7. rész

A részt egy kedves kritikusomnak ajánlanám! ;)

  Megkönnyebbülten sóhajtott fel, mikor látta, hogy jól vagyok, persze csak a körülményekhez képest. Ismertettem vele a sérüléseim komolyságát és a lehetséges kimaradást. Biztosított róla, hogy ne aggódjak, minden rendben lesz és persze ők tökéletesen támogatnak.
Azért kaptam egy kis dorgálást is, amiért így eltűntem, de végül jó hangulatban váltunk el.
Visszabicegtem Benni mellé, aki besegített az autóba, majd beült mellém.

-  Hova menjünk? – pillantott felém, miközben beindította a kocsit.

-  Bastianhoz – kértem. – Amennyire ismerem őket, biztosan ott várnak rám.

-  Nem nálatok? – kérdezte meglepetten, de a kért irány felé hajtott.

-  Anyáék otthon vannak, ők is tudnak jelezni, ha hazamegyek – magyaráztam.

-  Igaz – állapította meg.

Az út csendben és túl gyorsan telt. Benedikt körülbelül minden második pillanatban felém pillantott, majd amint megbizonyosodott róla, hogy ezt én is látom, elmosolyodott.

-  Ne félj!

-  Mondani könnyű… - motyogtam, de azért sikerült a szám sarkába varázsolni egy apró mosolyt.

-  Na, gyere! – pattant ki a kocsiból, amint leállította a ház előtt. Az ajtómhoz rohant és kisegített, majd a kezembe nyomta a mankókat.

-  Köszönöm – indultam el az ajtó irányába. Bezárta a kocsit, majd mellém lépett, hogy segítsen. Megnyomta a csengőt és csak vártunk. Pár pillanat múlva Bastian tárta ki előttünk.

-  Lukas itt van? – kérdeztem. Bólintott egy igent, majd kitárta az ajtót, hogy beljebb mehessünk.
Bebotorkáltam a nappaliba, nyomomban a két fiúval. Bátyám és Heidi a kanapén ültek és kíváncsian várták Bastian kivel bukkan fel.

-  Nina – sóhajtott Lukas megkönnyebbülten, majd felállt, hogy megölelhessen. - Gyere, ülj le! – húzott a kanapéhoz, de én elengedtem kezét.

-  Beszélnünk kell – néztem mindhármukra. Kicsit rémülten néztek, de végül is be kell ismernem, a dolog nem olyan vészes, mint ahogy én lereagáltam.

-  Rendben – bólintottak.

-  Öhm. Én azt hiszem jobb, ha most megyek – szólalt meg mögöttem Benni.

-  Maradj nyugodtan! – nézett rá Schweini.

-  Nem – húzta apró mosolyra ajkait. – Ez a ti ügyetek. Engem egyébként is vár Manuel. Kinyír, hogy sose megyek vele haza – kuncogott.

-  Csak nem – mosolyogtam rá én is.

-  Sose lehet tudni – rántotta meg a vállát, majd az ajtóhoz indult.

-  Köszönöm, hogy visszahoztad. – fogott kezet vele bátyám.

-  Semmiség – mosolygott a védő, majd ismét elindult.

-  Benni – szóltam utána, mire visszapillantott. – Köszönöm – mosolyodtam el halványan.

-  Nagyon szívesen – bólintott. – És tudod. Ha valami van…

-  Tudom – biztosítottam róla.
A Schalke játékosa elment, én pedig leültem a kanapéra.

-  Mi volt az orvosnál? – kérdezte lassan Heidi.

-  Izomszakadásom van – motyogtam.

-  Az kellemetlen – húzta el a száját Bastian is, aki most ért vissza a szobába.

-  De ez nem minden – folytattam. – Találtak egy repedést a sípcsontomon. Meg kell műteni a vádlimat és utána még hagyni a sípcsontomat is összeforrni – magyaráztam. – Alsó hangon három hónap szabadságra vagyok ítélve.
Nem mondtak semmit, csak közelebb hajoltak, hogy megölelhessenek, még Bastian is, ami meglepett. Ritkán látni tőle hasonló reakciókat.

-  Ezért tűntél el? – kérdezte Lukas, aki továbbra sem engedett el.

-  Igen – feleltem. – Azt hiszem túlságosan megrémültem. Még sose történt velem ilyen és túl sok félelmem van – magyaráztam.

-  Mitől félsz? – kérdezte Schweinsteiger.

-  Mindentől – suttogtam. – De leginkább attól, hogy mi lesz, ha később már nem tudok majd úgy játszani, mint eddig…

-  Tudni fogsz! Pozitív hozzáállás! – emlékeztetett Lukas.

-  Igen – csatlakozott Heidi is. – És mi itt leszünk veled végig. Nem kell eltűnnöd.

-  Tudom – jelent meg egy halvány mosoly az arcomon, majd közelebb bújtam bátyámhoz. Körülbelül öt éves koromban éreztem utoljára ezt a féltő ölelését.

-  Szólok anyáéknak, hogy megvagy – nyúlt a mobiljáért.

-  Rendben – biccentettem. – Mondd nekik, hogy nem soká’ megyek haza – kértem.

-  Oké – hagyott magunkra pár percre.

-  Merre jártál? – kérdezte Heidi.

-  A stadionba voltam, csak egy kicsit elrejtőzve… Bár, Benni így is megtalált – mosolyodtam el halványan.

-  Rendes srác – mosolyodott el Heidi is.

-  Igen – válaszoltam egyértelműen. Méghozzá nagyon rendes!

Lukas pár perc múlva visszatért. Még beszélgettünk pár percet, miközben a srácok próbáltak ráébreszteni, nem kell aggódnom a műtét miatt. Bár ebben most se lettem biztosabb, kezdtem kicsit feloldódni. Végül aztán haza kellett mennem. Lukas vitt el, és ott is maradt éjszakára. Persze ennek ára is volt. Holnap vissza kell mennem az orvoshoz, ő pedig velem tart.

Reggel együtt reggeliztünk, amire sok éve nem volt példa, majd egy gyors készülődés után, bátyám besegített az autóba és elindultunk a rendelőhöz. Most jóval többet kellett várnom, mint a múltkor, így Lukas az egyik székhez segített, és leültünk. Mellettünk egy fiatal srác ült barátnőjével.  Nagyon jókedvűnek tűntek, bár a srác combja be volt kötözve.

-  És azt ismered, hogy ’’ A buszon, egy óvodás kislány mellé leül egy tetovált férfi. A kislány nézi, majd megszólal: nem jön le a filc, mi?’’ – fárasztotta a fiú barátnőjét. A lány hangosan felnevetett, ahogy bátyám is. A pár azonnal felénk pillantott.

-  Lukas Podolski? – kérdezte a srác, miután pár percig méregette bátyámat.

-  Igen – bólintott. – És te vagy… - gondolkodott el.

-  Marko Marin – mosolygott a srác. – Werder Bremen. – Lukas is elmosolyodott.

-  Akkor, hogy-hogy itt Münchenben? – kérdezte Lukas.

-  Ez a doki az egyik legjobb az országban – mesélte a srác. – Szóval, úgy döntöttünk, felkeressük. Egyébként, ő itt a barátnőm, Jana.

-  Sziasztok – intett a lány.

-  Szia – köszöntünk. – Nos, ha már ez a drágaság nem mutat be, akkor bemutatom magamat. Nina Podolski – nyújtottam feléjük a kezemet.

-  Te a felesége…? – kérdezte Jana.

-  Nem – nevettünk fel egyszerre. – A húga vagyok.

-  És te is focizol – állapította meg Marin, szemügyre véve a sérüléseimet.

-  Valami olyasmi – bólintottam. – Egyébként, tetszett a vicced – vigyorogtam.

-  Tényleg? Van még – lelkesült be.  

-  Na, mesélj! – kérte bátyám is.

-  Oké – vigyorgott a srác.

- Beindult a tréfarépa – forgatta szemeit barátnője nevetve.

6. rész

  Az edzés számomra véget ért. Az edző kért, sőt, inkább utasított, hogy keressek fel egy orvost, hiába mondtam, hogy már hétvégén is éreztem, de akkor elmúlt. Elég dacos voltam, de végül beláttam, igaza van. A sérülésekkel nem szabad játszadozni.

-  Legkésőbb holnapra értesíts a fejleményekről! – utasított. Én csak bólintottam, majd visszabicegtem az öltözőbe. Alig bírtam lépni. Amint a talajhoz érintettem a lábam, ismét éreztem a fájdalmat, így miután kissé nehézkesen, de átöltöztem, szinte fél lábon ugrálva másztam ki a kocsimig.
Nem mondom, hogy fájdalommentes volt a vezetés, de lényegesen könnyebb, mint a sétálás. Bár tudtam, ez így elvileg veszélyes, hiszen a fájdalom elterelheti a figyelmemet, de bevállaltam.
A rendelő, ha igazán meg akarnám saccolni, körülbelül 7 percre volt a stadiontól. Gyorsan kiszálltam a kocsiból – már amennyire ez lehetséges, ha nem tudod használni a fél lábadat – és elindultam a rendelőbe. Nem érdekelt, hogy minél kevésbé kellene megterhelnem a lábamat lépcsőzés közben, csak már oda akartam érni, hogy túl lehessek ezen az egészen.

-  Jó napot! Miben segíthetek? – kérdezte automatikusan az asszisztens, aki éppen a folyosón sétált a rendelő felé.

-  Szia – motyogtam, mire felnézett. Elég jól ismerjük egymást és nem is sokkal idősebb nálam, íy legutóbb megegyeztünk abban, hogy tegeződünk.

-  Nina. Mi történt? – pillantott lábamra.

-  Szükségem lenne egy kivizsgálásra – húztam el a számat.

-  Rendben, gyere! – hívott is be azonnal az orvoshoz.

-  Nina Podolski – nézett rám mosolyogva az orvos, majd tekintete lejjebb vándorolt a lábamra. Már kezdett megdagadni is. Remek!

-   Ülj fel kérlek – mutatott a vizsgálóágyra. Szerencsére a karjaimnak nem volt baja, így könnyedén fel tudtam ülni rá. Kinyújtottam a jobb lábam, az orvos pedig leguggolt mellé. Megérintette a vádlimnál, én pedig majdnem felsikítottam. Őrülten fájt!
Még egy darabig nézegette, tapogatta, majd közölte, izomhúzódásra vagy szakadásra gyanakszik. Nos, ezt igazából mi is megállapítottuk már az edzésen…
Mindenféle vizsgálatoknak vetett alá, amit egy óra várakozás követett, míg megkaptuk az eredményeket. Ez alatt telefonált Lukas, aki Heiditől értesült, hogy mi történt velem és közölte indul hozzám, tehát várjam meg. Nehezen, de végül sikerült lebeszélnem róla. Neki otthon kell maradni a csapatával és a családjával, nekem pedig most úgy sincs szükségem senki társaságára. Csak a híreket szeretném már tudni és, hogy túl legyek rajta.

Egyre türelmetlenebb voltam, mikor végre megjelent az asszisztens.

-  Kérlek, fáradj a rendelőbe! – úgy tettem, ahogy kért. Bebicegtem, majd leültem az egyik üres székre.

-  Nina – sóhajtott az orvos. Ajaj. Ez semmi jót nem sejtet. – A felvételek kimutatták, hogy tényleg izomszakadásod van – magyarázta a papírokat nézve.

-  És akkor meg kell műteni? – kérdeztem rémülten. Még sose műtöttek semmivel sem.

-  Igen – bólintott. – Ez úgy körülbelül nyolc hetet vesz igénybe gyógyulásilag.

-  Értem – bólintottam és már álltam volna fel.

-  De ez még nem minden – folytatta. Ezt meg, hogy érti?

-  Ho… hogyhogy? – makogtam.

-  A vizsgálatok kimutattak egy repedést a sípcsontodon. Nem kicsi, de nem is olyan veszélyes – magyarázta.

-  De én… nem is éreztem… - gondolkodtam el. Nem volt panaszom a sípcsontomra, ez egészen biztos.

-  Az ilyen sérüléseknél vannak lappangó fajták. Mint mondtam, a tiéd nem vészes – motyogta. Köpni-nyelni nem tudtam, annyira ledermedtem. – Ha összesítjük a két sérülés gyógyulását, az legalább két és fél, három hónap szünetet eredményez. .- Remek. Tehát lényegében a szezon nagy részét csak a TV elől figyelhetem majd…
Idegesen túrtam a hajamba, mire a doktor kiállított nekem néhány papírt.

-  Kérlek, szedd ezt a gyógyszert, valamint holnap hívj fel és egyeztetünk egy időpontot a segédorvosommal is. Tudod, ő még tanuló – Ez most ugye csak valami vicc?  Kísérleti nyúlnak akar felhasználni? Na, abból nem eszik!
Felpattantam a székről, elvettem a papírjaimat és kibicegtem az ajtón a mankóval, amit segítségképpen kaptam, még korábban.

***

Még este fel kellett volna hívnom az edzőm, de nem tettem. Sőt, a családomnak is annyit mondtam, ez egy kis apró sérülés, hamar rendbe jövök. Nem tudom miért tettem.
Másnap végül elvitettem magam apámmal az edzésre. Elterveztem, hogy itt fogok beszélni az edzővel, ám amint a folyosón bicegtem és megpillantottam az öltözőnket, összefacsarodott a szívem. A falnak támasztottam a mankókat, és a szekrényemhez ugráltam. Ez az én kis szentélyem, a kincses ládám. Az életem része. És még sosem kellett ilyen hosszú időre elbúcsúznom tőle.
Könnyek gyűltek a szemembe és éreztem, képtelen leszek beszélni erről bárkivel is. Bicegve szaladtam át a folyosókon, a legeldugottabb helyig. Csak ültem és bámultam falat az arénában, ami az otthonomat jelentette és hagytam, hogy arcomat beborítsák a könnyek.

Órákig ülhettem itt, de nem zavart. Az egyetlen nyugodt hely volt, ahova senki nem megy. Itt nyugodtan sírhattam, amit ki is használtam. Amint letöröltem könnyeimet az újak már át is vették a helyét.
A telefonom egyfolytában rezgett. Lukas, Heidi, anya, apa… már mindenki keresett, de nem volt erőm beszélni velük, inkább kikapcsoltam az egész készüléket és ledobtam a földre. Kicsit tovább csúszott, mint terveztem, ezért majdhogynem lefeküdtem a padlóra, hogy utána nyúljak, mikor egy másik kéz felkapta a földről.

-  Tudod, ha így bánsz vele, nem fogja sokáig bírni – szólalt meg egy ismerős hang. Felpillantottam és megláttam Benediktet.

-  Mit csinálsz itt? – töröltem le könnyeimet, majd a készülékért nyúltam.

-  Itt volt edzésem – mutatott táskájára. – Tudod, a válogatott meccs… - motyogta. – És te? Lukas, már égen-földön keres!

-  Nincs kedvem beszélni vele – húztam fel jó lábamat, majd átkaroltam a térdemnél.

-  Mi a baj? – dobta le a táskáját, majd leült velem szembe. Elég szűk kis hely volt, de így is elfért. Ez igazából az aréna folyosójának egy apró kis része, eredetileg a mellettem levő ajtóhoz vezetne, de ezt a részt már soha, senki nem használja. Vagyis… úgy látszik Benedikt igen…

-  Semmi – ráztam meg a fejem.

-  Már mondtam, hogy rosszul hazudsz – emlékeztetett. – A lábaddal van valami, igaz?

-  Honnan tudod? – néztem rá meglepetten, d abban a pillanatban tudtam a választ is.

-  A srácok fejvesztve keresnek téged – mesélte lágy hangon.

-  A srácok? – kérdeztem meglepetten.  Többen is vannak?

-  Igen – bólintott. – Lukas, Bastian, Heidi és az edződ is. Sőt, engem és Manuelt is megkértek, hogy segítsünk.

-  Akkor se akarok kimenni innen – makacsoltam meg magam.

-  Nina – ült át mellém, majd felemelte a fejemet. – Mi a baj? – belenézett a szemembe, én pedig azt hiszem elvesztem. Mintha a tudatomon kívülre kerültem volna, attól az egyetlen pillantástól.
Beletelt pár pillanatba, míg végre újra visszatértem a valóságba. Lesütöttem a szemem és gondolkodni kezdtem. Elmondjam? Ne mondjam? Elmondjam? Újra felnéztem rá és úgy döntöttem, elmondom. Bár, megindokolni nem tudnám, miért is bízok benne ennyire máris.

-  Tegnap elmentem az orvoshoz… - suttogtam. – Izomszakadásom van – közöltem tényszerűen.

-  És ezért… ? – a szájára tettem ujjamat, hogy maradjon csöndben.

-  A vizsgálatok során találtak egy repedést a sípcsontomon – sütöttem le ismételten pillantásomat. – Alsó hangon két és fél hónap kiesés, valamint orvos gyakornokokkal akar műttetni.

-  Ne aggódj! – szólalt meg pár perc múlva. – Minden rendben lesz, ebben biztos vagyok!

-  És ha nem? – tört ki belőlem ismét a sírás. – Benni, nekem ez az életem – zokogtam. – Mi van, ha a műtét után már nem leszek elég jó? És ha elrontja a gyakornok a műtétemet?

-  Ne beszélj be magadnak ilyen butaságokat! – húzott közelebb, hogy megölelhessen nyugtatásképpen. – A műtét rendben fog menni és tökéletesen meg fogsz gyógyulni!

-  De mi van, hanem? – tettem fel újra a kérdést. – Nekem tényleg nincs másom, csak a foci – magyaráztam. – Nincsenek igaz barátaim, nincs mellettem senki, aki szeretne, és a szüleim is alig várják, hogy végre kettesben éljenek. Nem vagyok tehetséges és a szabadidőm is arra megy, hogy tanuljak arra a rohadt képesítésre!

-  Miért gondolod ezt magadról? – lepődött meg, majd maga felé fordította az arcomat. – Nina, te egy nagyon tehetséges lány vagy és nem tudom milyen képesítésért tanulsz, de biztos vagyok benne, hogy remekelni fogsz benne!

-  Sportriporternek készülök – szakítottam félbe.

-  Porig fogod alázni benne a többieket, főleg úgy, hogy te játszol is! – mosolygott halványan. – Ami pedig a szeretteidet illeti…. miért gondolod, hogy nem szeretnek? Te nem láttad, hogy mennyire aggódnak most érted, hogy eltűntél!

-  Persze, mert szó nélkül tettem – motyogtam.  – Máskor sose vennének észre, most is lefogadom, csak az edző miatt… - morogtam.

-  Ezt meg honnan veszed?

-  Benni, te nem ismered őket úgy, ahogy én – emlékeztettem. – Például ott van Heidi. Mindenki azt hiszi, hogy annyira jóban vagyunk, hogy az életünk feladnánk egymásért, meg hasonlók, de nem. Nagyon szeretem őt, de sosem leszünk igaz barátnők. Leginkább csak akkor tartunk össze, ha viccelődésről van szó. Azt is, hogy összejött Bastival, most tudtam meg, mikor a múltkor találkoztunk – meséltem. – De végül is nem hibáztatom. Legszívesebben én se beszélnék meg magammal semmit – suttogtam. Ránéztem, de csak csendben várta, hogy folytassam. - Lukas szeret, de távol van és a saját családjára kell koncentrálnia. A szüleim pedig szeretnének végre egymással törődni, csak én útban vagyok nekik. De már nem sokáig… - motyogtam, majd elhallgattam.

-  Nem vagyok se orvos, se pszichológus, de azt megállapítottam, hogy neked hatalmas problémáid vannak. Nina, nagyon lebecsülöd önmagadat. És… és Heidi… Van valami oka, hogy nem tudtok jobban összebarátkozni?

-  Volt egy nagyon jó barátnőm. Olyan volt, mintha az ikertestvérem lenne. Szinte minden percünket együtt töltöttük. Aztán egyik nap megtudtam, hogy megcsal az első és egyetlen pasimmal, ráadásul röhögtek rajtam a hátam mögött, amiért nem vettem hamarabb észre. Akkor két dolgot megtanultam! 1. Soha többé nem szabad ennyire megbíznom senkiben se. 2. Nem szabad olyan naivnak lennem, hogy elhiszem, hogy egyetlen srác is szerethet…

-  Már megint mi ez a hülyeség? Miért ne szerethetnének? Egy nagyszerű lány vagy!

-  Te nem tudod, hogy néznek rám, mikor megtudják, hogy focizom! Mindenki csak röhög, hogy egy csaj vagyok, és nem tudják elfogadni – fakadtam ki.

-  Ez ostobaság! És neked is be fogom bizonyítani! – jelentette ki határozottan.

-  Mégis hogyan?

-  Kössünk egy fogadást! Fogadjunk, hogy mire letelik a két és fél hónapos kényszerszabadságod, találok melléd valakit, aki igazán szeretni fog – nyújtotta a kezét.

-  Úgy se fogsz – csóváltam a fejem.

-  Sose becsülj le! – mosolygott. – Viszont, cserébe te megígéred, hogy ha bármi problémád lesz, megkeresel. Nina, ígérem, soha nem verlek át! Ha akarnám, se tehetném, hiszen Lukas kinyírna, de nem is akarom!  De neked nagyon nagy szükséged van valakire, aki segít abban, hogy ne kerülj mélypontra – emlékeztetett. Nagyot sóhajtottam, majd megszólaltam.

-  Nem ígérem, hogy mindenbe be foglak avatni, de mondjuk, az tényleg jó lenne, ha segítenél…

-  Rendben – mosolygott. Én is kinyújtottam a kezem és kezet fogtunk az egyességünkre.

-  Kezdésképpen azzal, hogy titokban tartod a sportriporteres dolgot – kértem.

-  Ez csak természetes – mosolygott. – De azt hiszem, ideje lenne mennünk. Biztos vagyok benne, hogy Lukas már majdhogynem idegbeteg állapotba került. – elengedtem egy halvány mosolyt, majd amint felállt, a kezem nyújtottam, hogy engem is segítsen fel.

-  Az öltözőben hagytam a mankókat – eszméltem fel.

-  Tudom – bólintott. – Innen sejtettük, hogy nem mentél messzire – mesélte, miközben engedte, hogy ránehezedjek, amíg az öltözőhöz érünk.

A mankók már nem a fal mellett álltak, hanem a szekrényemnek döntve. Nyilván Heidi tette oda nekem, ha visszajönnék. Lecseréltem Benni támogatását a mankóra, így kicsit gyorsabban tudtunk haladni. Ahogy a kocsihoz igyekeztünk, megláttam edzőmet, aki idegesen babrálta a telefonját.

- Beszélek vele – néztem Bennire, aki biccentett. Odasiettem edzőmhöz és megálltam előtte, hogy elmeséljem, mit is diagnosztizált az orvos.

5. rész

-  Mosogatás után összeszedtem a cuccaimat, és úgy döntöttem hazaindulok. Benedikt is csatlakozott hozzám, jobbnak látta most már elmenni Manuelhez.

-  Elvigyelek? – kérdeztem már az ajtó előtt, miután elbúcsúztunk barátainktól.

-  Nem kell. Miattam ne kerülőzz! Inkább felhívom Manut – nyúlt zsebébe a mobiltelefonjáért.

-  Benedikt! Ne kéresd magad! – szóltam rá, mire meglepődötten nézett fel.

-  Te ilyen is tudsz lenni? – vigyorgott.

-  Hajajj. Lukas mesélhetne – nevettem. – Na, gyere! – nyitottam ki a kocsi ajtaját. Csak úgy, mint hajnalban, beült az anyóülésre.

-  Szép kocsi – mosolygott.

-  Deja vu-m van – nevettem, miközben beindítottam a gyönyörűségem motorját.

-  Már mondtam? – kérdezte mosolyogva.

-  Igen – bólintottam. - Pár órával ezelőtt.

-  Bocsi – mosolygott.

-  Semmi baj – kuncogtam.  Percekig néma csöndben ültünk. Én vezettem ő pedig hol az utat nézte, hol engem.

-  Hány éves vagy? – kérdezte hirtelen.

-  Tizenkilenc – pillantottam rá. – Na, és te?

-  Nem soká’ huszonnégy – mosolygott. – Szüleiddel élsz?

-  Ez valami kérdezz-felelek? – beletapostam a fékbe, mert a lámpa pirosra váltott előttünk. A lábamban újra elkezdtem érezni egy apró feszülést, bár lényegesen kibírhatóbbat, mint reggel, így is felszisszentem.

-  Minden rendben? – kérdezte.

-  Persze – bólintottam.

-  Rosszul hazudsz – méregetett.

-  Nincs semmi bajom – néztem rá teljesen komolyan.

-  Oké – fordult ismét az ablak irányába. Nem tudtam min gondolkozik, így inkább úgy döntöttem, megtöröm a csendet.

-  Neked van testvéred?

-  Van – mosolygott. – Egy húgom, Johanna és egy bátyám, Andreas.

-  És velük élsz? – tettem fel a következő kérdést.

-  Nem – rázta a fejét. – Már külön – mosolygott.

-  De jó neked – sóhajtottam. – Én is szeretnék.

-  Akkor miért nem teszed? – kérdezte.

-  Nem is tudom – fintorogtam. 

-  Az jó – kuncogott. Nos, szerintem is… Igazából, tényleg nem tudom, miért nem teszem. Nagyon szeretnék végre külön élni a szüleimtől, de azt hiszem, egyedül túl nagy falat lenne bevállalni.

Manuel házáig autóztunk, majd leparkoltam a kapubejárón. Nem lakott túl messze Bastiantól, de azért nem engedtem volna útjára magától a védőt, főleg, hogy nem túl jártas a környéken.

-  Honnan tudod, hol lakik? – mosolygott rám.

-  Miért ne tudnám? – nevettem. – Kedvelem Manut.

-  Mint pasit, vagy mint…? – vigyorgott.

-  Mint egy egyszerű srácot a Bayern csapatából – mosolyogtam.

-  Szóval, amíg nálunk volt, nem kedvelted? 

-  Én ilyet nem mondtam! – szóltam rá.

-  De ez jött le – nevetett.

-  Ne kötekedj velem! – hajoltam felé nevetve.

-  Miért, mi lesz? – mosolygott. – Én is kapok egy kis paprikát a poharamra?

-  Nem – ráztam a fejem. – Nem sütöm el ugyanazt a poént kétszer. Főleg olyannak nem, aki már ismeri – magyaráztam. Pár pillanatig hallgatott, majd újra megszólalt, mosolyogva.

-  Még most sem félek.

-  Majd fogsz – kacsintottam rá, majd kiszálltam a kocsiból és becsengettem Manuelhez.
Pár percig vártam ott, míg végre kinyílt az ajtó és megpillantottam a drága kapust.

-  Nina? – kérdezte meglepetten. – Hát te? – hajolt közelebb, hogy üdvözöljön két puszival.

-  Hoztam egy csavargót – biccentettem az autó felé, ahol Benedikt most csukta be maga után a kocsiajtót.

-  Baszd ki, Benni! Már mindenhol kerestelek! – szólalt meg megkönnyebbülten a kapus. Bár, nem azért az öt euróért, de az imént nem tűnt túl idegesnek. – Miért nem vetted fel a telefont? És miért nem hívtál este?

-  Olyan vagy, mint anyu – kuncogott Benni.

-  Mivel nem vagy járatos a környéken… - motyogta cimborája.

-  Nem vesztem el – mosolygott tovább Benedikt.

-  Csak a ruháid – méregette Neuer, majd rám pillantott.

-  Hosszú sztori, de nem az, amit gondolsz – magyaráztam. – Majd Benni mindent elmesél. Nekem most mennem kell – hajoltam közelebb hozzá, majd elbúcsúztam két puszival.

-  Én nem kapok? – fonta karba kezeit Höwedes.

-  Miért kapnál? – mosolyogtam rá.

-  Mert olyan szuperaranyos vagyok – nevetett.

-  És egy csöppet egoista – nevettem.

-  Csak a látszat – rántott vállat, mire közelebb léptem és az ő arcára is leheltem két puszit.

-  Sziasztok – intettem, majd beszálltam a kocsiba és végre elindulhattam haza.  
Persze anyám azonnal számon kért, hogy miért nem jöttem haza még aludni sem és mi történt a ruháimmal. Mondtam neki, hogy inkább nem részletezném, de ne aggódjon, csak Basti viccelt meg. Erre csak egy elégedett mosollyal válaszolt…
Délelőtt rendbe szedtem magam, majd a szobámat is. Délután pedig leginkább a könyveket bújtam. A nőknek nem olyan könnyű megélni a focizásból, hiszen őket nehezen ismerik el, ezért ki kellett találnom egy B tervet is. Szeretnék képesítést szerezni, mint riporter. Természetesen, sportriporterként. Így közel maradhatok ahhoz a sporthoz, ami az életemet jelenti.
Erről azonban még csak kevesen tudnak, mivel az edzések és meccsek miatt kénytelen vagyok levelezősön elvégezni.

Másnap aztán végre újra elmehettem edzeni. Már hiányzott. Nem szeretem a kimaradásokat, mert mindig félek, hogy visszaesek a fejlődés terén. A vádlimban még kicsit éreztem a hétvégét, de nem éreztem, hogy ez bármilyen veszélyt jelentene az edzésemre nézve.

-  Hallom, hazavitted Bennit – mosolygott rám Heidi.

-  Nem hagyhattam gyalogolni – rántottam meg a vállam.

-  Csak ennyi? – kérdezte, miközben elindultunk a pályára.

-  Miért, mi kell még? – érdeklődtem.

-  Hát… azt hittem tetszik… - motyogta.

Alig ismerem – fintorogtam, majd kifutottam a pályára.   Kezdésként persze jó pár kört kellett futnunk, de nem zavart. Imádtam futni, kiskorom óta. Talán néha még kicsit jobban is, mint az edzés többi részét.
Amint lefutottuk az utolsó kört is, kettéosztottuk a csapatot, felvettünk egy megkülönböztető mellényt, majd focizni kezdtünk. A sok rohangálás közben éreztem meg, kicsit nehezen bírja most a lábam. Majd az egyik gólnak tervezett rúgásom után, hatalmasat nyílalt bele. A fölre rogytam és egyre csak a lábam szorítottam, hogy elmúljon végre a fájdalom. De most mégsem javult…