22. rész

*2 hónappal később*

-  Nina, kérlek! Legalább egy percre ülj le! – forgatta szemeit Mats.

-  Nem tudok – dünnyögtem. – Ideges vagyok. Miért nem hív már?

-  Biztos közbe jött valami. Ne aggódj már, ő Benni! Ha megígérte, akkor hívni fog – sóhajtott egyet. Továbbra is ideges voltam, de abbahagytam a járkálást és inkább leültem az ágy szélére. Bennivel az utóbbi hónapokban, ha nem is megromlott a viszonyunk, kicsit eltávolodtunk egymástól. Hiába hívtam, egyre ritkábban ért rá, mikor találkoztunk volna, pedig valami mindig közbejött, főleg miután én is újra elkezdtem edzeni. Erre a hétvégére azt terveztük, hogy feljövök Matshoz Dortmundba és Benni majd értem jön és elvisz pár órára teniszezni, azonban hiába várok egy fél órája, ő még nem jött és a telefonját sem veszi fel. Újabb húsz kegyetlen perc következett. Beleőrültem a várakozásba, Matsot azonban egyáltalán nem érdekelte az egész. Jellemző! Ha nem vele kapcsolatos, akkor már nem is fontos… Imádom Matsot, nagyon, tényleg, de a kezdeti lelkesedésünk alábbhagyott, mikor egyre jobban elkezdtük kiismerni egymást. Van pár dolog, amiben egyszerűen nem jutunk dűlőre és sajnos nem elhanyagolható témák.

-  Oké, megpróbálom még egyszer felhívni, utána megyek és megkeresem – motyogtam neki.

-  És ha nem ér most rá? Nina, komolyan! Higgadj le kicsit! Hívni fog, amint tud!

-  Te nem ismered Bennit – ráztam a fejem.

-  De igen. Nem mellesleg régebb óta, mint te! – szúrós pillantást vetettem rá. Nekem aztán ne érveljen ezzel! Lehet, hogy jó barátok, de nem ismeri igazán Bennit! Egyáltalán nem vall rá, hogy nem hív, nem veszi fel és nem is jön. Utoljára akkor tette, mikor Lisával szakítottak, tehát most is gond van, érzem.
Kikerestem a telefonszámát és újra tárcsázni kezdtem. Csengett legalább nyolcat, majd a durva sípszó és a vonal megszakadt. Elegem lett. Beleléptem topánomba, felkaptam a táskám, a napszemüvegem és a slusszkulcsom, majd szó nélkül távoztam. Mats is tudja jól, ha ideges vagyok, jobb, ha nem hergel tovább. Már pedig neki nem igazán tetszett, hogy el akarok menni.
Felhangosítottam a rádiót és alig-alig akaródzott betartani a sebességkorlátot. Már ott akartam lenni Halternben, hogy megtudjam, mi történt. Benni lakását választottam első célpontnak, utólag kiderült, jól döntöttem. Egy ismeretlen autó állt a kocsibejárón, ami annyira nem meglepő, hiszen Benni autóján kívül csak Juliát, Klaas-Janét és Lewisét ismerem, mert velük azóta is tartom a kapcsolatot, sőt, Ariella majdhogynem a legjobb barátnőmmé lett. Mindent megbeszélünk, kivéve egy-két dolgot, amelyekről csak Bene tudhat. Persze az otthoniakat se felejtettem ám el. Bastiannal mindennap igyekszünk egymás agyára menni, Heidi pedig már feladta, hogy értelmet verjen belénk, így többségében csak nevet. Lukast nem láttam egy ideje, de a Köln szénája nem megy túl jól, így átigazolt az Arsenalba. Még nem fogtam fel teljesen, hogy az Európa Bajnokság után elköltözik, messzire.
Leparkoltam, majd az ajtóhoz indultam. Messziről láttam az ablaknál a mozgolódást, de nem tudtam különösebb alakokat kivenni. Újra a kocsira néztem. Elég nőies darab, így nem kizárt, hogy valami lány van itt. De akkor miért nem szólt? Én megértettem volna, ha azt mondja, randevúja van! Kopogásra emeltem a kezem, de bentről valaki megelőzött és kinyílt az ajtó. Egy szőke hajú lány állt ott, haja vállig érő, kiengedett. Alacsonyabb volt nálam és kicsit dundibb is.

-  Ööö.. hello – motyogtam meglepetten.

-  Szia – hasonló hangszínnel válaszolt. Mögötte állt Benni, aki épp az ajtót fogta.

-  Szia, Nina – biccentett felém. Se mosoly, se kedveskedő ölelés vagy puszi… Semmi.

-  Szia – még mindig alig lehetett hallani a hangom. Tétován álltam szembe a lánnyal, de egyikünk se szólt semmit.

-  Nina, ő itt Lisa. Lisa ő itt Nina, egy barátom – mutatott be minket Bene egymásnak. Szóval ő Lisa! De akkor mégis mit keres itt? Minek jött vissza? És miért pont Bennihez? Megbánta volna, hogy elhagyta?

-  Lisa Wesseler – nyújtott kezet.

-  Nina Podolski – ráztam vele kezet, majd ugyanolyan tétován néztük egymást.

-  Nos, én már épp indultam. Sziasztok – ellépett mellettem, kocsijához sietett, beült és elhajtott. Kérdőn pillantottam barátomra.

-  Bejössz? – biccentett fejével. Bementem a lakásába, lerúgtam a cipőmet, majd követtem a nappalijába. – Ne haragudj, hogy nem hívtalak – nyúlt mobiljáért. – Tudom, hogy mostanában nem nagyon jönnek össze nekünk a találkozások, de tényleg szerettem volna elmenni veled teniszezni.

-  Elhiszem – mosolyogtam halványan. – Mi a baj? Miért jött vissza? – kérdeztem. Felsóhajtott, majd az ágyra rogyott. Leültem mellé és szorosan megöleltem, hogy tudja, rám számíthat.

-  Hazajött meglátogatni a családját… és engem is – motyogta a végét. – Elég sok ideig voltunk együtt. Azt mondta nagyon hiányzom neki, de meg kell értenem. Én is kértem, hogy értse meg, miért nem tarthattam vele – mesélte maga elé meredve.

-  Erre ő? – éreztem, hogy itt még nem ért véget a beszélgetés.

-  Azt mondta, hogy szeret… - teljesen ledöbbentem. Micsoda? Jó, persze, érthető… De hogy képzeli, hogy idejön, elmondja, miközben tudja, hogy úgy is vissza kell mennie? Tényleg képes lenne elszakítani Bennit a Schalkétól? Az álmától?

-  És te? – nyeltem nagyot. Valamiért attól féltem, azt mondja, hogy ő is.

-  Szeretem egy kicsit, de már rég nem úgy, mint mikor együtt voltunk – vallotta be. – Aztán elmondtam neki, hogy egyébként is van egy másik lány…

-  Másik lány? – kaptam fel a fejem. Oké, ez talán még rosszabb.

-  Nem fontos – rázta a fejét.

-  Benni! Nekem az! Barátok vagyunk!

-  Szóval, van egy lány… - vallotta be.

-  Tényleg? Ki az? –kíváncsiskodtam.

-  Nem lényeges – rázta fejét tiltakozóan.

-  Már miért ne lenne az? – húztam fel a szemöldököm.

-  Mert ő nem lehet az enyém – szomorkodott.

-  Ugyan már! Miért ne lehetne? Bármi a tiéd lehet, csak harcolj érte! – biztattam. – De mesélj már! Ki ő?

-  Nem fontos! – ellenkezett. Bemásztam az ölébe, hogy szembe kerüljek vele. Így esélye sem volt menekülni.

-  Ismerem? – mosolyogtam.

-  Igen – sóhajtott. Végig gondoltam az összes közös lányismerősünket és azonnal leesett az ok, amiért nem lehet az övé. A lánynak barátja van!

21. rész

  Reggeli után összekészülődtünk és elkísértem Bennit a gelsenkircheni Veltins Arénába. Bár nem lehetett összehasonlítani a csodálatos és méregdrága müncheni Allianz Arénával, véleményem szerint ez is gyönyörűhely volt. Ráadásul, alig tettem be a lábam máris elfogott az otthonérzet, mintha hazaértem volna a családomhoz.

-  Átöltözöm. Addig megvársz idekint? – kérdezte drága cimborám. Bólintottam egy aprót ő pedig az öltözőbe sietett. Ma nyilvános edzésük van, így nem csak én és Ariella leszünk itt, de megannyi rajongó is eljön, hogy láthassák kedvenceiket. Vettem egy üdítőt a kantinban, majd sétálgatni kezdtem a folyosón. A kék és fehér szín teljességgel dominált, a falakat pedig az eredményekre utaló ereklyék díszítették. A Schalke 04 csapatnak nagy múltja van, ezt minden német tudja. Lehet, hogy nincs annyi bajnoki címük, mint a Bayern Münchennek, de mindig is veszélyt jelentettek rájuk nézve.
Mindent alaposan szemügyre akartam venni, mikor véletlen nekiütköztem egy mellettem elhaladóba. Oldalra pillantottam, hogy bocsánatot kérjek. A srác kék-fehér mezt viselt és barna haja volt, de messziről lerítt róla, nem német.

-  Bocsánat, ne haragudj! – nyögtem ki végül.

-  Semmi baj – ejtett meg egy apró mosolyt. Újabb ember sietett felénk az öltöző irányából.

-  Szia, Nina – mosolygott rám Julian boldogan.

-  Szia, Juli – köszöntöttem puszival.

-  Ismeritek egymást? – kérdezte a másik fiú.

-  Igen – bólintott a harmincegyes. – Ő Benni egyik barátja, Nina Podolski. Nina, ő Klaas-Jan Huntelaar – mutatott be minket egymásnak.

-  Örülök, hogy megismerhetlek – nyújtottam a kezem, amit ő előszeretettel rázott meg.

-  Szintúgy – mosolyodott el. – Bene már mesélt rólad – kuncogott. – Hogy van a lábad?

-  Köszönöm, egyre jobban – mosolyogtam. Jól esett, hogy érdeklődött hogylétem felől, miközben csak most találkoztunk.

-  A Bayern női csapatában játszol, ugye? – kérdezte.

-  Igen – bólintottam. – És meg kell, hogy mondjam, örülnék, ha te lennél a gólkirály és nem Mario Gomez. Rendes srác, de inkább mázlista, mint profi focista – magyaráztam, mire elvigyorodott.

-  Köszönöm. Mindent megteszek! – biztosított róla. – Most mennem kell, de remélem, később még beszélünk – mosolygott.

-  Én is remélem – bólintottam. Elsietett, majd Juli is megölelt és hasonlóan tett. Visszaindultam az öltözők felé, ahol sikeresen találkoztam Lewis Holtbyval, aki két számomra még elég ismeretlen sráccal nevetett, mögöttük pedig a csapat többi tagja, ám Benni sehol.

-  Szia, Nina – mosolygott a félig német-félig angol srác, amint megpillantott.

-  Szia – hajoltam közelebb, hogy egy-egy puszival üdvözöljük egymást. Átpillantottam válla fölött, de Bennit még mindig nem láttam.

-  A drága haverod még az öltözőben pletyózik, rosszabb, mint egy csaj – nevetett. – Ariella viszont kint vár a lelátón.

-  Szuper – mosolyodtam el. – Köszönöm. Megvárom ezt a pletykás kerítőnőt, aztán megkeresem.
Társaival jót nevettek a dolgon, majd kisiettek a pályára, mielőtt Stevens leszedné a fejüket. Ácsorogtam még egy darabig, végül a drága csapatkapitány utolsóként, de kirobogott az öltözőből. Nem sok ideje volt rám, mert nem szerettük volna, ha az edzője kinyírja, ezért csak adtam neki egy szerencse puszit, majd a lelátóra siettem megkeresni Ariellát. Szerencsére ő is a legközelebb ült a kijárathoz, amin a fiúk minden alkalommal a pályára lépnek. Ez egy különlegesen gyönyörű hely, hiszen a falakat a blau und weiß, ein Leben Lang felirat díszíti, mely annyit tesz: kék fehér, egy életen át. Minden csapatnak vannak ilyen mottói, ahogy a Bayernnek is ilyen a Mia san mia, de ez valahogy mégis annyira más volt. Minden szavából sütött, a fiúk szívvel-lélekkel küzdenek a csapatukért és akármi legyen, akárhányszor győzzenek, vagy bukjanak el, a szívük a csapatért dobog.

-  Szia – ültem mosolyogva Ari mellé.

-  Szia, kislány! Na, mesélj! Mi újság? – faggatózott.

-  Semmi különös – vontam vállat. – Na és veled? Lewis nagyon pörgött az előbb, mikor találkoztunk.

-  Ő mindig. Mint egy adrenalin bomba – kuncogott. – De így imádom – mosolygott szerelmesen. – Na és te és az a darázsgyerek? – utalt Matsra.

-  Mi van velünk? – kérdeztem értetlenül.

-  Én is ezt kérdem! Beszéltetek azóta? – a bulira célzott, semmi kétség.

-  Igen – feleltem tömören. – Felhívott másnap, vagyis inkább aznap, mikor Höwedeséknél ebédeltünk és elhívott moziba. Még este elmentünk. Nagyon jó volt, nagyon kedves, vicces, aranyos volt. Átvitt Dortmundba, hogy megismerjem azt a várost is, aztán este, mikor kitett Benni lakásánál, megcsókolt – meséltem el neki is a történteket, bár lényegesen rövidebben, mint Benninek.

-  Ujujj – vigyorgott. – Akkor most együtt vagytok?

-  Fogalmam sincs – túrtam idegesen hajamba. – Minden annyira gyors.

-  De jó, nem?

-  De – haraptam alsó ajkamba. – ÉS még Ben is tökre örült.. – mosolyogtam rá boldogan.

-  Tényleg? – lepődött meg. – Az jó – nem volt túl meggyőző, de nem zavartattam magam. Bene a legjobb barátom és nagyon sokat jelent, hogy tudom, számíthatok rá.

Szemléltem az edzést és rá kellett jönnöm, habár mi is így edzünk, az ő dolguk sokkal nehezebb. Ezért még jobban becsülöm a férfi focistákat. Tudtom min mennek keresztül és így sokkal jobban átérezhetem, mit kell letenniük egy-egy győzelemért az asztalra.
Az edzés végén a srácok autogramot osztogattak, majd az öltözőbe siettek. Én naiv azt hittem ennyivel le van tudva a dolog, de még jó páran megállították őket, a parkolóhoz vezető úton. Szerencsémre Ariella nagyon aranyos lány és jól megértettük egymást, így ahogy az edzést, ezt a pár percet is jó kedvűen beszélgettük végig.

-  Nos, lesznek még csajok vagy mehetünk? – pillantottam Benere.

-  Mehetünk – feloldotta a kocsi zárát, majd mindketten beszálltunk. – Mi a véleményed?

-  Jó volt. Ügyesek vagytok! Ráadásul, mindenki olyan aranyos. Ne érts félre, imádok a skacokat odahaza, de van köztük néhány hólyag, itt összesen egy embert találtam, akivel nem igazán szimpatizálok – magyaráztam, míg ő indított.

-  Igen? És ki az? Remélem, nem én – nevetett.

-  Bolond – bokszoltam vállon. – Egyébként, nem mondom meg a nevét, mert vele is jóba vagy.

-  Az egész csapattal jóba vagyok. Ez egy közösség. Lehet nem vagyunk legjobb barátok, de együtt harcolunk! Na, halljam, ki az! Ígérem, nem mondom el! – bevetette kiskutyanézését, amiért legszívesebben nyakon vágtam volna. Hogy képzeli, hogy amikor csak kedve tartja, beveti rajtam? Ez nem fair!

-  Jones – motyogtam.

-  Jones? – húzta fel szemöldökét.

-  Ühhüm – bólogattam. – Jermaine.

-  Mi bajod vele? – mosolygott.

-  Olyan bunkónak tűnik. Olyannak, aki megjátssza magát és közben keresztülgyalogol mindenkin, a saját céljai érdekében – meséltem észrevételeimet.

-  Nos, nem tudom. Elég rég csapattag már. Szerintem jó fej – vont vállat.

-  Lehet, csak rosszul ítélem meg – gondolkodtam el. Végtére is nem ismerem még..

-  Lehet – vont vállat, majd elterelte a témát.
Visszamentünk hozzá, majd kiültünk a kertbe napozni kicsit, miközben beszélgettünk és játszottunk. Kártya volt egyedül Benninél, így ezzel ütöttük el az időt. Kiegyenlített pár harcot vívtunk, de végül mégis ő nyert 3-2 arányban. Tehát háromszor ő és kétszer én. Nagy játszadozásunkat Mats szakította meg, mikor felhívott telefonon. Elnézést kértem Bennitől és bementem a házba, a szobámba. Sose szerettem, ha az emberek hallgatják mikor telefonálok, akkor se, ha nincsenek titkaink egymás előtt. Mats egyébként nem nagyon ért rá, mert a barátaival volt, csak szerette volna elmondani mennyire jól érezte magát tegnap este és megérdeklődte meddig tartózkodok még a városban. Megmondtam neki, hogy holnapután indulok haza, Benevel így beszéltük meg nemrégiben. Miután elbúcsúztunk kinéztem az ablakon. Tökéletes rálátás nyílt Bennire, aki napszemüveggel az arcán elnyúlt a napozóágyon és sütette izmos mellkasát. Elmosolyodtam, majd visszamentem hozzá és tovább boldogítottam társaságommal.  

20. rész

  Késő délután értünk vissza barátom lakásába, így szinte azonnal neki láttam a készülődésnek. Gyorsan letusoltam, felöltöztem, majd fel-alá rohangáltam a lakásban, hogy a hajam és sminkem is elkészüljön. Csak nagyon halványan sminkeltem magam, sose voltam nagy pacsmagolós, nem hiszem, hogy a szépség ezen múlna. Hajamat ismét kifésültem és hagytam, hogy lassan vállaimra omoljon.

-  Nos? – forogtam körbe Benni előtt.

-  Szuper – motyogta. Lehuppantam mellé a kanapéra és magam felé fordítottam az arcát.

-  Benni, ha baj, hogy elmegyek, lemondom. Végtére is én tényleg hozzád jöttem, szóval… - elmosolyodott, de ez még mindig nem volt az igazi mosoly.

-  Csodásan nézel ki! És menj el nyugodtan, érezd jól magad! – simogatta karom.

-  De cserébe holnap elmegyek veled az edzésedre. Persze csak, ha téged nem zavar…

-  Örülnék neki – megöleltem, mire megszólalt a csengő. – Légy jó fiú és vigyázz magadra! – nyomtam puszit arcára, majd felálltam, hogy induljak.

-  Te is vigyázz magadra! És érezd jól magad – elmosolyodtam, majd az ajtóhoz siettem.

-  Szia – mosolyogtam, amint becsukódott mögöttem az ajtó. Mats édesen mosolygott, miközben köszöntöttük egymást két-két puszival.

-  Szia. Nagyon csinos vagy – mért végig. Egy sima farmernadrág volt rajtam tornacipővel és fehér, csíkos pólóval.

-  Köszönöm – pirultam. – Te is jól nézel ki – és tényleg. Haja bár be volt lőve, késztetést éreztem beletúrni. Kicsit olyan volt, mintha magával Orlando Bloommal randevúznék, ami jó, mert imádom a Karib-tenger kalózai Will Turnerét.
Beszálltunk a kocsiba és elindultunk. Nagy meglepetésemre a halterni mozi helyett egészen Dortmundig autókáztunk. Végül elmondta, szeretné, ha kicsit megismerném ezt a várost is.
Egy apró mosollyal nyugtáztam figyelmességét. Az út folyamán aztán kifaggatott a Höwedes családnál töltött napomról, én pedig örömmel csacsogtam el neki, mennyire jól éreztem magam. Ezt követően ő is mesélt a napjáról, bár kiderült, merőben unalmasabban telt, mint az enyém.

A moziban a jegypénztár előtt vettük szemügyre a jelenleg futó filmek plakátját. Többségükről még nem hallottam, amelyikről pedig igen, nem keltették fel érdeklődésemet.

-  Mit szólnál ahhoz? – intettem egy új vígjáték plakátja felé.

-  Szimpatikus – bólintott, majd a pénztárhoz lépett és kért két jegyet. Hátulról a negyedik sort választottuk, mindketten úgy gondoljuk, onnan élvezhető a legjobb a hatalmas vászonra vetített film látványa. Mielőtt elfoglaltuk helyünket, a terem melletti pultnál vettünk egy nagydoboz pattogatott kukoricát és egy-egy üdítőt. A reklámok alatt értünk be a terembe, és vártuk, hogy végre teljesen lekapcsolják a lámpákat.
Nem igazán beszélgettünk a film alatt, ami jó, mert nem szeretem, ha elvonják a figyelmem. Ha valamit nézek, akkor engedjenek koncentrálni rá. Bár nem a világ legjobb filmje volt, tetszett. Végül, mikor kiléptünk az épületből, a csillagos eget látva és érezve a könnyed nyári estét, úgy döntöttünk, sétálunk egy kicsit Dortmundban. Mats jobban kiismerte magát, így egy parkhoz mentünk, ott sétálgattunk a szökőkutak körül. Különleges érzés fogott el, talán csak, mert ezer éve nem randiztam már, de talán azért, mert Mats tényleg nagyon különleges srác. Lehet, hogy még alig huszonnégy órája ismerem, de máris megkedveltem.
Mindenről beszélgettünk, ami tegnap éjjel / ma hajnalban, nem került szóba. A családomról, az ő családjáról, barátokról és legfőképpen a fociról. Nincs mit tenni, ha két embernek ugyanaz a hobbija, akarva akaratlanul is a beszélgetés középpontjába kerül.
Akkor indultunk haza, mikor az idő még jobban lehűt. Mats egészen Benni házáig visszavitt, majd a ház előtt parkolt le. A lámpák fénye már nem szűrődött ki az ablakon, tehát kétség kívül elaludt drága barátom. Kiszálltam a kocsiból és az ajtó felé indultam. Benni adott egy kulcsot, még mielőtt elmentem, így nem kell majd felébresztenem a csengővel.

-  Köszönöm a ma estét – fordultam a darazsak védője felé.

-  Én köszönöm – mosolygott, majd közelebb lépett. Úgy néztünk egymásra, mint két bugyuta tinédzser, akik nem tudják merjenek-e lépni. – Hát, akkor… jó éjt… - mosolygott tovább, majd közelebb hajolt és egy apró puszit adott, ám az arcom helyett, a számra.

-  Jó éjt – viszonoztam a puszit, mire közelebb húzott magához és lágyan, hosszan megcsókolt.
Beharaptam alsó ajkam, így hátráltam az ajtóhoz, miután elszakadtunk. Megkerestem a megfelelő kulcsot, kinyitottam az ajtót, majd halkan beosontam. Miután lepakoltam a fürdőszobába igyekeztem átöltözni. Pizsamában, mielőtt lefeküdtem volna, még benéztem Bennihez. Szundított, de elég nyugtalanul. Forgolódott és rúgkapált. Nem tudom, mi nyomasztja, de biztos, hogy van valami, amit nem árul el nekem.
Felemeltem a takarója szélét és bebújtam mellé, majd megöleltem, hogy kicsit megnyugodjon. Elmosolyodott és viszonozta ölelésem, miközben én is elszenderedtem mellette.

Reggel nagyon korán ébredtem. Benni próbált meg kimászni mellőlem, de megéreztem és felriadtam.

-  Aludj nyugodtan, csak a mosdóba megyek! – motyogta halkan, majd megsimította arcom és az említett helységbe sietett. Visszafeküdtem, de nem jött újra álom a szememre, így inkább megvártam, hogy Ben visszatérjen. – Milyen volt a mozi?

-  Nagyon jó – mosolyogtam.

-  És lesz még több is? – húzta fel szemöldökét kíváncsian.

-  Nem tudom. Bizonyára. Megcsókolt! – motyogtam. Halvány mosoly terült el arcán, majd közelebb hajolt és megölelt.

-  Örülök, hogy boldog vagy! – nyomtam arcára egy puszit köszönetképpen, majd a konyhába igyekeztünk reggelit készíteni. Menetközben elmeséltem neki mindent a tegnap esti randimról, ő pedig türelmesen hallgatta.

19. rész

-  Benni Lewisékkal maradt órákon át, én pedig Matssal folytattam a beszélgetést. Nagyon rendes srác és megkedveltem. Végül, mielőtt elváltunk, elkérte a telefonszámomat. Szívmelengető érzés volt, ráadásul úgy éreztem magam, mint egy kamaszkorát megkezdő tini, aki kíváncsi, mi lesz a folytatás ezzel a helyes sráccal.
Drága cimborám ígérete ellenére elég elázott állapotban volt, így Ari segített kikísérni a kocsiig. (Nem mellesleg Lewis se volt a legjobb állapotban.)

-  Örülök, hogy találkoztunk – álltam meg a lány előtt.

-  Szintúgy – bólintott. – Remélem, legközelebb többet tudunk beszélni.

-  Biztosan. Ne haragudj, csak Mats… - kezdtem magyarázkodásba.

-  Mondta Benni – intett le. Aha, az jó. De egész pontosan mit is? – Meddig vagy a városban?

-  Még nem beszéltük meg pontosan – vontam vállat. – Pár napig.

-  Eljöhetnél valamelyiknap Bennivel az edzésre. Én is szoktam menni, ott beszélgethetnénk.

-  Jól hangzik – mosolyogtam. – Majd megdumálom vele, ha kijózanodik – felnevetett.

-  Na jó, menjetek. Szia – két puszival köszöntünk el egymástól. Beszálltam Benni mellé, aki elég sápadt volt, ráadásul félig aludt.

-  Neked komolyan problémáid vannak az alkohollal – ráztam a fejem egy nagy sóhaj után.

-  Nem vagyok alkoholista – ripakodott rám.

-  Csak nem ismered a mértéktartást – vágtam vissza.

-  Semmi nem lett volna, ha… - nem fejezte be mondatát.

-  Ha? – kérdeztem vissza.

-  Semmi – átfordult a másik oldalra én pedig indítottam. Szerencsére nem aludt el hazáig, így nagy nehezen betámolygott a saját lábán. Alig rúgta le cipőjét, ruhástul feküdt ágyába. Leoltottam a villanyt rá, majd előszedtem az alváshoz használt ruháimat és a fürdőszobában átöltöztem. Lefekvés előtt még egyszer ránéztem Bennire, de békésen szunyókált, így nyugodtabban másztam be ágyamba.

Reggel arra ébredtem, hogy valaki csörömpöl valamivel. Nem volt nagy választás, hogy ki lehet az. Kipattantam az ágyból és a konyhába rohantam.

-  Baj van? – kérdeztem azonnal.

-  Nincs – húzta el száját. – Ne haragudj! – mentegetőzött.

-  Csak nem másnapos vagy? – tettem csípőre kezem.

-  Nem – mordult fel. – Csak szerencsétlen… - bosszankodott. Kicsit elkeseredettnek tűnt.

-  Biztos nincs baj? – léptem közelebb hozzá. Néhány evőeszköz esett le a földre.

-  Biztos – bólintott, de nem mert a szemembe nézni.

-  Ugye tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz? – simogattam meg hátát.

-  Tudom – sóhajtott fel. – De tényleg nincs semmi, csak kicsit szét vagyok esve – megölelt. – Jó, hogy itt vagy!

-  Bizony – mosolyogtam. – Gyorsan felöltözök és jövök segíteni.

-  Így is jó vagy – kuncogott.

-  Hát hogyne – forgattam meg szemeimet, majd visszaszaladtam valami kényelmes ruháért.
Amint felöltöztem segítettem Benninek a konyhában, bár már csak a terítés hiányzott.

Délelőtt sétálni mentünk, megnéztük a tavat és a gyönyörű környéket. Az egész város olyan nyugodt volt és hangulatos. Tökéletesen értettem Bennit, miért szereti így, még ennyi év után is. Nekem sose volt meg ez a kapocs Kölnnel, ellentétben Lukassal, aki nagyon ragaszkodik a városhoz. Ebédre mentünk a Höwedes házba. Előtte letusoltam, és fél óráig gondolkodtam mit is vegyek fel. Szerettem volna jó benyomást kelteni, hiszen mégiscsak a legjobb barátom családjáról van szó. Kicsit ideges voltam az odavezető úton, amit Benni is észrevett. Megölelt és biztatóan rám mosolygott, mielőtt kiszálltunk az autóból.
Az ajtót Johanna nyitotta ki.

-  Szia – mosolyogtam egy kicsit megkönnyebbülve.

-  Sziasztok – mosolygott ő is. Megöleltük egymást, megpuszilta bátyját, majd beljebb tessékelt minket. Levettem cipőmet, majd követtem a lányt. Családjuk egy része a nappaliban, míg édesanyjuk a konyhában volt.
Benni mindenkinek bemutatott, mint nagyon jó barátját. Nagyon rendesek voltak, még a bátyja kedvesével is találkoztam. Aztán ebédelni szólított minket Frau Höwedes. Benni és az édesapja a fociról beszélgettek, mivel édesapja a város csapatának, a TUS Halternnek az edzője.

-  Tudod, Nina, pont olyan vagy, amilyennek Benni leírt – mosolygott rám Andreas, Benni bátyja.

-  Tényleg? – mosolyogtam. – Örülök. És remélem semmi rosszat nem mondott.

-  Rosszat nem – rázta fejét édesanyjuk. – Viszont sok jót. Be nem áll a szája, mikor rólad van szó…

-  Tényleg? – fordultam Bennihez.

-  Nem tudom, miről van szó, de ne higgy nekik, csak le akarnak járatni – mosolygott.

-  Akkor a gyerekkori képeidet mutogatnánk – szólalt fel Johanna.

-  Azokat szívesen megnézném! – derültem fel.

-  Ebéd után megmutatom – kuncogott a lány.

-  Nem kell – tiltakozott Benni.

-  Dehogyisnem, engem nagyon érdekel – vigyorogtam, mire Benni megforgatta szemeit, egy mosollyal az arcán. Édesanyja letette elénk a második fogást. Mindannyian szedtünk és már éppen a számhoz emeltem a villát, amikor megszólalt a telefonom. Anélkül, hogy megnéztem volna ki keres, kinyomtam, majd kikapcsoltam.

-  Elnézést – kértem bocsánatot.

-  Semmi baj – mosolyogtak. Ettünk pár falatot, mire Benni telefonja is megszólalt. Velem ellentétben ő felvette.

-  Mondjad – szólt kicsit unottan. Pár pillanatig hallgatta, mit mondanak neki a vonal túloldalán, majd felém nyújtotta. – A lovagod – torzult grimaszba arca, amit nem nagyon értettem. Oké, bunkóság a déli időkben telefonálni, ráadásul Mats jól tudta, hogy ma Benniéknél ebédelek, de ezért még nem kellene grimaszolni.

-  Öhm.. bocsánat – kértem elnézést asztaltársaságomtól, majd elvettem a telefont és átsiettem a nappaliba. – Szia – szóltam bele halkan, bár már az ebédlőben is beszélgettek.

-  Szia, Szépségem! Már megijedtem, hogy valami gond van, amiért nem vetted fel a telefont nekem… - motyogta.

-  Nem, csak Benni családjánál ebédelünk, de ezt tegnap is meséltem – emlékeztettem.

-  Azt hiszem elfelejtettem. Ne haragudj!

-  Semmi gond – mosolyogtam az apró készülékbe.

-  Na, akkor nem tartalak fel sokáig. Csak arra voltam kíváncsi, hogy este eljönnél-e velem valahova?

-  Hova? – kérdeztem kicsit meglepetten.

-  Mondjuk egy mozi?

-  Jól hangzik – mosolyodtam el. – Benne vagyok.

-  Oké, akkor este olyan hét körül ott leszek Benenél.

-  Rendben – egyeztem bele. Remélem, Benedikt nem talált ki mára semmilyen programot…

-  További jó étvágyat! Szia, puszi.

-  Szia, puszi – köszöntem el tőle, majd bontottam a vonalat és visszasétáltam legjobb barátomékhoz, hogy befejezzem az ebédet. – Köszi – nyomtam apró puszit az arcára.

-  Mi volt ilyen sürgős? – dugta zsebre az apró készüléket.

-  Megkérdezte, hogy ráérek-e este – mosolyogtam kicsit zavarban.

-  Óh, értem – nem firtatta tovább a témát, én pedig nem családja körében akartam megbeszélni.
Az ebéd nagyon finom volt, miután végeztünk a fiúk beszélgettek, Johanna pedig tényleg megmutatta Benni gyermekkori fényképeit. Jókat mosolyogtam rajtuk. Nagyon aranyos volt, ahogy most is.