16. rész

- Már mindent elmondtam, ami fontos – mosolygott. – A továbbiakban neked kell megismerned – mosolygott tovább. Beláttam, hogy igaza van, így nem feszegettem tovább a dolgot. Bekapcsoltam a rádiót és addig keresgéltem, míg egy elfogadható zeneszámot nem találtam.
- Nem mondod komolyan, hogy ilyen zenéket hallgatsz – kuncogott.
- Te csak ne dumálj! – nevettem. – Mit hallgatsz, Shakirát?
- Nem – nyomta meg az e betűt. – Bár a Waka Waka egész jó szám – felnevettem. – Nem tudnék mondani egy kimondott zenei ízlést, amit követek. Csak hallgatom, ami örömet okoz.
- Na, nekem ilyen a rock. Nagyon szeretem, és úgy érzem kiélhetem benne magam, de ettől függetlenül ugyanúgy szeretem a bulizós zenéket is. Kivéve azt a Diszkópatkányok stílusút… - egy mosollyal válaszolt. Nem tudtam, miért nem mond többet. Talán ő azokat a számokat szereti? Vagy csak nincs kedve tovább feszegetni a témát? Inkább hátradöntöttem székemet és lehunytam szemeimet egy kis pihenés érdekében.
- A rock szexi és vad – nyugtázta, mire felnevettem.
- A vaddal egyetértek – hajamba toltam napszemüvegem és megpróbáltam elaludni, mire éreztem, hogy lassan megáll alattunk a kocsi.
- Megérkeztünk – mosolygott.
- Direkt megvártad, míg kényelembe helyezem magam, ugye? – motyogtam, majd visszaállítottam az anyósülést, mielőtt kiszálltam.
- Igen – nevetett fel. Kiszedte táskáinkat a csomagtartóból, majd visszazárta azt. Takaros, szépséges ház előtt találtam magam. Nem volt a leghatalmasabb villa, amit életemben láttam, de ennél jobban nem is illhetett volna Benedikthez.
Miután kinyitotta a lakás ajtaját, végre belülről is szemügyre vehettem. Minden megvolt benne, ami kellet, de itt se vitte túlzásba a dolgokat. Az LCD TV nem takarta el a szobája egész falát és a konyhájába se fértek volna be legalább ötvenen. Egyszerű volt, gyönyörűen berendezett és hatalmas otthonérzéssel bíró.
- Azt hiszem, beköltözök – viccelődtem, majd elnyúltam az ágyán.  
- Tőlem aztán – rántotta meg vállát. – Szívesen látlak itt – huppant le mellém. – És még benzint is spórolunk.
- Már csak ezért megérné, mi? – nevettem fel.
- Kössük össze a kellemeset a hasznossal – kuncogott. Hanyatt dőlt a hatalmas francia ágyon, mire megszólalt a csengő. – Jellemző – morogta orra alatt, majd felállt, hogy az ajtóhoz sétáljon.
- Szia, bátyó – hallottam meg egy csilingelő női hangot.
- Szia – cuppanás, ami minden bizonnyal egy kiadós puszit jelentett.
- Ne haragudj, csak itt voltam Grittnél és láttam, hogy hazaértél. Gondoltam benézek – csacsogta a lány, miközben egyre közeledett a szoba felé. Felálltam és kisétáltam eléjük.
- Még meg kell szoknom, hogy az új barátnőd a szomszédban lakik – kuncogott Benni.
- Szia – motyogtam az ajtóban állva. Nem tudnám megmondani, milyen oknál fogva szeppentem meg, de ő mégiscsak a legjobb barátom testvére…
- Óh, szia – torpant meg egy percre.
- Hugi, ő itt Nina. Nina, ő a húgom Johanna – mutatott be minket Benedikt egymásnak.
- Te vagy a müncheni lány, ha nem tévedek – bólintottam egy apró igent. – Bene már sokat mesélt rólad.
- Remélem, csak jót – nevettem fel, mire Benedikt ártatlanságát jelezve maga elé emelte kezeit.
- Megnyugodhatsz – biztosított. – Csak dicséretet hallottunk. Viszont azt elég sokat… - Benni, vagy, ahogy testvére hívta, Bene, belefojtotta a szót.
- Nem kértek valamit enni? – indult a konyha irányába, hogy felmérje a hűtő tartalmát.
- Viccelsz? Megettem az egész éves süteményadagomat – emlékeztettem a mai kis partymra. – Tényleg Johanna, hoztunk egy kis tortát. Nem kérsz?
- De – nyalta meg száját. – Kinek volt mije?
- Ninának születésnapja – válaszolta bátyja.
- Boldog születésnapot – mosolygott rám a lány, miközben kitettem a becsomagolt süteményeket egy tányérra.
- Köszönöm – toltam elé az ételt.

Nem maradt sokáig, de ez idő alatt jól elbeszélgettünk. Még Benni néhány gyermekkori csínytevésébe is beavatott, minek hatására a focista sikeresen zavarba jött és elpirult.
- Úgy látom, jól megértitek egymást – mosolygott, miután bezárta húga mögött az ajtót.
- Nagyon aranyos lány – bólogattam. – Látszik, hogy testvérek vagytok – mosolya még szélesebb lett, majd közelebb jött és megölelt.
- Gyere, ideje lefeküdnünk – ez a mondat mindig is olyan viccesen hangzott, muszáj volt vállába kuncognom. – És még én vagyok perverz… - nevetett, majd a fürdőszoba felé terelt.
- Mindjárt jövök! – mosolyogtam rá, majd felkaptam az alvós pólómat és nadrágomat, fogkefémmel együtt és a fürdőszobába sétáltam. A zuhanyzásom a szokottnál is rövidebbre sikeredett, nem akartam, hogy kiakadjon, amiért órákat töltök a fürdőben. Képes vagyok gyorsan elintézni fontos teendőimet.
- Andreast is megismerhetem valamikor? – kérdeztem cimborámat, miközben elpakoltam szennyes ruhámat a táskámba.
- Persze – mosolyodott el. – Holnap felhívom és megbeszélhetünk egy időpontot. - A fogkefe még ott lógott a számba, ezért inkább nem szóltam újból, csak elejtettem egy mosolyt és visszaballagtam a fürdőszobába.
Míg Benni is letusolt átpakoltam holmimat a vendégszobába, ahol aludni fogok. Így mindketten kényelmesen elférünk. Bebújtam a takaró alá és kapcsolgatni kezdtem a televíziót.
- Minden rendben van, vagy hozzak esetleg valamit? Egy másik takarót vagy esetleg egy párnát? – aranyos volt, ahogy a kényelmemért aggódott.
- Minden tökéletes, köszönöm – biztatóan mosolyogtam rá, mire közelebb hajolt és nyomott egy puszit az arcomra.
- Jó éjt!
- Neked is – viszonoztam tettét. Ő is visszament kis barlangjába és átadtuk magunkat a fáradtságnak, percek alatt elaludtam.
Hajnalban tértem újra magamhoz, egy hatalmas dörrenésre. Kint hatalmas vihar tombolt. A szél rángatta a redőnyt, az eső kopogott az ablakpárkányon, a villám pedig minden apró résen át képes volt jelezni, hogy jelen van. Mégis inkább a mennydörgésektől ijedtem meg. Mindig ilyen voltam, egészen kicsi korom óta. Nem gondolkodtam, mit cselekszem, csak mentem lábaim után egészen legjobb barátom szobájáig.
- Ben – suttogtam.
- Hmm? – kérdezte álmosan. Nem igen hatotta meg a vihar, ő nem riadt fel annyira, mint én.
- Félek.. a viharoktól – vallottam be. Elgondolkodott pár pillanatig, majd felemelte vékony takarója szélét. Bemásztam mellé, de még mindig remegtem.
- Nyugalom! – karolt át. Szorosan tartott, míg remegésem abba nem maradt. – Nem lesz semmi baj – suttogta utoljára, mielőtt ismét álomba merült. Fura, de teljes biztonságban éreztem magam mellette, így nyugodtabban mertem álomra hajtani fejemet.

Reggel mobiltelefon csörgésre riadtam fel. Benninek SMS-e érkezett.
- Ne haragudj! – motyogta orra alatt.
- Nem költözök – dünnyögtem. – Valami mindig felébreszt – kuncogott egy aprót, majd üzenetét kezdte olvasni. – Mit szólnál egy reggelihez?
- Kérek, köszönöm – fordultam másik oldalamra.
- Oké, akkor írok Julinak, hogy fél óra múlva ott leszel – szemeim azonnal kipattantak.
- Micsoda? – felém nyújtotta a telefont én pedig elolvastam az üzenetet.
Szia. Ne haragudj, de a szüleim vendéget hívtak, így nem jó a ma este. Nem lehetne esetleg ebéd vagy reggeli? J.
- Megyek öltözni… - motyogtam.

Sergio Ramos novella 1/2

Nem, még nem az új résszel érkeztem. Ez egy egészen más dolog... Barátnőm nagy Sergio Ramos rajongó és hát én is csípem a srácot, így elkövettem ezt az apró merényletet és német szurkolóként megalkottam a novellát. Ezenkívül még egy része lesz, amiben a lényegesebb fordulatok lesznek, de azért kellett egy kis felvezető... :)

Csalódottan tettem le a telefont egy újabb elutasító hívás után. Hihetetlen, hogy az emberek mennyire nemtörődöm, egoista életmódot képesek élni. A kamerák előtt mind teszik magukat, hogy ilyen és olyan módon fontos az adakozás, mások megsegítése, ám mikor az árvaház képviselőjeként felhívom őket, hogy legalább egy apró esélyt adjanak, gyermekek álmának teljesülése érdekében, visszautasítanak.
- Ana, akkor most mi lesz? – kérdezte Moisés elszontyolodva.
- Még megpróbálok valamit – sóhajtottam nagyot. Minden vágyam, hogy örömet szerezzek ezeknek a csöppségeknek, és még erre sem vagyok képes. Már csak egyetlen telefonszám szerepelt a noteszem lapján. Idegesen doboltam mellette tollammal, míg végül úgy döntöttem, ideje telefonálnom. Végtére is ennél nagyobb csalódás már nem nagyon érhet.
Tárcsáztam a számjegyeket, majd fülemhez emeltem a készüléket. A gyerekek körülöttem ugyanolyan feszültek voltak, mint én. A telefon egyre csak csörgött, de nem nagyon szándékoztak felvenni a túloldalon. Idegesen kezdtem járkálni.
- Három. Négy. – számoltam magamban a csörgéseket. – Öt – éppen le akartam tenni, mikor beleszólt egy hang a túloldalon.
- Jó napot, Ana Sanchez vagyok, a madridi árvaházból – mutatkoztam be a Bernabeu emberének.
- Jó napot, hölgyem! Miben segíthetek?
- Ahogy azt gondolhatja, szívünkön viseljük a gyermekek sorsát és minden erőnkkel azon vagyunk, hogy legalább egy kis örömöt vihessünk szürke hétköznapjaikba – magyaráztam.
- Igen – helyeselt a túloldalon az úr.
- Lenne itt pár gyerek, szám szerint tizenkettő, akik azt mondták, legnagyobb vágyuk, hogy találkozhassanak a Real Madrid focistáival – tértem a lényegre. Pár percig hallgatott, ami számomra semmi jót nem sejtetett.
- Tetszik az ötlete, de mindenesetre még meg kell beszélnem pár emberrel – ledöbbentem. Ez egy fél igen, vagy egy burkolt nem? – Ezen a telefonszámon hívhatom, ha van bármi fejlemény az ügyben?
- Igen – dadogtam. – Persze.
- Rendben, akkor egy-két napon belül értesítem – éreztem, hogy ez már a búcsúzkodás ideje.
- Nagyon köszönöm – hálálkodtam.
- Én köszönöm, hogy ránk gondolt. Akkor… a viszonthallásra.
- Viszonthallásra – bontottuk a vonalat. A gyerekek kérdően pillantottak rám. – Visszahív – feleltem. – Tetszik neki az ötletem! – felnevettem, a gyerekek pedig követték a példámat. Lerohamoztak és egy hatalmas, boldog öleléssel jutalmaztuk egymást. Mindig jó érzés érezni mások szeretetét, ezeknek a gyerekeknek pedig különösen. De nem csak kapni, adni is remekül tudnak, ettől olyan csodálatos szerintem ez a munka.
- El sem hiszem, hogy találkozni fogok Casillassal, Ramossal, Özillel, Ronaldoval és a többiekkel – tapsikolt Moisés. Attól féltem elájul az izgatottságtól, így inkább a hálószobájuk felé tereltem őket.
- Még nem biztos, de ígérem, mindent megteszek érte – esküdöztem.  – Most azonban alvás! – mindenkinek adtam egy jó éjt puszit, a kisebbeket be is takargattam, majd leoltottam a lámpát és elindultam a kocsi kulcsomért. Az árvaház több részre van osztva és minden nevelőnek vannak úgynevezett családjai, akik azokat a gyerekeket jelentették, akikért felelősséggel tartoztak, vigyáztak rájuk és nevelgették őket. Az én kis családomba tizenöt éves volt a legidősebb és alig egy éves a legfiatalabb gyermek. A pici fiú azonnal idekerült, amint kiengedték a kórházból. Valaki az épület előtt hagyta egy kosárban, akárcsak a filmekben. Többen is jelezték, igényt tartanának rá és szívesen örökbe fogadnák, de egyikből se lett semmi. Az enyémből se.

Két nap múlva, éppen az ebédünk közepén szólalt meg a mobiltelefon. A Bérnabeu-ból kerestek, ugyanaz a férfi, akivel a múltkor beszéltem. Gyorsan elhadarta mondandóját, majd megvárta, míg egyeztettem vele egy időpontot, végül letette. Nagyon sietett valahova.
A gyerekek kíváncsian várták, hogy továbbítsam a híreket, ám én megpróbáltam kissé drámai lenni, már csak a szórakozás kedvéért is. Szomorú tekintettel méregettem őket, mire ők is elszontyolodtak.
- Ők is visszautasítottak minket? – kérdezte Moises. Általában ő a csapat szószólója.
- Azt mondták… ezer örömmel várnak minket – nevettem fel. Életemben nem láttam még annyi szempárt felcsillanni.
- Te vagy a csúcs, Ana – öleltek meg boldogan. Leírhatatlan érzés volt átélni azt a rengeteg szeretetet, amit tőlük kaptam.

Egy héttel később voltunk hivatalosak a Santiago Bérnabeu-ba, a Real Madrid egyik edzésére. Végig nézhettük, miként készülnek fel egy-egy meccs előtt azok az emberek, akikre az árvaházból több csemete is példaképként tekint.
Senki nem várt minket a bejáratnál, én pedig életemben először tettem be a lábam a stadionba, lévén nem vagyok túlzottan nagy focirajongó, így megkértem a gyerekeket, hogy egy csoportban, csendben várjanak meg az ajtótól alig pár méterre. Elsiettem, hátha sikerül valahol, megtalálnom a férfit, akivel telefonon értekeztem.
Egyik folyosón tébláboltam, hogy végre találjak egy irodát, vagy bármit, ahol érdeklődhetek, mikor kinyílt az egyik ajtó. Áradt az izzadtságszag, így nem kellett sokat gondolkodnom, hogy milyen helység előtt állhatok. Egy hosszabb hajú srác hátrált kifele, majd nem látva engem, egyenesen nekem jött. Rá pillantottam a pólójára, miközben megfordult. Ramos.
- Nem tudsz vigyázni? – tárta szét karjait nagyzolóan.
- Ne haragudj! – kértem elnézést rögtön.
- Egyáltalán, mit keresel itt? – rázta fejét értetlenül.
- Én csak… az irodát keresem – olyan kisugárzása volt, amely arra késztetett, inkább ne kerüljek vele szóváltásba, csak kérdezzem meg, amit akarok és meneküljek.
- A másik irányba van – intett a folyosó túloldalára.
- Értem. Köszi és… tényleg ne haragudj… - ha futni nem is kezdtem, de gyorsan kapkodtam lábaimat, miután hátat fordítottam. Ezúttal se értem el az irodához, még előtte megállított egy magas, hosszú barnahajú, és irigylésre méltóan csinos lány.
- Ne haragudj, segíthetek valamiben? – kérdezte.
- Ami azt illeti, igen – bólintottam. – A nevem Ana Sanchez és az árvaházban dolgozom. Beszéltem múlt héten az egyik ilyen programszervezővel, vagy kivel és megbeszéltük, hogy ma pár árva eljöhet megnézni az edzést, majd találkozhatnak is a srácokkal – magyaráztam. Elmosolyodott, majd kezét nyújtotta felém.
- Sofia López – megráztam a kezét, de még mindig nem értettem mosolyát. – A csapat programszervezője vagyok, éppen tieteket vártalak – megkönnyebbülten sóhajtottam fel.
- Hála az Istennek – kuncogtam. – Az előbb összefutottam az egyik játékossal és ő elég flegma volt, azt hittem majd te is leteremtesz – magyaráztam, miközben elindultunk a gyerekekért.
- Kitalálom! Ramos? – vigyorgott.
- Ez itt ennyire egyértelmű? – mindketten felnevettünk, miközben egy titkos kis folyosóval lerövidítettük az utat.
- Elég jól ismerem – vont vállat. Ez a mondat sose hangzik jól valaki szájából, ha egy ellentétes nemű emberről beszél. – Csak nem a… barátod? – nyögtem. A fenébe, én meg majdhogynem lebunkóztam a srácot.
- Nem – jókedvűen nevetett. – Viszont Casillas igen, és legjobb barátok – mosolyogva mesélte, mire az összes gyermek ledöbbent mögöttem.
- Ne haragudj… - kezdtem mentegetőzésbe, de leintett.
- Semmi gond, naponta ötször megkapja – nevetett tovább. – Egyébként se árt neki – jó érzés volt egy ilyen jó kedélyű lánnyal találkozni. Engem és a gyerekeket is jobb kedvre derítette.
- Azért én örülnék, ha nem mondanád el neki – sütöttem le pillantásom.
- Nem kell aggódni – kacsintott, majd a srácok felé fordult – Indulhatunk?
- Igeeeeen – hangzott az egyöntetű válasz. Elvettem Marcot, az alig egy éves csöppséget Moises kezéből, és elindultunk a lelátóra.

Sorban ültettük le a gyerekeket egymás mellé és megkértem mindenkit, legyenek csendben és viselkedjenek jól. Bár rájuk nem szokott sok panasz lenni, hiszen tudják értékelni ezeket a hatalmas lehetőségeket.
- Te is itt maradsz? – néztem Sofira.
- Persze – bólintott. Leültem, majd az ölembe húztam Marc-ot is, mellém pedig leült drága kísérőnőnk. Még éppen a nyújtást kezdték, így jól látható volt, ahogy a kapus felnéz barátnőjére és elereszt egy szívdöglesztő mosolyt. Sofia intett neki egy aprót. Aranyosak voltak, jó volt látni, ilyen szerelmes embereket. Az árvaházban maximum akkor látok, ha örökbefogadással kapcsolatban jönnek párok.
- Mióta vagytok együtt? – hajoltam közelebb hozzá.
- Négy éve – a mosolya igazán szívből jött, őszinte szerelmet sugallt.
- Szerencsés vagy – motyogtam alig hallhatóan, de neki mégis sikerült elcsípnie.
- Talán – vont vállat. – De azért sok árnyoldala is van – ismerte be.
- Szóval lehet, hogy te vagy a szerencsésebb, aki egy ismeretlen fiúval vagy boldog – mosolygott. – Titeket legalább nem üldöz a sajtó.
- Nem, tényleg nem. Talán azért is, mert nincs olyan, hogy ’mi’ – sütöttem le pillantásom. - Az időm nagy részét az árvákkal töltöm, ezt pedig sokaknak nehéz elfogadni.
- Majd találsz valakit, aki megérti – biztatott. – Ne aggódj, előbb-utóbb a pasiknak is benő a feje lágya – felnevettem, mire Marc mocorogni kezdett az ölemben és sikerült lemásznia.
- Hé – kaptam utána, de addigra Sofian is átverekedte magát és elindult a lépcső felé. – A francba – nyögtem, mire az összes gyerek szeme rám meredt. – Felejtsétek el, amit mondtam! – kértem őket, majd a csöppség után indultam. Elindult lefele a lépcsőn, én pedig utána. Szerencsére, vagy nem szerencsére, nem ültünk túl magasan. A pályán már labdákkal dekáztak, vesztemre pedig az egyik pont elszabadult és egyenesen fejbe talált. Felkaptam Marcot, majd a fejem kezdtem simogatni. Tuti, hogy meg fog dagadni.
- Visszaadod, vagy tökölsz még egy kicsit? – hallottam meg egy ismerős hangot.
- Tudod, focista létedre, elég bénán célzol – vágtam vissza Ramos úrnak.
- Nem hiszem, hogy éppen a te véleményedre lennék kíváncsi – vágott egy fancsali pofát. Visszaléptem az ülősorunkba és Sofinak átnyújtottam Marcot, majd visszaléptem, felemeltem a labdát és egy hatalmasat rúgtam bele. Egyenesen Cristiano Ronadlo lábáig száguldott, aki egy gyönyörű csellel kezelte el.
- Hű, ez szép volt – vigyorgott teli szájjal a portugál.
- Köszönöm – vetettem be egy pukedlizős meghajlást, majd szemem a felvágott nyelvű spanyolra emeltem. Sikerült belefojtanom a szót!
Boldogan, szinte ugrándozva tértem vissza a gyerekekhez, mire Sofia kezét nyújtotta, hogy lepacsizzunk.
- Ez ügyes volt – mosolygott.
- Köszönöm – Marcért nyúltam, aki azonnal átmászott az ölembe. Elég visszahúzódó és félős. Nem szereti az idegeneket.

Az edzés után a stadion egyik irodájában gyülekeztünk és vártuk, hogy lemosdjanak és felöltözzenek a focisták. Síri csend honolt, még a légy zümmögését is hallani lehetett, de ezt betudtam az izgatottságuknak. Pár centiméterről látni, akikért rajongsz, egy örök életre szóló élmény. Majd húsz perc várakozás, pár szelet sütemény  és pár pohár üdítő elfogyasztása után végre megérkeztek a srácok. Ikert első lépése barátnőjéhez vezette, hogy egy apró csókkal jutalmazza, majd leült a gyerekek közé az egyik székre. Csapattársai hasonlóképpen cselekedtek, a csókot kihagyva, természetesen. Mellém Mesut Özil keveredett, míg a másik oldalon Cristiano Ronaldo hangját hallottam, amint a gyerekeknek ecsetelte, hogy mennyire reméli, hogy egy napon az ő fia is ilyen ügyes és okos lesz. Nem tudtam mennyire vehető komolyan, de nem is igazán foglalkoztatott. Boldoggá tette a gyerekeket és csak ez számított.
- Te török vagy, igaz? – kérdezte az egyik kislány Mesutot.
- A származásom török, de német vagyok – elmosolyodtam. Végig néztem a társaságon és csupa boldog arcokat láttam. A gyerekek átadták saját készítésű ajándékaikat és cserébe a focisták is megjutalmazták őket játékokkal, labdákkal, mezekkel.
- Van valaki, akit meg kell ismerned – húzta maga után kedvesét Sofia. – Iker, ők itt Ana és Marc, Ana ő Iker – mutatott be minket egymásnak.
- Szia – közelebb hajolt és megpuszilt, én pedig viszonoztam. Marcot is szerette volna, de szégyenlősen elhúzódott az apróság.
- Mindenkivel ilyen – magyaráztam neki, mikor megláttam Ramost belépni az ajtón. Szabad hely után kutatott szemével, míg ki nem szúrta barátját.
- Jó kis tömeg – állapította meg mosolyogva. Mosolyogva? Várjunk csak! Ő olyat is tud? – Szia, csajszi – üdvözölte Sofiát, végül rám pillantott.
- Ana Sanchez – ideje félretenni a háborúskodást, hiszen ez a gyerekekről szól.
- Sergio Ramos – bólintott, mire Marc olyan dolgot tett, mint még előtte soha. Kinyújtotta kezét egyenesen a srác felé és követelte, hogy vegye át. Tátott szájjal és tágra nyílt szemekkel bámultam az esetet, de ahogy láttam a nagymenő is kellőképp meglepődött.
- Ajajj. Ez szerelem – nevetett Casillas.
- De hisz fiú – forgatta szemeit barátnője.
- Jó, de ez akkor is valami különleges vonzódás… - magyarázta.
- Furcsa, de valamiért bízik benned – magyaráztam az értetlen Ramosnak.
- Tényleg? – elengedett egy apró vigyort, majd jövendőbeli fiammal (szándékaim szerint), leült csapattársai és a többi gyerek mellé.
- Ez nekem magas – bámultam utánuk értetlenül. – Csak engem utál ennyire? – kérdeztem a szerelmespárt. Furcsamód nagyon jól bánt a srác a gyerekekkel. Mintha egy teljesen más ember lenne.
- Nem utál – rázta fejét a kapus. – Sese ilyen – mosolygott.
- Mindenkivel? – kérdeztem vissza döbbenten.
- Csak azokkal nem, akik a legközelebb állnak hozzá – magyarázta Sofia is. – De inkább te mesélj! Hogy kerül valaki ilyen fiatalon hozzátok? – utalt Marcra.
Elmeséltem nekik, hogy Marc születése után azonnal hozzánk került, ők pedig kíváncsian és türelmesen hallgatták. Láttam, még a kapus is megdöbbent, hogy válhat meg valaki egy ilyen apró gyermektől.
- És jelentkezett már valaki érte? – kérdezte kíváncsian mondandóm végén.
- Többen is, de valami mindig meggátolta az örökbefogadást – meséltem. – Én is így jártam.
- Te is?
- Igen – bólintottam. – Mivel Marc leginkább hozzám ragaszkodik, én is nagyon kötődöm hozzá, mintha csak az enyém lenne! Szeretném örökbe fogadni, de visszautasítottak, mert nincs mellettem egy férfi, aki szeret, támogat és Marc hozzá is kötődik – alig, hogy elmeséltem problémámat, láttam, hogy Casillas a hátam mögött néz valamit. Megfordultam és sikerült belefejelnem Ramos hasába.
Ha eddig nem utált, most aztán elástam magam….

15.rész

- Köszönöm – mindkettőjüket megpusziltam, majd az asztalra tettem a dobozt és elkezdtem kibontani. Egy újabb doboz. Ezt is szétnyitottam. Még egy doboz. Újra szétnyitottam. Újabb doboz. Ez így ment legalább 6 dobozon keresztül, míg végül egy apró, díszdoboz méretű darab maradt. – Ha ebbe is doboz van, kinyírlak – kuncogtam. Felnyitottam a tetejét és attól féltem elájulok. Nem tudtam sírjak-e, mert ennyire hülye, vagy nevessek. Mellettem a srácok a nevetést választották. A doboz egy Spongyabobos óvszergumit rejtett.
- Csak, hogy legyen majd, ha találsz valakit – vigyorgott. Nagyon büszke volt magára.
- Köszönjük, Bastian – bátyám terelgette arrébb – De a húgom ehhez még kislány! – átnyújtotta a kezében tartott dobozt. Megpusziltam, majd feleségét és drága unokaöcsémet is. Louist felültettem a székre és kineveztem segédnek. Ő mégis csak gyorsabban szétszaggatja a csomagolópapírt, mint én.
Amint kibontotta, kiemelt belőle egy ehető, cukorkákból összerakott tanga bugyit.
- Nina, ez mi? – kérdezte Lou.
- Ez… se… semmi – kaptam ki az említett tárgyat kezéből, majd hitetlenkedve, de mosolyogva öleltem meg Lukast.
- Bastival vásároltam – vallotta be nevetve.
- Sejtettem – nevettem én is. Félreállt, így Marko nyújtotta át a Janaval közös ajándékot. Benne se bíztam jobban. Tudtam, hogy ugyanúgy hülyeséget vett nekem és ebben nem is csalódtam. Egy fehér top volt a dobozban, azzal a felirattal, hogy: „SEX oktató! Az első lecke ingyenes!” – Köszönöm az enyhe célzásokat – nevettem, mikor Manuel lépett előrébb.
- Boldog szülinapot, kislány! – megölelt s megpuszilt. – Ez Bennivel és Kathrinnel közös ajándék – tette a nagy ajándékot a földre. Megpusziltam a másik két említettet, Bennit meg is öleltem, majd megkértem Lout, hogy segítsen. Széthajtotta a doboz tetejét, mivel nem volt beragasztva. Egy apró, de hatalmas szemű kiskutya pislogott vissza ránk.
- Istenem, de édes! – könnyek gyűltek a szemembe. Csodálatos volt az a nyüszítő csöppség.
- Apa nééézd! – kiabált Lou is örömében! – Kutyus!
Kivettem a dobozból és megsimogattam, majd Lou, Lukas és a többiek is csatlakoztak.

Már azt hittem végleg letudtuk az ajándékozást. A fiúk grilleztek, a lányok pedig Louval kiegészülve játszottak a kiskutyával, aki végül is a Süti nevet kapta. Én sem értettem miért, végül unokaöcsém elmesélte, hogy szerinte a szőrgombócnak pont ugyanolyan színe van, mint a süteménynek, amit édesanyja szokott sütni. Nem tudom, hogy ez most jó, vagy inkább rossz jel-e.
A konyhában siettem, mert szükségünk volt egy tányérra, amire a srácok pakolhatnak. Ekkor ért utol Benni.
- Hé, várj már egy percet! – húzott vissza nevetve. – Húsz perce kergetlek, de úgy látszik sokat javult a lábad, mert folyton eltűnsz előlem.
- Csak igyekszek mindenkinek a kedvében járni – mosolyogtam. Igazán jól éreztem magam a mai napon. Nem csak azért, mert a szülinapomat tartottuk és azért nagydolog megkezdeni a húszas éveimet, de itt van mindenki, aki igazán fontos és ez a tudat őrülten sok boldogsághormont termelt belsőmben.
- Akkor most az én kedvemben járj! – kért, majd a szék felé terelt. Leültem, ő pedig mellém.
- Baj van?
- Nem – elmosolyodott. – Csak szeretném átadni az ajándékom.
- De én azt hittem, hogy Süti.. – belém fojtotta a szót.
- Ő csak az egyik – féloldalas mosolyra húzta ajkait, ami csibészessé varázsolta. – És ez a másik… - egy apróbb dobozt csúsztatott elém. Kezdtem megijedni a mai ajándékok után.
- Mi ez? – kérdeztem, miközben kezemmel a doboz tetején doboltam.
- Csak egy kis apróság – mosolygott. Nem voltam még egészen biztos abban, hogy ez nem a perverz mosolya. Pár perc hatásszünet után leemeltem a tetejét, de semmi perverz nem volt benne. Egy nagyon szép ezüst nyakláncot rejtett, amin egy focilabda volt, benne egy apró violinkulccsal.
- A labdát értem… - kezdtem bele.
- Azért van ott a violinkulcs, mert tudom, hogy imádod, a zenét. Ráadásul, mint focista, neked a labda hangszered, mint a… mint a zenészeknek a gitár vagy a zongora – meghatott, amit mondott, hiszen tökéletesen eltalálta. Én és a többi focista férfi és nő, mind élünk-halunk a focilabdáért. Nekünk ez az apró gömb jelenti az élet örömeit.
- Nagyon szépen köszönöm – öleltem magamhoz, majd egy apró puszit nyomtam arcára.
- Nina, játszol velem valamit? – lépkedett be Louis.
- Mit szeretnél játszani, Kicsim? – fordultam felé, miközben feltettem a nyakláncom. Benni segíteni akart, de addigra már becsatoltam.
- Nem tudom, de már Süti mellett elfáradtam – vallotta be. Elmosolyodtam. - Kiviszem ezt a tányért apudnak, addig találjátok ki Bennivel, hogy mit játszunk – ajánlottam. Bólintott, majd felmászott az egyik székre.
- Benni bácsi, te mit szeretnél játszani? – aranyos volt, ahogy Benni bácsinak szólítja.

Mire visszaértem kitalálták, hogy twisterezzünk. Pontosabban ők, mert én még mindig lábadozok. ( Szó szerint. )
Előkerestük a szekrényem mélyén a régi holmijaim közé elrejtve, majd kivittük az udvarra és a lebetonozott részre terítettük szét.
- Ki játszik? – kérdeztem. Heidi, Bastian, Lukas és Marko egyaránt jelentkezett, így drága sógornőm vette át az ételek fölötti felügyelést. Szerencsére, már csak két percig kellett sülnie…
A srácok pörgetni kezdtek, majd neki kezdtek a játéknak. Többségük, ez alatt értve Lukast és Bastiant, jobban élvezte, mint maga Louis. Rengeteget nevettem a hülyeségeiken és örültem, hogy mindenkinek egyaránt jó kedve lett.
Az idő nagy részét ezzel töltöttük, majd ettünk a fiúk által készített ételből, utána a süteményekből is, majd leültünk beszélgetni, miközben Louis elaludt Lukas ölében. Este, még sötétedés előtt döntöttek úgy vendégeim, hogy ideje lenne indulniuk. Először Markoék mentek el, majd Lukasék, végül Manuelék. Basti és Heidi maradtak segíteni, Benni pedig velem együtt fog elindulni Haltern am See-be.
Gyorsan összepakoltunk, majd elmosogattam. Heidi közben csomagolt sütit maguknak és nekünk is.
- Indulhatunk? – kapta fel Benni sporttáskámat a földről, hogy a csomagtartóba tegye.
- Igen, mindennel végeztünk – álltam meg előtte. Furcsán izgatott voltam, már csak az utazás hangulatától is. – Köszönöm, hogy eljöttetek – öleltem meg barátaimat.
- Mi köszönjük a meghívást – mosolygott Heidi. – Vigyázzatok magatokra!
- Vigyázunk – biztosítottam. Nem akartuk Sütit is vinni, ezért Bastiék őt is magukkal vitték, hogy vigyázzanak rá.

Az út folyamán be nem állt a szám. Teljesen fel voltam pörögve, így Bennit szórakoztattam a hülyeségeimmel, ő pedig csak mosolygott és nevetett.
- Aranyos vagy, mikor fel vagy dobva – vigyorgott.
- Hova vagyok feldobva? – megforgatta szemeit, mire felkuncogtam. – Te váltod ki belőlem – vontam vállat.
- Szuper – mosolygott. – Akkor most dagad a mellem a büszkeségtől – felnevettem.
- Látom, már alig fér a pólód alá – simítottam egy aprót mellkasán, mire szemembe nézett és egyszerre engedtünk el egy apró mosolyt. Kellemes érzés volt, de attól féltem, ha tovább ott hagyom kezem, félreérti, vagy ami még rosszabb, balesetet szenvedünk. Visszahúzódtam az ülésembe és témát váltottam.
- Mesélj valamit Julianról! – kértem.

14. rész

 A Manuelhez vezető út most talán még rövidebbnek tűnt, mint általában. Bennivel keveset beszéltünk, de amint találkozott pillantásunk, mindkettőnk arcára mosoly kúszott.
A kapud örömmel fogadott engem is. Leültünk a kanapéra és hagytam, hogy Benni, barátjának is elmesélje bánatát, míg én egy párnát csúsztattam lábam alá.
- Hát, sajnálom – Manu se nagyon tudta, mit lehet ilyen helyzetben mondani. Igazából, díjat adnék annak az embernek, aki megmondja, hogy pontosan mi ilyenkor a megfelelő mondat. – De fel a fejjel!
- Ha ő az igazi nem most láttad utoljára – mosolyogtam én is Bennire.
- Gondoljátok? – határozottan bólintottunk igent, mire felnevetett. – Ti csak velem kapcsolatban vagytok ilyen összhangban? A múltkor rajtam nevettetek, most engem támogattok…
- Amúgy se nagyon kerültünk még ellentmondásba – vontam vállat. Nem igazán emlékszem olyan esetre, mikor Manuellel hevesen, érveket felsorakozva tiltakoztunk volna egymás ellen. Bár igaz, hogy azelőtt nem is beszélgettünk olyan sokat.
- De igen, a jó cél is vezérel minket – kuncogott Manu.
- Ez egyszerre sértő és jóérzés is – fintorgott Benedikt, mi pedig újra felnevettünk. Hihetetlen milyen jól áll neki még az is, mikor arcizmai eltorzulnak pár pillanatra.
A kapus hozott nekünk egy kis innivalót, meg sóskekszet nassolni, de leülni már nem volt ideje, mert megszólalt a csengő.
- Milyen kapós vagy ma! – nevetett Benni barátjára.
- Ne aggódj, akárki is az, én csak a tied vagyok – a levegőben dobott egy csókot a Schalke védőjének, majd kinyitotta az ajtót. Nevetve dőltem Benni vállának.
- Buli van és nekünk nem is szóltok? – azonnal hátrafordultam, ahogy felismertem Bastian hangját.
- Nem – ráztam a fejem. – Ez VIP parti – levetődött mellénk, amitől beremegett az egész kanapé és majdhogynem belefejeltem Benni mellkasába.
- Pff – fintorgott, míg én újra ülőhelyzetbe tornáztam magam.
- Jól vagy? – suttogta Benni.
- Persze – mosolyogtam. – És te?
- Én is – megcsillogtatta fogait gyönyörű mosolyában.
- Tudod Bastian, a bunkóságnak is van határa! – fordultam a bajor felé.
- Tudom, ezért nem növök magasabbra húsz éves korom óta! – komolyan mondom, néha legszívesebben falba verném a fejem a hülyeségétől, pedig én se vagyok teljesen normális.

Valaki lőjön le – fogtam fejem. Imádom, szeretem Bastiant, de néha nagyon fárasztó.
- Na, de mi ez a kis mini buli? – tért vissza az eredeti témára.
- Csak meg kellett beszélnünk pár dolgot Manuellel – mesélte Benni. – Nina pedig elkísért, hogy kicsit kimozduljon.
- Óh, értem – felelte. Érezte, nem fog előtte fény derülni arra, hogy miről is akartak beszélni a srácok pontosan. Legalábbis nem most.
Időközben Heidi és Manuel is helyet foglaltak.
- Milyen volt az edzés? – kérdeztem barátnőmtől, hogy témát váltsak.
- Nagyon jó, csak nagyon hiányzol – húzta el száját. – Rossz, hogy nem áll ott olyan ember, akit tudok, hogy biztosan a kapuba csavarja a labdát.
- Áll? – kuncogtak a fiúk.
- Azt hittem a fociban a futás a lényeg – nevetett Benni.
- Igen. Az én posztom az álló szerep – helyeselt Manuel is.
- Rossz szófordulat volt – forgatta szemét Heidi is.
- Ha csak állnék, már rég kirakták volna a szűröm – bólogattam. – Nekem is hiányoztok, sőt az egész… szívesen visszamennék már – sóhajtottam.
- Előbb gyógyulj meg! – simított végig Benni bekötözött lábamon.
- Igyekszem – mosolyogtam.
Tudtam itt ülnek körülöttem azok az emberek, akik mindvégig támogatni fognak, de ugyanakkor hiányérzetem is volt. Marko, Jana és Lukasék nem voltak itt. Ekkor jutott eszmbe az ötlet, – néha áldom az eszemet – rendezni kellene valami összejövetelt, amin mind itt lesznek. Mondjuk a két hét múlva esendő szülinapom! Igen, ez remek ötlet! Mindenkitől azt fogom kérni, próbálják meg szabaddá tenni magukat.
Elégedetten mosolyogtam, miközben a fiúk kitalálták, hogy nézzünk valami filmet. Mivel nem született megegyezés, csukott szemmel Manuel mutatott rá egy DVD-re, ami a Star Wars egyik része lett. Bár úgy éreztem kicsit csalt, hiszen mégis csak ő tudja melyik lemezt, hol tartja.
- Úgy bírom Darth Vadert – kuncogtam Benni fülébe. – Mikor így sóhajtozik… az tetszik – vigyorogtam. Megpróbálta utánozni, amire egy apró nevetés volt a válaszom. Nagyon aranyos volt és csak reméltem, ő is olyan jól érzi magát a társaságomban, mint én az övében.



***2 héttel később***

- Megtennéd, hogy kinyitod? – mosolyogtam Benediktre, miközben megigazítottam hajamat.
- Persze – a tükrön keresztül mosolygott vissza. Már sokkal jobb kedve volt, mint hetekkel ezelőtt. Lisa ugyan elköltözött és most drága cimborám hosszú évek után újra szingliként éli mindennapjait, én és az összes többi barátja, valamint a családja, mindenben támogattuk és segítettük. Még arra is rá tudott venni, hogy most, mikor már végre aránylag tudok sétálgatni a lábamon, - bár a mozgásom még lassú és cseppet sem tökéletes, de boldogulok külső segítség nélkül is – ellátogassak vele Gelsenkirchenbe. Egyrészt már szerette volna megmutatni ő hol éli életét, másrészt leszervezett nekem egy vacsorát Juliannal.
Végig simítottam ruhámon és elégedetten néztem tükörképemet. Sikerült kihoznom magamból minden tőlem telhetőt, habár a lábam miatt csak papucsot viselhettem. Az ajtó felé sétáltam, mikor Benni pont felém indult.
- Köszi – hálásan mosolyogtam rá, amiért beengedte vendégeimet.
- Nincs mit – elkapta karom és maga után húzott a kertbe vezető ajtóig. – Tégy úgy, mint, aki meglepődik – kuncogott. Kitárta előttem az ajtót, mire összes barátom és egyben meghívottam, előttem állt.
- Boldog szülinapot! – zengték egyszerre. Fülig ért a szám és szívem boldogság töltötte el, ahogy megöleltek. Ugyan kikötöttem, hogy senkitől nem fogadok el ajándékot, ez egyiküket se hatotta meg. Sorba álltak, hogy kisebb-nagyobb dolgokkal okozzanak nekem örömöt.
Basti nyitotta a sort, jó szokásához híven utat tört magának, Heidi kezét szorongatva.
- Isten éltessen! – önelégült vigyor terült el az arcán, így már sejtettem, valami orbitális hülyeséget rejt a hatalmas doboz.
- Köszönöm – mindkettőjüket megpusziltam, majd az asztalra tettem a dobozt és elkezdtem kibontani. Egy újabb doboz. Ezt is szétnyitottam. Még egy doboz. Újra szétnyitottam. Újabb doboz. Ez így ment legalább 6 dobozon keresztül, míg végül egy apró, díszdoboz méretű darab maradt. – Ha ebbe is doboz van, kinyírlak – kuncogtam. Felnyitottam a tetejét és attól féltem elájulok. Nem tudtam sírjak-e, mert ennyire hülye, vagy nevessek. Mellettem a srácok a nevetést választották.