30. rész

   Végül alkut kötöttünk, és a többiek is beleegyeztek a pizzába. Cserébe azonban az EB után hatalmas adag lasagneval kell meglepnem őket. Belakmároztunk pizzával, miközben jó hangulatban néztük meg a filmet. Szerettem ezt a kis társaságot, nagyon jól éreztem magam velük. Este azonban elbúcsúztam tőlük és miután sok sikert kívántam Juliannak is, csak és kizárólag Bennire voltam hajlandó koncentrálni. Az egész estémet neki akartam szánni, amit ő örömmel fogadott. Segítettem neki összepakolni, majd egy közös zuhany után bebújtunk az ágyba. Másnap hamar keltünk, így nem nyújtottuk hosszúra az éjjelt, de boldogok voltunk.
Hosszú, majdhogynem könnyes búcsút vettem tőle, mielőtt a reptérre sietett. Hosszú csókokkal búcsúztunk, míg végül Julian telefonhívása figyelmeztetett minket, ideje elválni. Egyszerre voltam boldog, szomorú, ideges és izgatott. Sok dolog vár még ránk a következő hónapokban és remélem, minden jól sül el.

Benni már javában a hasát süttette és élvezte a könnyített edzésmenetet Olaszországban, míg én edzettem a csapattal a hétvégi meccsre.  A meccs napján idegesen keltem, éreztem, hogy valami nem lesz teljesen rendben ezen a napon, az érzés azonban háttérbe szorult, mikor megpillantottam Louist. Egész napot együtt töltöttük, majd a stadionban Jana mellé szegődött, aki, mint hű testvér vigyázott rá. Heidivel az öltözőbe mentünk a csapathoz. Küldtünk még egy-egy sms-t Bastiannak, majd Matsnak is írtam egyet. Fontos nekem, akármi is történt. Fogadtam is párat, Bennitől, Lukastól, Juliantól, Lewistól, Manueltől, Bastian gyors válaszát, sőt, még Mats válaszát is. Örültem, hogy ennyien gondolnak ránk és a meccsünkre.  Táskámba csúsztattam a telefont, majd átöltöztem a mezbe és vártam, hogy elkezdődjön a kupadöntő. A Frankfurttal egyszerre sétáltunk fel a pályára és vártuk a meccs kezdetét.
Az első perctől kezdve úgy éreztem, uraljuk a játékot. Voltak hibáink a védelmünkben, de rendesen hárítottunk, akárhogy támadott az ellenfél. Az első félidőt sikeresen húztuk ki ezzel, a másodikban azonban sokkal kiegyenlítettebbé vált a dolog. Valahol a hatvanadik perc után végül szögletet ítéltek nekünk. Heidi sétált a szögletzászlóhoz, míg mi a kapu köré gyűltünk. Strassberg elrúgta én pedig csak vártam merre repül. Hamar megállapítottam, hogy felém, így felugrottam és egyenesen a kapuba fejeltem. Őrülten boldogok voltunk. Azonnal összeölelkeztünk. Végre annyi kihagyás után újra gólt lőttem, és nem is akármikor! Hatalmas extázisba estem és úgy láttam a csapat is. Innen már nincs más hátra, meg kell nyernünk!

Az idő telt, én pedig egyre törekvőbb lettem. Szükségünk lenne még egy gólra. Ezt túl könnyen behozhatják. Nem akarom, hogy tizenegyes párbajra kerüljön a sor… Úgy tíz perccel a gólt követően – bár nem biztos, hogy annyi volt, pályán ezt nehezebb megítélni – újabb helyzetet láttunk egy kirúgást követően. Sarah, a csapattársam, én és az ellenfél egyik játékosa egyszerre ugrottunk fel, hogy elfejeljük. Sarahnak sikerült is, ám ezt követően összeütközött az ellenféllel. Nem tudta kontrolálni merre essen, így engem magával rántva zuhantunk a földre. Pontosabban csak én, mivel ő rám esett. Nagyon nagy lendülettel érkeztem, és már csak annyit vettem észre, hogy hatalmas fájdalom nyíllal a hátamba, majd alig kapok levegőt. Hiába mászott le rólam Sarah szinte azonnal. 


BENEDIKT SZEMSZÖG:

A megbeszélt időpontban letelepedtünk a nagyképernyős tévé elé. Szerencsére az edzőnek se volt ellenére, könnyedén beleegyeztek. Lukas és Juli ült mellettem, miközben Nina meccsét izgultuk végig. Jó kis bemelegítés a férfi meccs előtt. A Bayern egyértelműen vezetett az első félidőben, ez azonban a másodikra kiegyenlítődött. A 63. percben aztán Heidi szögletéből kedvesem gyönyörű fejessel lőtte a labdát a kapuba. Bevallom, életemben talán egyszer, ha komolyabban néztem női focit, de most teljesen megbántam. Ezek a lányok talán még nálunk is keményebben küzdenek a céljaik eléréséért. Én pedig büszke vagyok arra, hogy ezt a szerelmemről is elmondhatom. Bízom abban, hogy ma nyernek, hiszen egyértelműen jobban játszanak. Elővettem a telefonom, hogy írjak egy szép sms-t majd, amiben megdicsérem gólját, mire Juli oldalba vágott. A 75. percben a lányok hárman egyszerre ugrottak, hogy fejeljenek. A Bayern egyik játékosának sikerült is, ám összefejelt az ellenféllel, így megingott és Ninára esett rá, nem kicsi slunggal. Gyorsan lepattant a világos szőke lány, ám Nina csak feküdt, mellkasára tett kezekkel. Idegesen doboltam lábammal, kezemben pedig forgattam azt a telefont. Másra se tudtam gondolni, csak, hogy fel kell állnia! Muszáj! Képes rá! Nem sérülhet meg… Körbevette a csapatorvos, a segítők és néhány csapattárs is közel állt meg hozzá. A kamera ráközelített, amennyire csak tudott, így jól látható volt, hogy levegőért kapkod. Hosszú percek teltek el, de az állapota még mindig nem akart javulni. Maszkot tettek rá, hordágyra fektették és azonnal kórházba szállították. A meccs ugyan folytatódott és a később beálló csere még rúgott egy újabb gólt, így 2-0-s győzelmet aratva. De egyikük öröme sem volt az igazi. Csapattársuk, a szerelmem, a kórházban küzdött az egészségéért.

Lukasra néztem, nem szóltunk egymáshoz, de jól látható volt, ő is teljesen ki van bukva. Telefonnal a kezemben járkáltam fel-alá, majd inkább a szobámba mentem, hogy ne zavarjam a többieket szűnni nem tudó idegességemmel.
Mivel tudtam, hogy esélytelen, hogy felvegye a telefonját, vagy éppen csak a közelében legyen, így egyből Heidi számát tárcsáztam. Már elég idő eltelt ahhoz, hogy túl legyen az átöltözésen.
Négyet-ötöt csörgött ugyan, de felvette.

-  Szia – szólt bele szomorúan.

-  Szia. Először is gratulálok! Másodszor… mit tudsz Nináról? Van már valami híretek?

-  Köszi. Nem sok… Rosszul esett és megsérült a tüdeje…

-  Mi? – csúszott hangom egy oktávval magasabbra. – A tüdeje?

-  Igen – suttogta. – Figyelj, tudom, hogy nagyon aggódsz, de most le kell tennem. Louis Janával van, felszedem őket és bemegyünk a kórházba. Szólok majd, rendben?

-  Bármi van, hívj! – kértem.

-  Úgy lesz! Ne aggódj, nem lesz baj! Ő Nina! Minden rendben lesz! – próbált nyugtatni. Furcsa, általában a férfiaknak kellene a nőt nyugtatni.

-  Tudom, én csak…

-  Szereted és félted. Ráadásul, még csak itt sem lehetsz! Tudom – magyarázta. – Most azonban tényleg le kell tennem. Sietek és, ha lesz hírem, azonnal szólok!

-  Köszönöm – hálálkodtam. Bontottuk a vonalat, majd elkeseredve az ágyamra dőltem. Bárcsak ott lehetnék vele! Jó, persze, ettől nem gyógyulna meg hamarabb, de sokat jelentene mindkettőnknek. 

29. rész

-  Örülök nektek – mosolygott Heidi.

-  Én annak, hogy boldog vagy – Basti tényleg kezdett kicsit olyanná válni, mint egy testvér.

-  Köszönöm – öleltem meg őket. – És azt is, hogy elvittétek Sütit, miután úgy leléptem.

-  Nincs mit – mosolyogtak. – Imádjuk őt! Cukipofa!

-  Én is – húztam ölembe az ágyon heverésző csöppséget. –Óh és Heidi… jön egy meglepetésvendég a kupadöntőnkre! – tájékoztattam pimasz mosollyal.

-  Ki? – nézett rám értetlenül.

-  Körülbelül ekkora – mutattam az ágy mellett Louis testmagasságát. – És szuperaranyos!

-  Louis? – ragyogtak fel ő szemei is. Mindannyian imádtuk!

-  Ez nem ér – dünnyögte Basti. – A miénkre meg senki nem jön…

-  Gondolatban veletek leszünk – bizonygattam. – Náspángoljátok el őket!

-  Rajta leszünk! – nevetett.

-  Óh, egyébként Basti…. – jutott eszembe, bosszúval tartozom.

-  Igen? – kérdezte kíváncsian. Hozzávágtam egy párnát.

-  Tegyél lakatot arra a nagy szádra – kacsintottam rá, mire felnevetett.

-  Lukas?

-  Ő bizony! – nevettem én is.
Ezt követően már csak annyit beszéltünk meg, hogy ideje hazaindulniuk. Heidit látom holnap az edzésen, Basti meg... nos, valahogy mindig összefutunk, ettől nem félek.
Miután magamra maradtam letusoltam, kitereltem Sütit az udvarra, majd bebújtam az ágyamba és hamar álomba szenderültem.
Másnap még edzés előtt felhívtam Janát, aki elárulta, bár Marko nem tud jönni a meccsünkre, ő biztosan ott lesz és vigyáz majd Louisra. Örültem a hírnek! Annak azonban még jobban, mikor az edzőm közölte, szeretne most már egész meccsre betenni. Itt volt az ideje! Majd’ ki ugrottam a bőrömből egész nap. Mikor este Bennivel beszéltem, szegény alig jutott szóhoz. Pedig most az internet csodáit kihasználva, kameráztunk. Meg is jegyezte, hogy szeretne sokszor ilyen boldognak és pörgősnek látni. Hát, majd megpróbálom teljesíteni…
A következő hét elején utaztam újra hozzá. A TUS Haltern, tehát Benni szülővárosának csapata küzdött a Schalkeval egy barátságos meccs keretében. Több szempontból is különleges volt. Bár Benni nem játszhatott sérülése miatt, mindenképp jelen akart lenni, hiszen édesapja a TUS Haltern edzője. Megígértem, hogy én is kimegyek, de az élet keresztülhúzta számításaimat és segítenem kellett anyámnak, így megcsúsztam az időben. Benni szerencsére megértő volt, mikor felhívtam.

-  Itt vagyok! – öleltem meg. Már vége volt a meccsnek és interjúban faggatták mit gondol arról, hogy Juli is vele mehet az edzőtáborba.

-  Szia, Kicsim – nyomott puszit a számra.

-  Ne haragudj, hogy elkéstem.. – dünnyögtem ölelésében.

-  Semmi baj – simogatta a hátam. – Megértem – Elindultunk hazafele, de még megvártuk Benni édesapját is. Bene addig elmesélte milyen volt a meccs, majd induló csapattársaitól is elköszöntünk.

-  Örülök, hogy látlak! – ölelt meg Wilfred.

-  Én is örülök – viszonoztam ölelését. Mivel kocsival jöttem idáig, én fuvaroztam haza az idősebb Höwedest, majd a fiával együtt hazamentünk lakásába. – El sem tudom mondani, milyen jó, hogy itt lehetek – huppantam le a kanapéra.

-  Hidd el, én is ezt érzem! – húzott magához. – Mi újság?

-  Nos, hamarosan kupameccs… - motyogtam. – Úgy fest, játszhatok teljes meccset – újságoltam.

-  Örülök – simogatta karomat. – És otthon?

-  Süti jól van. A szülőkkel meg… csak a szokásos – motyogtam. Belecsókolt a hajamba. – És veled? – játszadoztam ujjaival.

-  Gyógyulgatok – mosolygott rám. – Remélem, jól sikerül az EB!

-  Jól fog! Én bízom a csapatban!

-  Örülök – hajolt közelebb. Lágyan megcsókolt, majd keze lejjebb siklott, végig simított combomon.

-  Menjünk a hálóba – suttogtam szájába. Felállt majd ölébe kapott és egészen az ágyáig meg se álltunk. Hosszú, gyönyörű, boldog éjszaka vette kezdetét, amire szükségünk is volt, mielőtt több hétre elválunk.

Reggel valaki keze ráragadt a csengőre. Őrült módjára, szüntelen szólt az a hangos, kellemetlen, már-már fülsértő szólam.

-  Nem nyitod ki? – dünnyögtem.

-  Nem – tiltakozott. – Majd elmegy.

-  Mire megőrülünk a csengőtől – motyogtam. Felálltam, majd csak úgy, mint legutóbb, magamra kaptam Benni pólóját. Így siettem ajtót nyitni.

-  Szia, kislány! – vigyorgott Julian.

-  Szia – ásítottam. – Miben segíthetek hajnali… - hátráltam egy lépést, hogy a faliórára pillantsak. – Tizenegykor.

-  Lénának programja van ma, szóval gondoltam boldogítalak titeket – mosolygott tovább.

-  Ez nagyon kedves ötlet volt tőled – engedtem felé egy vigyort, majd hagytam, hogy beljebb lépjen és a háló felé indultam. – Szolgáld ki magad, addig szólok a kapitányodnak! – Leült a konyhába én pedig a hálóba sétáltam. Benni az oldalán fekve aludt és nem úgy nézett ki, mint akinek szándékában áll a közeljövőben kimászni az ágyból. Ez a gond a focistákkal. Ha nem edzenek vagy meccsen vannak, idejük többségében csak lustálkodnak. – Ébresztő, álomszuszék! – simogattam arcát. Nem reagált, vagy csak nem akart. – Benedikt Höwedes! Ne kelljen keményebb módszerekhez folyamodnom! – semmi reakció. Feltérdeltem mellé az ágyra, kihúztam feje alól a párnát és finom fejére csaptam vele.

-  Hé! – dünnyögött. Nevetve suhintottam újabbat. – Ezért kikapsz! – mormogta. Ledöntött az ágyon és kisebbfajta birkózás alakult ki közöttünk. Legalább öt-tíz percet vett igénybe életünkből, majd a végén nevetve dőltünk le egymás mellett. – Egyébként, ki volt az?

-  Julian. Kint ül a konyhában, azt várja, hogy felöltözzünk – magyaráztam.

-  Akkor ideje készülődni – leugrott az ágyról és a fürdőbe ment. Hamarosan én is követtem példáját. Alig negyed óra alatt sikerült tűrhetővé varázsolnunk magunkat. – Azt mondtad, hogy a konyhában vár, nem? – megálltunk az említett helységben, de Herr Harmincegyesnek nyoma sem volt.

-  Én itt hagytam – húztam fel szemöldököm meglepődve. Hova tűnhet egy nem túl nagy lakásban? A hűtőbe csak nem mászott be… Benéztünk a nappaliba, ott se volt. A vendégszoba is üres volt. Tényleg kezdtem aggódni, mire Benni az erkély felé sétált. Kinyitotta az ajtót, majd kinézett. Követtem a példáját és azt hittem, kitör belőlem a nevetés, meglátva Julit. Nadrágszárát majd combtőig felhajtotta, feltette a napszemüvegét, pólóját feltűrte hasán és elnyúlt a székben. A teraszra feküdt ki napozni. Hihetetlen! - Beteg vagy…

-  Otthon is így szoktam – vont vállat. Bene odahúzott magának egy napozóágyat, míg én gyorsan csináltam magunknak egy-egy szendvicset, majd visszamentem a srácokhoz és leültem szerelmem ölébe.

Délelőtt a srácokkal beszélgettünk. Természetesen szóba került az edzőtábor is, ahova hamarosan együtt indulnak el. Nagyon jó barátok, és Benni kicsit úgy érzi, szárnya alá kell vennie Julit. Jó ezt látni tőle, nagyon szívén viseli a srác sorsát is.
Délután aztán úgy döntöttünk, csapunk egy kis mozis délutánt. Áthívtunk Lewist és Ariellát is. A filmben meglepően hamar sikerült kiegyeznie a csapatnak, ám az ebéd annál nagyobb fejtörést okozott.

-  Legyen pizza! – vetette fel az ötletet Juli. – Én például imádom a pizzát. Sőt, szerintem mindenki!

-  Tudjuk, hogy imádod – kuncogott Benni.

-  Ezt, hogy érted? – suttogtam fülébe feltűnés nélkül.

-  Csak várd ki a végét – kacsintott.

-  Legyen valami komolyabb kaja – elmélkedett Ari.

-  Lasagne? – vetettem fel.

-  Úhh, azt imádom – nyalta meg a száját Bene. Ő se számított rá, hogy felvetem, de jól tudtam, hogy édesanyja lasagneja a kedvenc étele, és azt történetesen még én is el tudom készíteni. Ha nem is olyan finom…

-  Pizza – nyögte Julian.

-  A lasagne jól hangzik – mosolygott Lewis is.

-  Van itthon hozzá minden? – kérdezte Ariella. Úgy vettem, hogy ezzel eldőlt a kérdés, de volt valaki, aki másképp gondolta.

-  Nem lasagne, pizza! – csapott Juli az asztalra szenvedő arccal.

-  Én mondtam… - kuncogott mellettem Bene.

-  Mi baja? – nevettem.

-  Pizza mániás a gyerek, de csak ritkán ehet. Így akkor nagyon küzd érte – kuncogott. Nem bírtam ki, kitört belőlem a röhögőgörcs. Lehet, hogy Basti és Lukas mellett nőttem fel, de ez valami egészen más volt. 

28. rész

-  Nina!!! – rohant ki Louis az ajtón, amint kiszálltam a kocsiból.

-  Szia, Drágám! – kaptam fel unokaöcsémet. – Hát te? Semmi cipő? – egy szál zokniban volt.

-  Siettem – vigyorgott boldogan, majd apró kezeivel átkulcsolta nyakamat. – Nagyon hiányoztál!

-  Te is nekem – simogattam meg hátát. – Szia – pusziltam meg Lukast is, amint mellé értem. Megölelt, majd ő is lehelt egy puszit arcomra.

-  Szia, hugi. Mi újság? – letettem unokaöcsémet, majd a nappali felé indultunk.

-  Semmi különös – mosolyogtam. Sógornőmet is megöleltem, aki ekkor lépett ki a konyhából.

-  Tényleg? És mi is ez a Bennis? – kérdezte.

-  Szeretem őt – haraptam be alsó ajkam. – És ő is engem!

-  Benni bácsi? – kérdezte Louis izgatottan. – Mikor látogatjuk meg? – fordult édesapja felé. – Azt ígérte, hogy legközelebb focizik velem.

-  Tudod, ő is jön majd velem az Európa Bajnokságra. Majd mikor jöttök anyuval meglátogatni, megbeszéljük – simogatta fejét.

-  Oké – bólintott. – Nina, bejössz a szobámba? Rajzoltam neked!

-  Persze – mosolyogva fogtam meg apró kezét, hogy a birodalmába sétáljunk. Tipikus fiús gyerekszoba volt, de egyszerűen imádtam. Nem csak Louis, de Lukas énjét is láttam benne.
Leültetett ágya szélére, amin valami új mese figurái díszelegtek és kezembe nyomott egy maszatos papírlapot. Filctollal rajzolt, de itt-ott odakerültek be nem tervezett csíkok és tintapacák is. Tipikus gyermeki rajz volt. Sok pálcikaember és szőrcsomó között ki tudtam venni, a szülinapomat rajzolta le. Ahol mind együtt voltunk, játszottunk, nevettünk és szórakoztunk. A szőrcsomó pedig nem más, mint Süti. – Köszönöm – leheltem apró puszit arcára. – Nagyon szép lett!

-  Örülök – mászott fel mellém az ágyra. – Nina, majd ha apa odalesz, jössz gyakrabban is?

-  Ahogy csak tudok, jönni fogok – simogattam arcát. – És majd jöhetsz te is hozzám!

-  Tényleg? – szemei azonnal felragyogtak. – Mikor?

-  Jövő hétvégén van a kupameccsünk, de utána jöhetsz – simogattam arcát.

-  A meccsre is? – kérdezte boldogan.

-  Ha apud elenged – vontam vállat.

-  Ő már nem lesz is lesz itthon – duzzogott.

-  De te attól még a kisfia leszel! – felállt, majd édesapjához szaladt, aki ekkorra már az ajtófélfának dőlve figyelt minket.

-  Mehetek? – nézett könyörgő kiskutya módjára.

-  És anyu? – kérdezte tőle Lukas.

-  Jön ő is! Vagy, ha nem ér rá, akkor… akkor majd vigyáz rám Basti!

-  Bastinak is kupa döntő lesz, de elhívhatom Janát és Markot a meccsre – magyaráztam bátyámnak.

-  Megbeszélem… - biccentett, majd a konyhába indult. Hosszasan diskurált kedvesével, majd visszajött, ölébe kapta Louist és leült vele az ágyra. – Szóval… szót fogadsz Ninának! Ha ő nincs veled, nem mozdulsz Jana és Marko mellől! És CSAK két nap!

-  Köszi – ölelte meg boldogan Louis. – Már alig várom – tapsolt örömében.

-  Én is – mosolyogtam, majd egy hatalmas, cuppanós puszit nyomtam a világ legjobb testvérének arcára.

Még maradtam egy órát, maximum másfelet. Unokaöcsém nagyon belelkesült a hír hallatán, szegényt, alig tudták rávenni arra is, hogy menjen fürödni. Miután hazavettem, beraktam a ruhám a mosásba, majd elterültem az ágyon. Nagyon fáradt voltam, de még volt valami, amit meg akartam tenni, főleg miután megígértem. Tárcsázni kezdtem Benni számát az apró mobilkészülékben és vártam, hogy a túl oldalon felvegye.

-  Szia – szólt bele három csörgés után mosolygós hangon.

-  Szia – azonnal felvillanyozódtam. – Hazaértem – tettem meg a jelentést, amit ígértem.

-  Örülök. Minden rendben volt?

-  Persze – helyeseltem. A tévé távirányítójáért nyúltam. Bekapcsoltam, majd szinte néma hangerőre véve, kapcsolgattam a csatornák között. – Louis annyira édes volt. Jön hozzám a kupameccsünkre is! Kár, hogy te nem jöhetsz… - motyogtam.

-  Én már táborban leszek – felelte. – De majd Lukassal leülünk és megnézzünk titeket, rendben?

-  Jó, de aztán nézzétek meg a Bayern- Dortmund férfi kupadöntőt is! – kértem. – Pofátlanság tőlem, hogy azt kívánom a Bayern nyerjen? Nem Mats miatt, hanem, mert utálom a sárgák csapatát – vallottam be.

-  Bayernes vagy. Az az otthonod! Ez teljesen érthető – magyarázta. – De azért ezt a Schalke ellen majd ne hangoztasd – kuncogott.

-  Eszem ágában sincs! És egyébként is… csípem a Schalkesokat! Még eldöntöm, hogy ott majd kinek drukkolok – kuncogtam.

-  Még van is idő addig – mosolygott. – Rossz, hogy hazamentél – motyogta.

-  Szerintem is – húztam el a számat. Mint a rossz tinik, azon panaszkodtunk, milyen rossz egymás nélkül. De az igazság az, hogy tényleg rossz! Hozzá akartam bújni, megölelni, megcsókolni, vagy csak érezni a szeretetét. Itthon nincs másom, mint a kiskutyám. De ő még mindig Bastianéknál van. Telefonáltam nekik Lukastól és abban egyeztünk meg, ők hozzák majd át még ma este, miután Basti családja hazament a látogatásból.
Legalább egy órát csüngtünk a telefonon, de valahogy nem érdekelt. Így közelebb érezhettem magamhoz. Végül Basti barátunk vetett ennek a beszélgetésnek véget. Kinyitotta a szobám ajtaját és hagyta, hogy Süti őrült módjára rontson be és vetődjön az ágyamra.

-  Szia, Rosszaság! – simogattam füle tövét.

-  Egy órája beszélgetünk… - motyogta Benni a telefonba.

-  Jaj, nem! – nevettem. – Süti hazatalált – kuncogtam. – Bocsi.

-  Semmi baj – kuncogott ő is. – Akkor most leteszem, jó? Holnap beszélünk!

-  Rendben – helyeseltem. – Vigyázz magadra!

-  Te is! Szeretlek! – búcsúzott.

-  Én is téged – mosolyogtam. – Szia.

-  Szia – bontottuk a vonalat. Ekkorra már Heidi és drága Bastian barátunk az ágyam szélén ücsörgött.

-  Ez az volt, akire gondolok? – húzta fel szemöldökét Heidi.

-  Kire gondolsz? – mosolyogtam bugyután, de szerelmesen.

-  Herr Höwedes? – húzta fel szemöldökét. Helyeslően bólogattam.

-  Mi? Várjatok, le vagyok maradva – rázta fejét Basti. – Mi van Benediktel?

-  Együtt járnak! – világosította fel kedvese, szemeit forgatva.

-  Tényleg? – mosolyodott el. – Mesélj!

-  Mióta érdekel? – húztam fel szemöldököm.

-  Mindig is érdekelt!

-  Hát jó.. – sóhajtottam, majd mesélni kezdtem, hogyan is jöttem én össze a Schalke híres neves csapatkapitányával.

27. rész

  Erdősebb részt választottunk, hogy ne zavarjuk a part másik részén fürdőzőket. Leterítettük a pokrócot, lerúgtuk a papucsokat és elterültünk.

-  Imádom a természetet – vizslattam a felhőket fölöttünk.

-  Én is – bújt közelebb hozzám. – Nézd azt a felhőt! – mutatott fel az egyikre. – Olyan, mint egy cica!

-  Szerintem inkább dinó – elmélkedtem.

-  Dinó? – nevetett fel. – Ez meg honnan jött?

-  Van egy unokaöcsém – emlékeztettem. – Sok mindent tanul mellette az ember.

-  Igen, ez igaz – simogatta a karom. – Nézd! Az ott egy szív! – mutatott egy másik felhőre. Ezúttal egyet értettünk, a felhő szinte tökéletes szív alakot mintázott. Nem akartam hinni a szememnek.

-  Talán ez egy jel – elmélkedtem. – A mi jelünk! – elmosolyodott, majd fölém gördült, hogy lágyan megcsókolhasson. Hosszan csókolóztunk, míg egyikünk gyomra éhséget nem jelzett. Felültünk és elővettük a szendvicseket, hogy együnk. Épp az utolsó falatokat nyeltem le, mikor fejbe talált egy focilabda. Hát, nem volt kellemes érzés, mit ne mondjak.

-  Jól vagy? – hajolt közelebb Benni azonnal. Szemében már is ott csillogott az aggódás.

-  Szerencsére nem rúgták olyan erősen – dörzsölgettem a fejem. Apró puszikat lehelt rá, ahol a labda érte, miközben apró lábak szaladtak felénk.

-  Csókolom, visszakérhetem a labdát? – hangzott a nagyobbik fiú szájából. A másik kissrác még menni is alig tudott. Nagyon ismerősnek tűntek.

-  Persze – mosolyogtam rá, mire barátom felvette a földről és átnyújtotta.

-  Seb?

-  Szia, Benni bácsi – mosolygott a kissrác.

-  Bácsi – kuncogtam. Aranyos volt, főleg egy ilyen édes kisfiú szájából. – Ismeritek egymást? – kérdeztem, de ekkor megjelentek a srácok szülei. Klaas és a felesége. Tehát ők a Huntelaar csemeték! Már értem miért voltak ismerősek. Nem régiben láttam róluk egy fényképet az interneten.

-  Sziasztok – mosolyogtak ránk, miközben felkapták a totyogó csöppséget. Azt hiszem a neve Axel.

-  Hali – integettünk.

-  Eltalált? – kuncogott Klaas.

-  Igen, egy kicsit – bólogattam.

-  Bocsánat – kért elnézést Seb.

-  Semmi baj – mosolyogtam. – Egy ilyen kis tündérre, nem lehet haragudni!

-  Nem vagyok tündér! Apa szerint rossz vagyok – mind felnevettünk.

-  Egy igazi csibész – kuncogott az édesapja, majd felkapta és megpörgette a levegőben.

-  Mi szél hozott titeket szülővárosomba? – kérdezte Bene mosolyogva csapattársát.

-  A fiúknak megígértük, hogy, ha kisüt a nap lejövünk a tóhoz – mesélte a holland. – Na és ti?

-  Hát nem látod? – csapta vállon felesége. – Turbékolnak, csak zavarjuk őket! – felnevettünk.

-  Nem zavartok – ráztam a fejem. – Üljetek le nyugodtan! – invitáltuk őket pokrócunkra.

-  A mi pokrócunk ott maradt – intettek a part másik feléhez.

-  Átpakoljunk? – kérdezte Benni tőlem és tőlük is.

-  Nem baj? – simogattam arcát.

-  Ne butáskodj! – csókolt meg, majd felugrottunk és összekapkodtuk cuccainkat. Átpakoltunk a homokos partra Klaasék mellé, és bár fürdőruhát nem hoztam, amíg nem érte el nadrágom a vízszint, muszáj volt beleszaladnom. Olyan vagyok, mint egy nagy gyerek, az ilyen helyzeteket se hagyom ki. Benni is csatlakozott. Feltűrte nadrágszárát és belépdelt hozzám. Hátulról átkarolt, így gyönyörködtünk a táj szépségében.

-  Benni bácsi, játszol velem? – Seb kezében egy labdával sétált felénk.

-  Persze – bólintott mosolyogva.

-  És a szerelmed? – felkuncogtam. Aranyos egy ilyen csöppség szájából hallani ezt a megnevezést.

-  A neve Nina – tájékoztatta kedvesem. – Játszol? – biccentett a part felé.

-  Viccelsz? Elkenhetem Huntelaar száját – nevettem, majd kifelé kezdtünk szaladni.

-  Nem fog menni – rázta fejét a holland, majd lehelt egy puszit Axel fejére, átadta édesanyjának és beállt közénk játszani. Seb és Klaas voltak az egyik csapat, én és Benni pedig a másik. Semmi meglepetés. Az azonban meglepett, hogy Sebi milyen ügyesen játszik, habár alig múlt három éves. Apja vére, ez tény. Végül a rögtönzött meccset ők nyerték, egyetlen gól előnnyel, amit persze Herr Hunter lőtt nem sokkal a vége előtt. Csodálatos játékos, továbbra is csak ezt tudtam elmondani róla. Ráadásul nem igazán látszódik rajta a holland vér, hogy önző, beképzelt, bunkó lenne… Ez jó jel!

-  Majd legközelebb – nyúltam az üdítőmért.

-  Szívesen kiállok veled bármikor – kuncogott.

-  Szavadon foglak! – feljegyeztem agyamba, hogy el ne felejtsem, jön nekem egy visszavágóval.

-  És majd én is jöhetek, ugye? – kérdezte Sebi.

-  Persze, drágám – kacsintottam rá.

-  Hé! Máris lecserélsz? – színlelt felháborodást a drága védőm.

-  Sajnálom, de annyira aranyos – nevettem, majd hozzábújtam kedvesemhez.

-  Mondd, hogy köszi – suttogta Klaas kisfiának.

-  Jó, hogy nem azt, hogy apára ütöttél – mosolygott Benni.

-  Nem akartam kérkedni – rántott vállat Hunter, mire mindannyiunkból kitört a nevetés.

Nagyon jól éreztem magam a társaságukban. A két bolond azt is elárulta, fogadást kötöttek az Európa Bajnokságot illetően, hiszen mindkét nemzet egy csoportban indul. A vesztes lemossa a másik kocsiját. Drukkoltam, hogy Benni győzzön, hiszen az nemzetünk csapatának jelentene jó pontot. A válogatott edzőtábora egyébként már jövő héten elkezdődik. Bennit és Juliant is behívták, na meg persze Lukast és Bastiant is. Négy számomra különösen fontos személy is ott lesz, már csak ezért is megéri szemmel követnem majd az eseményeket.
Az órára néztem, ami azt mutatta, ideje indulnunk, ha még beakarok nézni Kölnbe drága bátyámhoz. Elköszöntünk Huntelaaréktól, majd felültünk a biciklikre és visszamentünk Benehez.

-  Nagyon jól éreztem magam – mosolyogtam Bennire, miközben kipakoltam a kosarából.

-  Akkor nem baj, hogy nem kettesben voltunk? – mosolygott.

-  Nem – ráztam a fejem. – Kedvelem a Huntelaar családot, nagyon jó emberek.

-  Igen – helyeselt ő is.

-  És ne aggódj! Ígérem, hogy még az EB előtt együtt töltünk egy napot – simogattam meg arcát.

-  Az jó lesz! – helyeselt. Apró csókot lehelt arcomra, majd magához ölelt.

-  Mennem kell – elszontyolodva suttogtam nyakhajlatába.

-  Hívj fel, ha hazaértél – lágyan csókolóztunk, ami kicsit hosszúra sikeredett. Elbúcsúztam tőle, majd beszálltam a kocsimba és elindultam Köln felé.