágytak ránk, lementünk az öltözőkhöz. Benni mosolygott, bár szemében láttam a csalódottságot. Szerette volna, ha a többiekbe tud verni egy kis életkedvet.

-          Szia – ölelt magához egy csókot követően.

-          Szia, Édes – simítottam végig arcán. Közben minden szembejövő ismerőst megölelgettem. Köztük Bastiant és a bátyámat is. – Hogy vagytok?

-          Elkeseredve – lehelte. – Megyünk haza – rántott vállat.

-          Sajnálom, hogy nem játszhattál – ölelésébe vont.

-          Majd legközelebb – örültem, hogy pozitívan tudja felfogni. Én egészen biztosan tajtékoznék miatta. De persze, az én vagyok. – Most mennem kell átöltözni. Szerintem már csak otthon fogunk találkozni, pár nap múlva – tette hozzá kissé elszomorodva.

-          Münchenben vagy Halternben? – kuncogtam. – Csak, mert gondolom akkor hazaköltözöm, ha már te is hazamész.

-          Nálam laksz… és talán ott is maradhatnál – pillantott rám csillogó szemekkel.

-          Úgy érted költözzünk össze?

-          Naná. Ez már félig olyan volt eddig is. Szeretném, ha az amerikai utunk után is maradnál – elővette azt az elbűvölő mosolyát, melynek, ha akarnék, se tudnék ellenállni. Lábujjhegyre emelkedtem és hosszan megcsókoltam. Mindennél jobban szeretem ezt az embert!

43. rész

Úgy döntöttem befejezem ezt, majd kezdek egy másikat. Ez tehát az utolsó előtti rész é lesz még egy ráadás is.

-          Utáltam, hogy az együtt töltött napok hamar elteltek. Mire észbe kaptam a srácok már javában lejátszották a csoportmeccseiket. Max ponttal, csoportelsőként jutottak tovább, bár párom mindezt csak a kispadról szemlélhette. Amikor a nyolcad döntők során megverték a Portugálokat, engedélyt kaptak egy teljes nap eltöltésére családjuk körében. Ezt persze már előbb is tudták, de akkor vált biztossá, mikor győztek.
Lukas megemlítette, hogy elmehetnék, ezzel pedig bogarat ültetett a fülembe. Egyrészt, szeretném látni a kedvesem, másrészt, nem kell maradnom a meccsre, ha nem akarok. Csak megyek, megnézem Bennit és jövök. Felhívtam Heidit és Ariellát is, hogy kikérjem a véleményüket. Mindketten azt mondták, szerintük menjek el, így hát felhívtam Lukast, és őt is beavattam a fejleményekről, persze megígértetve vele, hogy nem jár el a szája. Szerettem volna Louisékkal utazni, de ők már Londonból veszik oda az irányt, így hát Janat kértem fel útitársnak. Bár ő Bastival és Holgerrel fog majd sétálni, én meglepni szeretném Bennit. Ezért is használtam ki, hoyg Lukassal beszéltem. Megkértem, és beszélt az érdekemben Perrel és Lars Benderrel, kikkel Benni a táborban lopja az idejét. Kiderült, hogy Larssal mennek el sétálni, mert hozzá sem érkezik a barátnője. Megkértem hát, legyen segítségemre.
Amint leszállt a repülő és a tábor közelébe vitt minket a taxi, Janával elváltak útjaink. A papíromra felírt cukrászdát kerestem, ahova Lars megkéri Benet, hogy érjenek be. Egyre izgatottabban meredtem az utcatáblákra. Nehéz megtalálni egy cukrászdát egy olyan városban, ahol még sosem jártam, végül aztán mégis sikerült. És még segítséget se kellett kérnem! Megengedtem magamnak egy büszke mosolyt, majd megálltam a süteményes pult előtt.

-          Mit adhatok? – kérdezte angolul az egyik hölgy. Láthatta, hogy nem idevalósi vagyok.

-          Ebből a süteményből – mutattam egy nagyon gusztusos finomságra. – Kettőt kérek – mutattam ujjaimmal is. Reménykedtem benne, hogy szerelmem majd átvállalja az egyiket. Amennyiben mégsem, hát azt hiszem ennyi nem fog megártani. Még mindig futok, ha tudok, vagy otthon tornázok kicsit. Nem engedem, hogy a tüdőm az utamat állja.
Amint megkaptam a süteményeket, leültem az egyik asztalhoz, melyet kintről nem láthattak az ablakon át. Megemeltem a villám, hogy falatozni kezdjek, de túlságosan ideges voltam. Benniék bármelyik percben ideérhetnek, és azt hiszi, éppen valahol a pláza boltjai között bolyongok. Lábammal a padlócsempén doboltam, villámmal a sütemény szélén levő csokihabot piszkálgattam, mikor végre kinyílt az ajtó. Attól féltem más lép be rajta, de szerencsém volt és ők voltak azok. Nem vett észre, egyenesen a pulthoz sétáltak, ahol nézelődésbe kezdtek, leginkább a fagylaltok között.
Barna nadrágot viselt, csíkos pólóval és strandpapuccsal. Pólója miatt jól látszott, csak nyakáig barnult le, azon kívül még mindig fehér, ha nem is annyira, mint volt.

-          Én egy gömb csokoládét kérek – szólalt meg Lars angolul. Sokkal lazább volt, mint Benni. Amolyan középiskolai nagymenőnek tűnt, én mégis inkább páromat szuggeráltam.

-          Én még merengek – nézegette kedvesem a választékot, miközben barátja már megkapta sajátját. Úgy döntöttem ideje színre lépnem. Felálltam az asztaltól és mögé sétáltam.

-          Én a karamellásat választanám. Kellemes íze van – Lars rám mosolygott, de párom nem reagált azonnal.

-          Óhh. Köszönöm, ez igazán kedves… - szépen lassan felém fordult, hogy rám mosolyogjon, majd vissza a pulthoz. – Ebből kérek – mutatta. Értetlenül álltam mögötte, mikor végre neki is leesett és újra felém fordult. – Nina? – hitetlenkedve kérdezte, majd közelebb lépett és megölelt. – Jézusom Kicsim, meg se ismertelek! – nevetett.

-          Vettem észre. Az se tűnt fel, hogy németül beszéltem – kuncogtam, hogy közelebb húztam magamhoz, hogy mélyet szippantsak illatából. Lars kifizette a fagylaltokat, majd elvette Benét is és az asztalomhoz sétáltunk.

-          Miért nem szóltál, hogy jössz? – még mindig hitetlenkedett. El sem akart engedni, hogy érezze, nem csak képzelődik.

-          Amiért te se szóltál a múltkor, hogy hazajössz – rántottam vállat. – Szerettem volna, ha meglepődsz – simogattam meg az arcát.

-          Nagyon – ajkát szorosan az enyémre tapasztotta. - Óhh, bocsánat. Lars ő itt a kedvesem, Nina Podolski. Nina, ő itt a szobatársam, Lars Bender. – mutatott be minket egymásnak, miután elszakadt tőlem.

-          Örülök, hogy végre személyesen is találkoztunk – hajoltam közelebb, hogy puszival köszöntsük egymást. – Köszönöm a segítséget.

-          Örömmel tettem – rántott vállat mosolyogva.

-          Segítséget? – cikázott közöttünk a pillantása.

-          Szerinted honnan tudtam, hogy itt leszel? – megsimogattam arcát.

-          Sajnálom, csak… annyira örülök, hogy itt vagy! – túrt mosolyogva a hajába.

-          Annyira, hogy segítesz nekem elpusztítani ezt a csokicsodát? – mutattam tányéromra.

-          Nem tehetem – rázta a fejét. – Itt a fagyim – emelte felém.

-          Hmm. Még nem ettem bele, szóval akkor inkább becsomagoltatom Louisnak és elmehetnénk sétálni, oké?

Jól hangzik – bólogattak. 

Közérdekű!!!

Sziasztok!

Nagyon sokat gondolkodtam és arra jutottam, nem vagyok elégedett A labda a hangszerem történetemmel. Tudom, hogy képes vagyok jobbat írni, és sajnálom, hogy csalódást okoztam ezzel. Így hát lehetőségeket ajánlok. Befejezhetem pár résszel (bár még nem tudom hogyan, de kitalálom, ha szeretnétek), újra kezdhetem teljesen máshogy vagy egyszerűen csak elkezdhetek egy új történetet, persze Benni abban is szerepelne. Kérlek, írjátok le mit gondoltok ezzel kapcsolatban, mert nekem fontos lenne!

Élvezzétek a hétvégét!

Puszi: manó*