13. rész

Félhomályban hallottam, hogy nyikordul az ajtó. Résnyire nyitottam a szemem, de Benni még mindig ott feküdt mellettem. Tehát nem ő mászkál, ezt biztosan megállapíthattam.
Az ismeretlen betolakodó hátrálni kezdett, mire felé fordítottam tekintetem.
- Anya? – pislogtam, majd megdörzsöltem szemeimet.
- Ne haragudj, nem akartam zavarni – magyarázkodott.
- Mennyi az idő? – ásítottam.
- Nem soká’ dél – nem is tudom igazán, mikor aludtunk el. Átbeszélgettük az egész éjszakát és próbáltam megvigasztalni Bennit, de tudom, hogy miután elaludt még láttam a fájdalmat az arcán. Ritka, mikor egy fiú ennyire kimutatja az érzéseit. Sőt, önmagában már az is ritka, hogy egy férfinak ennyire őszinte érzései vannak.
- Köszi – hajamba túrtam és egy újabbat ásítottam. Anya távozott én pedig feltornáztam magam az ágyból és mankó nélkül a fürdőszobába bicegtem. Nem volt szívem felkelteni Bennit, így inkább hozzáfogtam, hogy embert varázsoljak magamból.
A lábam szigorúan a fürdőkádhoz kötött, túl megerőltető lenne a zuhany alatt állnom, így felengedtem a kádat, majd elmerültem benne. Sikerült tökéletesen ellazulnom, de nem pihenhettem sokáig. Egy szuper gyors fürdést intéztem, majd magamra kapkodtam a ruháimat és kifésültem a hajam.
Lassan és halkan battyogtam vissza a szobámba, ami nem volt rossz döntés, mert a védő még mindig aludt. Megálltam egy percre az ágy mellett. Olyan aranyos volt, ahogy félig nyitott szájjal, a párnát ölelgetve szundított. Elmosolyodtam, majd simítottam egy aprót az arcán. Reflexből elmosolyodott.
Hagytam tovább pihenni, míg kimentem a konyhába készíteni reggelit. Anya már várt rám.
- Ki ez a fiú? – kicsit úgy tűnt, mintha a szememre akarná vetni, hogy egy fiút mertem beengedni a lakásba.
- Ő Benni. Tudod, akiről mostanában meséltem… - emlékeztettem egy rövid, de azért tartalmas beszélgetésünkre.
- Manuel barátja?
- Igen – helyeslően bólogattam, miközben megmostam a friss zöldségeket. – Történt vele egy-két rossz dolog és ki akarta önteni valakinek a szívét – világosítottam fel.
- Csak a szívét akarta kiönteni? – a torkomon akadt a paprika darab, köhögni kezdtem. És még Bastianra hittem azt, hogy perverz.
- Anya! – ripakodtam rá, amint újra levegőhöz jutottam. – Hogy kérdezhetsz ilyet?
- Csak nem akarom, hogy megbántsanak! Még alig ismered, de már együtt bújtok ágyba? – különös, hogy tizennyolc évig nem aggódott értem és éppen most kezdi el.
- Csak aludtunk, az Isten szerelmére! – megforgattam szemeimet, mire kinyílt a szobám ajtaja és Benni lépegetett felénk.
- Már vagy másodjára keresnek – nyújtotta kezembe a mobiltelefonomat. Kisétáltam az előszobába, ott tárcsáztam a legutóbbi hívásomat, míg Benni tétován köszöntötte édesanyámat.
- Szia, Nina – hallottam meg egy ismerős hangot.
- Szia, Manuel – mosolyogtam aprót. Manuel tipikusan az az ember, akinek már csak a hangjától is jókedvre derül a környezete. – Miért kerestél?
- Nem tudsz valamit Benniről? Kerestem, de ki van kapcsolva, ez pedig nem jellemző rá – az ő hangjából is kivehető volt az aggódás, amit megértettem, hiszen tegnap este én is keresztülmentem ezen. Benninek talán fogalma sincs, mennyit jelent másoknak.
- De, igen – motyogtam. Bepillantottam a konyhába, ahol Benni még mindig tétován állt. Nem nagyon tudta, mit is mondhatna. – Odaadjam?
- Hogy adnád oda, csak nem ott van nálad? – felettébb meglepte a hír.
- De – zártam rövidre, majd Bennihez sétáltam és átnyújtottam a telefont. – Manuel az – bólintott, majd kikapta a kezemből a készüléket és lassan visszasétált a szobámba, miközben barátjának magyarázott.  – Remélem, nem készítetted ki – dorgáltam meg édesanyámat.
- Nem – emelte kezeit védekezően. – Egyébként, nagyon tisztelettudó fiú, tehát a számlájára írható egy jó pont is.
- Több is – forgattam szemeimet, majd befejeztem a terítést is. – Megyek, megnézem telefonál-e még. Magamra hagytam anyámat és bíztam benne, mire visszatérek, lelép a konyhából. Nem örülnék, ha Benni előtt is elejtene még egy-két ilyen beszólást.
- Jól van, akkor hamarosan odamegyek – hallottam Benni búcsúzkodását. – Szia – lenyomta a piros gombot, majd az éjjeli szekrényre csúsztatta a készüléket. Leült az ágyra és gondterhelten felsóhajtott, ismét. Odasétáltam hozzá, bár a lábamnak köszönhetően ez a séta még mindig nem ért fel egy normális emberével, egyszerű bicegés volt.
- Elmondtad neki? – kérdeztem halkan.
- Igen – a földet pásztázta. – Nem soká’ átmegyek hozzá beszélgetni. Nincs kedved velem jönni?
- Lehet, hogy ezt inkább, mint férfi a férfival kellene megbeszélnetek…
- Szeretném, ha eljönnél – küldött felém apró mosolyt. – Megnyugtat, ha mellettem vagy – vallotta be.
- Ennek örülök – mosolyogtam. – Főleg, hogy az érzés kölcsönös – ő is elmosolyodott. Neki dőltem vállának. Még sose volt ennyire jó barátom. Úgy éreztem, neki bármit elmondhatok, legyen az akármilyen nehéz is a számomra.  – Gyere, reggelizzünk! – elkezdtem felállni, mire gyorsan felpattant és felsegített. – Köszönöm – hálálkodtam.

Békésen, nyugalomban reggeliztünk. Szerencsére anyám inkább elment bevásárolni és nem zargatott minket, ami megkönnyebbüléssel töltött el.
Benni habár nem mondta, a gyomra elárulta mennyire éhes volt. Egy percig se kellett aggódnom, hogy nem fog elfogyni a kikészített étel.
- Ma nincs edzésed? – nem engedte, hogy a mosogatóba pakoljak. Visszanyomott a székre és ő pakolt el helyettem. Nagyon aranyos volt tőle, habár elég kiszolgáltatottnak éreztem magam. Ráadásul ő a vendégem, akinek ezt nem szabadott volna hagynom.
- Nincs –rázta a fejét. – Majd holnap – elmosolyodtam. – De ma este már otthon alszok, ha erre voltál kíváncsi – nevetett.
- Ajj – forgattam szemeimet. – Nem zavartál, már mondtam – egész reggel azt hajtogatta, hogy nem akart a terhemre lenni és ne haragudjak rá, amiért elaludt. – Barátok vagyunk. A barátok pedig örülnek egymás társaságának – elmosolyodott.
- Rendbe szedem magam, utána mehetünk, ha gondolod – váltott témát.
- Oké – bólintottam. Benni elment a fürdőszobámba összekapni magát, én pedig a szobámba bicegtem, hogy megigazítsam az ágyat. Olyan sok tétlenkedés után, ma végre újra kimozdulok egy kicsit. Egyre jobban vártam már, mikor végre megérkezett Benni. Felfrissülve, a saját ruháiban.
- Vigyük a mankókat? – kérdezte tőlem. Megláthatta a rémületet, vagy az utálatot a szememben, mert válasz nélkül elvetette a dolgot. – Csak egy ötlet volt – mosolygott. – Majd én segítek.
- Leszel a támaszom? – átkarolt a vállamnál, hogy rátámaszkodhassak.
- Leszek – felkuncogott. – A testi és a lelki is – mosolyogva küldtem neki egy hálás pillantást.

12. rész

A másnapból még egy nap lett, de végül hazamehettem. Kaptam két csúnya mankót is társamnak és bár utáltam ezt a kiszolgáltatottságot, tény, hogy sokkal jobban haladtam velük, mintha fél lábon ugrálnék. Bastian, Heidi, Manuel és a barátnője Kathrin, lassan állandó vendégekké váltak a szobámban. Habár, Kathrin kicsit vonakodva jött először, mindketten jól kijöttünk, még, ha nagy barátok nem is lettünk.
Emellett Markoval és Janával folyamatosan tartottuk a kapcsolatot az interneten keresztül, valamint Bennivel is állandó telefonos kapcsolatban álltam. Még aznap felhívott, hogy hazament és azt is elárulta, hogy Julian kisebb gondolkodás után, de úgy döntött, szívesen találkozik velem. Nem mertem kimondani, de volt egy olyan sanda gyanúm, hogy ehhez a döntéshez nagyban kellett Benni meggyőzőképessége. De végtérre is, lassacskán igazán barátomnak mondhatom, és egy barátnak elnézi az ilyet az ember, nem de?
Most azonban, barátság és napok óta tartó huzamos telefonálás ide vagy oda, Benedikt nem volt hajlandó felvenni a telefonját. Már véget ért az edzése és nem is mondott tegnap semmit, hogy ma programja lenne, ezért megpróbáltam még egyszer, de huzamosabb csöngés után egyszerűen csak bekapcsolt a hangposta.
Idegesen ledobtam a telefonom az éjjeli szekrényre, majd a mankókért nyúltam és kibicegtem a fürdőszobába. Rendbe szedtem magam, majd az arcomat is leöblítettem kicsit. Kezdtem nyugtalanná válni, hogy Benni nem válaszolt. Lehet, hogy megbántottam? Esetleg baj történt?
Tudom, hogy ilyenkor nem szabad zavarni az embereket, de úgy éreztem, csak akkor leszek nyugodt, ha megígérem magamnak, hogy egy fél óra múlva megpróbálom megint. Bár az is megfordult a fejemben, hogy Manuelt hívom, de valószínűleg ő se tud többet és csak megijeszteném.
Eldöntöttem, el kell terelnem a figyelmem. Kapcsolgattam a TV-ben, míg meg nem láttam a hétvégi Bayern meccs ismétlését, újra megnéztem, habár máig emlékeztem minden megmozdulásukra. A fiúk sajnos elvesztették a meccset, ami újra csak azt nyugtázta, valami baj van a csapatnál és nincsenek teljesen összhangban. Ez veszélyt jelent a bajnoki címükre is… Talán az edzőváltásból ered a problémájuk. Ezért tartottam mindig is nehezebbnek a férfi focit. Ott sokkal nagyobb és lehetetlenebb átigazolások is előfordulnak, míg rólunk, lányokról, szinte nem is tudják, hogy foci terén is létezünk, holott nekünk ez az életünk. Elmerengtem, majd kimentem a konyhába egy pohár kakaóért. Kint már sötétedett, de én még mindig nem voltam álmos. Ha az ember naphosszat kénytelen otthon ülni, nem fárad el egykönnyen.
Míg a mikróban melegedett a tej, megszólalt a csengő. Lassan bicegtem az ajtóig mankóim segítségével, majd kinyitottam az ajtót. Egy szőkésbarna, megviselt és gondterhelt Benedikt pislogott rám, aki ráadásul jól el is ázott az esőben.
- Szia – suttogtam meglepődve.
- Szia – motyogta.
- Mit csinálsz itt? – nyögtem még mindig meghökkenve.
- Bejöhetek? – teljesen elfelejtettem, hogy ezt nekem kellett volna megkérdeznem…
- Persze, ne haragudj! – arrébb bicegtem, ő pedig besétált mellettem.
- Hagyd, majd én! – állított meg, mikor beakartam zárni az ajtót. Visszabicegem a konyhába, kivettem a tejet a felmelegedett tejet a mikróból és beleszórtam a kakaóport.
- Kérsz? – mutattam felé.
- Kakaó? – kérdezte. Bólintottam. – Egy kicsit – bólintott. Betettem egy újabb bögrényi tejet a mikróba és közelebb bicegtem hozzá.
- Kerestelek… - motyogtam.
- Tudom, ne haragudj csak… vezettem meg nem is igazán volt erőm beszélni.. – egyre csak a padlót fixírozta. A mikró csengett egyet, jelezve, hogy lejárt. Kivettem a tejet és neki is belekavartam a kakaóport, mielőtt kezébe nyomtam.
- Menjünk a szobába – kértem. Ha a szüleim itthon vannak, általában a szobámban fogadom a látogatókat. Bár már nem vagyok tinédzser, nem szeretem, ha hallják, miről beszélgetek másokkal.
Elvette a bögrémet és hagyta, hogy előtte bicegjek. A mankókat a falnak támasztottam, miközben ő is leült velem szembe és átadta a kakaómat.
- Hogy van a lábad? – kérdezte, mikor kinyújtottam mellette.
- Alakul – engedtem el egy apró mosolyt.
- Az jó – sóhajtott.
- Benni, mesélj! – kértem. – Rossz látni, hogy szenvedsz.
- Lisa és én, szakítottunk… - motyogta.
- Mi? – azt hiszem a ledöbbentem szó, nem fejezné ki tökéletesen, amit éreztem. – Azt hittem jól megvagytok.
- Így is volt – hevesen bólogatott, majd újabbat kortyolt italából. – De kapott egy lehetőséget, hogy az ország másik felében dolgozhasson egy tényleg nagyon jó pozícióban – mesélte. – Azt akarta, hogy tartsak vele, de én… nem, nem tudom itt hagyni a Schalket. Nekem ez a mindenem! És amikor egy nyolc éves kapcsolat és az örök álmod közé kerülsz, akkor nagyon nehéz dönteni… - láttam megcsillanni egy könnycseppet a szemében.
- Elhiszem… - suttogtam. Tekintetem lejjebb csúsztattam arcáról, mert nagyon nehéz volt látnom, hogy így szenved. Ekkor vettem észre, hogy még mindig a vizes ruhájában ül. Feltornáztam magam, majd a szekrényhez bicegtem és kivettem bátyám pár félretett ruhája közül kettőt. – Ezeket vedd fel, mielőtt itt lebetegszel nekem! – szóltam rá. Letette a bögrét, majd felállt és végigmérte a ruhadarabokat. A kezébe nyomtam egy törölközőt is, mire elkapott a csípőmnél.
- Ülj le! – szólt rám és visszanyomott az ágyra. Megforgattam szemeimet, mire ő elmosolyodott.  – A fürdő…? – az ajtó felé intettem, ő pedig kiment átöltözni. Bár Lukas jóval alacsonyabb nála, a vizes ruháinál mindenképpen jobbak lesznek ezek is. – Ez a póló, komolyan a Köln csapaté? – kérdezte mosolyogva. Még mindig nem volt rajta a felső, így pár pillanatig legeltethettem szemem mellkasán.
- Valami olyasmi – pirultam el. – Keressek másikat??
- Nem, jó ez, köszönöm. Csak ne lásson meg senki – kuncogott, miközben visszaült mellém.

11. rész

Nem tudom mennyi ideig lehettek nálam, de már fájt a hasam a nevetéstől, mikor megérkezett Heidi és Bastian.
- Sziasztok – mosolyogtak.
- Sziasztok – mosolyogtunk mi is.
- Mi újság? – kérdeztem, miközben intettem Benninek, hogy üljön át mellém, hogy Heidi leülhessen.
- Semmi különös – vont vállat, majd Basti elsétált mellette és megállt előttem. Meredten bámulta az arcomat egyetlen szó nélkül. Kezdtem attól félni, hogy meggágyult, és ahogy elnéztem, a többiek is.
- Tulajdonképpen mi bajod van? – törtem meg a csendet.
- Lukas kérte, hogy nézzelek meg – vigyorodott el. Beletelt pár pillanatba, míg felfogtam, mit is akar tulajdonképpen.
- Alapból vagy ilyen hülye vagy gyakorolod? – temettem arcomat tenyerembe. Lóg egy deszkája, ebben biztos vagyok.
- Természetesen magamtól – vigyorgott.
- Inkább ülj le! – kértem fejemet csóválva.
- Oké, hugi – mondta eltorzított hangon.
- Van egy bátyám, nem kell még egy, bocs – mosolyogtam rá.
- Ezt sértésnek veszem – húzta fel szemöldökét, majd kényelembe helyezte magát a fotelben.
- Micsoda tragédia – kaptam a szívemhez. Heidi és a fiúk egyszerre nevettek fel.
- Hogy van a lábad? – váltott témát Heidi, miután Bastian a tévét kezdte el kapcsolgatni.
- Az orvos szerint jól sikerült a műtét, de még nem tudok pontosabbat. Egyelőre még fáj – meséltem.
- Értem – fintorgott. – Reméljük a legjobbakat! – mosolyodott el.
- Bizony – mosolygott rám Benni is.
- Tudom – forgattam szemeimet.
Beszélgettünnk egy darabig, mikor feltűnt, hogy Bastian nagyon csendbe van. Átnéztem Manu válla fellett. A bajor elterült a fotelben, lábát feltette az asztalra és focimeccset nézett a tévében. – Örülök, hogy otthon érzed magad – nevettem fel.
- Óhh, köszi – mosolygott. – Én is.
- Akkor jó – néztem meglepetten, mire mind felnevettünk. Ez az ember zakkant…

Beszélgettünk még egy kicsit, végül az egyik ápolónő szólt, hogy lejárt a látogatási idő. Mind a négyen egyszerre kényszerültek hazamenni, így szinte fájdalomként ért a csend, ami utánuk telepedett a szobámra. Pár percig csak meredtem a semmibe, majd bejött a nővér és megkérdezte, hogy vagyok. Mondtam neki, hogy a lábam még kicsit sajog, de azt mondta ez még normális. Miután ő is elköszönt tőlem, bebújtam a takaró alá és álomra hajtottam fejemet. Szerencsére a srácok mellett lefáradtam annyira, hogy azonnal elaludjak.

Másnap reggel arra ébredtem, hogy a nővérek, majd a doktor úr belépnek az ajtón.
- Jó reggelt! – mosolygott a doki.
- Önöknek is – motyogtam, majd beletúrtam a hajamba és felültem az ágyon.
- Hogy érzi magát? – érdeklődött.
- Megvagyok – bólintottam. – Most nem érzem már, hogy sajogna a lábam.
- Ez jó hír – mosolygott. – Ha minden jól megy, akkor egy-két napon belül hazamehet.
- Szuper – mosolyogtam boldogan.
Hamarosan távoztak is, én pedig megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Végre hamarosan hazamehetek! Már alig várom! Kezembe kaptam a mobilomat és körüzentben elküldtem a hírt Lukasnak, Heidinek és Benninek is. Bátyám szinte azonnal fel is hívott, hogy megkérdezze, hogy vagyok és tegnap voltak-e bent Bastiék. Elmeséltem neki, hogy drága barátja mekkora őrült, de ez már őt sem lepte meg.
- Legalább felvidítottak – mosolygott.
- Igen. Bár már Manu megtette korábban. Őket se kell félteni hülyeség terén – meséltem boldogan.
- Gondolom – nevetett. – Várj egy kicsit – kért. Hallottam egy kis mozgolódást, majd egy ismerős és imádnivaló hangot.
- Szia, Nad-ja – hallottam csöpp unokaöcsém hangját.
- Szia, Louis – azonnal ellágyult a szívem. – Mi újság? Hogy vagy?
- Jól – válaszolt tömören.
- Kérdezd meg, hogy és te? – hallottam bátyám suttogását.
- És te? – mondta ki Louis hangosan.
- Jól vagyok, drágám, csak nagyon hiányzol!
- Te is – felelt ismét tömören. – Mikor jössz hozzánk?
- Amint meggyógyul a lábam, megyek is hozzád – mosolyogtam.
- Puszilom a lábadat is – motyogta.
- Köszönöm, Kicsim – könnyeket csalt a szemembe, még, ha hihetetlen is. Imádtam Louist, hiába találkoztunk ritkán, számomra ő a világ legcsodálatosabb kisfia és akkor se fog eltűnni ebből a szerepkörből, ha nekem már saját gyermekeim lesznek, inkább csak kiegészül majd velük. – Én is puszillak téged. Legyél jó kisfiú, rendben?
- Ő mindig az – nevetett Lukas.
- Most Louissal beszélgetek! – dorgáltam le.
- Bocs… - nevetett tovább.
- Vigyázz magadra és anyuékra! – kértem a csöppséget.
- Oké. Szia, Nadja. Szeretlek! – búcsúzott.
- Én is téged – amint kimondtam a drágám visszaadhatta a telefont édesapjának, mert legközelebb már Lukas szólt bele. – Köszönöm – hálálkodtam. Pontosan tudta, milyen sokat jelent nekem, hogy hallhattam a hangját.
- Nagyon szívesen. Már hiányol téged egy ideje – mesélte. – De ne haragudj, nem tudtunk bemenni hozzád. Pedig tényleg nagyon szeretnék veled lenni!
- Elhiszem – bólintottam. – Megértelek.
- Te vagy a világ legjobb hugija! – felnevettem.
- Te pedig a legjobb bátyja! – valaki kívülről lenyomta a kilincset és nyílni kezdett az ajtó.
- Szia – mosolygott Benni.
- Hallom, megérkeztek az első látogatók – kuncogott bátyám a telefon túloldalán.
- Benni az, igen – vigyorogtam én is.
- Akkor most nem zavarok! Vigyázz magadra! Szia, puszi – búcsúzkodott.
- Szia, puszi – köszöntem el én is, majd bontottam a vonalat. – Szia – mosolyogtam látogatómra.
- Nem akartalak megzavarni – utalt a telefonra.
- Nem zavartál – mosolyogtam rá. – Sose zavarsz! De mit csinálsz te itt ilyen korán?
- Meglátogatom a kis betegemet, mielőtt hazamegyek – ült le ágyam szélére.
- Tényleg – húztam el a számat. – Te ma hazautazol.
- Igen – sütötte le pillantását. – Vár a kék-fehér mezem és a csapatom – mosolygott. – Na, meg persze a családom – nevetett.
- Nyerjétek meg a következő meccset, rendben? – mosolyogtam. – Meg az azutániakat is – nevettem fel.
- Rajta leszünk – nevetett ő is. – Te pedig gyógyulgass, rendben?
- Nem kaptad meg az üzenetem? – kérdeztem meglepetten.
- De, igen – mosolygott. – Örülök, hogy holnap hazamehetsz, de mindketten tudjuk, hogy nem csak testileg kell gyógyulgatnod – utalt érzelmi zűrjeimre.
- Sikerülni fog? – kérdeztem félve.
- Szeretnéd? – emelte meg arcom, miután a padlót kezdtem fürkészni.
- Igen – bólogattam.
- Akkor sikerülni fog! – mosolygott boldogan. – És én majd segítek – biztatott.
- Halternből? – húztam el a számat.
- Igen –felelte határozottan. – Megjegyzem, ha meggyógyult a lábad te is ellátogathatnál oda – kacsintott.
- Beszélsz Juliannal? – nevettem fel.
- Simán – mesélte boldogan. – Még ma!
- Várom a fejleményeket – nevettem tovább.
- Rendben – mosolygott. Fejemet a vállára hajtottam, mire elöntött egy fajta megkönnyebbülés. Mintha azt sugallná, többé nem vagyok egyedül a gondjaimmal.

Benni még legalább egy fél órát maradt, mielőtt elindult haza. Jót beszélgettünk, de fájt a búcsúzás, mert tudtam, most jó ideig nem láthatom viszont. Abban viszont megegyeztünk, hogy bármi van, hívjuk egymást, akkor is, ha csak beszélgetni akarok valakivel. Fura, de tényleg nagyon megkedveltem.
Miután elment, elég üresnek éreztem a kórtermemet. Bastiék majd később jönnek, úgyhogy vár rám egy pár óra egyedüllét. Olvasni kezdtem, de nem tartott sokáig. Szerencsére a szüleim úgy döntöttek megnézik, milyen állapotban vagyok, ezért velük beszélgettem, habár nem voltak itt sokáig.