13. rész

Félhomályban hallottam, hogy nyikordul az ajtó. Résnyire nyitottam a szemem, de Benni még mindig ott feküdt mellettem. Tehát nem ő mászkál, ezt biztosan megállapíthattam.
Az ismeretlen betolakodó hátrálni kezdett, mire felé fordítottam tekintetem.
- Anya? – pislogtam, majd megdörzsöltem szemeimet.
- Ne haragudj, nem akartam zavarni – magyarázkodott.
- Mennyi az idő? – ásítottam.
- Nem soká’ dél – nem is tudom igazán, mikor aludtunk el. Átbeszélgettük az egész éjszakát és próbáltam megvigasztalni Bennit, de tudom, hogy miután elaludt még láttam a fájdalmat az arcán. Ritka, mikor egy fiú ennyire kimutatja az érzéseit. Sőt, önmagában már az is ritka, hogy egy férfinak ennyire őszinte érzései vannak.
- Köszi – hajamba túrtam és egy újabbat ásítottam. Anya távozott én pedig feltornáztam magam az ágyból és mankó nélkül a fürdőszobába bicegtem. Nem volt szívem felkelteni Bennit, így inkább hozzáfogtam, hogy embert varázsoljak magamból.
A lábam szigorúan a fürdőkádhoz kötött, túl megerőltető lenne a zuhany alatt állnom, így felengedtem a kádat, majd elmerültem benne. Sikerült tökéletesen ellazulnom, de nem pihenhettem sokáig. Egy szuper gyors fürdést intéztem, majd magamra kapkodtam a ruháimat és kifésültem a hajam.
Lassan és halkan battyogtam vissza a szobámba, ami nem volt rossz döntés, mert a védő még mindig aludt. Megálltam egy percre az ágy mellett. Olyan aranyos volt, ahogy félig nyitott szájjal, a párnát ölelgetve szundított. Elmosolyodtam, majd simítottam egy aprót az arcán. Reflexből elmosolyodott.
Hagytam tovább pihenni, míg kimentem a konyhába készíteni reggelit. Anya már várt rám.
- Ki ez a fiú? – kicsit úgy tűnt, mintha a szememre akarná vetni, hogy egy fiút mertem beengedni a lakásba.
- Ő Benni. Tudod, akiről mostanában meséltem… - emlékeztettem egy rövid, de azért tartalmas beszélgetésünkre.
- Manuel barátja?
- Igen – helyeslően bólogattam, miközben megmostam a friss zöldségeket. – Történt vele egy-két rossz dolog és ki akarta önteni valakinek a szívét – világosítottam fel.
- Csak a szívét akarta kiönteni? – a torkomon akadt a paprika darab, köhögni kezdtem. És még Bastianra hittem azt, hogy perverz.
- Anya! – ripakodtam rá, amint újra levegőhöz jutottam. – Hogy kérdezhetsz ilyet?
- Csak nem akarom, hogy megbántsanak! Még alig ismered, de már együtt bújtok ágyba? – különös, hogy tizennyolc évig nem aggódott értem és éppen most kezdi el.
- Csak aludtunk, az Isten szerelmére! – megforgattam szemeimet, mire kinyílt a szobám ajtaja és Benni lépegetett felénk.
- Már vagy másodjára keresnek – nyújtotta kezembe a mobiltelefonomat. Kisétáltam az előszobába, ott tárcsáztam a legutóbbi hívásomat, míg Benni tétován köszöntötte édesanyámat.
- Szia, Nina – hallottam meg egy ismerős hangot.
- Szia, Manuel – mosolyogtam aprót. Manuel tipikusan az az ember, akinek már csak a hangjától is jókedvre derül a környezete. – Miért kerestél?
- Nem tudsz valamit Benniről? Kerestem, de ki van kapcsolva, ez pedig nem jellemző rá – az ő hangjából is kivehető volt az aggódás, amit megértettem, hiszen tegnap este én is keresztülmentem ezen. Benninek talán fogalma sincs, mennyit jelent másoknak.
- De, igen – motyogtam. Bepillantottam a konyhába, ahol Benni még mindig tétován állt. Nem nagyon tudta, mit is mondhatna. – Odaadjam?
- Hogy adnád oda, csak nem ott van nálad? – felettébb meglepte a hír.
- De – zártam rövidre, majd Bennihez sétáltam és átnyújtottam a telefont. – Manuel az – bólintott, majd kikapta a kezemből a készüléket és lassan visszasétált a szobámba, miközben barátjának magyarázott.  – Remélem, nem készítetted ki – dorgáltam meg édesanyámat.
- Nem – emelte kezeit védekezően. – Egyébként, nagyon tisztelettudó fiú, tehát a számlájára írható egy jó pont is.
- Több is – forgattam szemeimet, majd befejeztem a terítést is. – Megyek, megnézem telefonál-e még. Magamra hagytam anyámat és bíztam benne, mire visszatérek, lelép a konyhából. Nem örülnék, ha Benni előtt is elejtene még egy-két ilyen beszólást.
- Jól van, akkor hamarosan odamegyek – hallottam Benni búcsúzkodását. – Szia – lenyomta a piros gombot, majd az éjjeli szekrényre csúsztatta a készüléket. Leült az ágyra és gondterhelten felsóhajtott, ismét. Odasétáltam hozzá, bár a lábamnak köszönhetően ez a séta még mindig nem ért fel egy normális emberével, egyszerű bicegés volt.
- Elmondtad neki? – kérdeztem halkan.
- Igen – a földet pásztázta. – Nem soká’ átmegyek hozzá beszélgetni. Nincs kedved velem jönni?
- Lehet, hogy ezt inkább, mint férfi a férfival kellene megbeszélnetek…
- Szeretném, ha eljönnél – küldött felém apró mosolyt. – Megnyugtat, ha mellettem vagy – vallotta be.
- Ennek örülök – mosolyogtam. – Főleg, hogy az érzés kölcsönös – ő is elmosolyodott. Neki dőltem vállának. Még sose volt ennyire jó barátom. Úgy éreztem, neki bármit elmondhatok, legyen az akármilyen nehéz is a számomra.  – Gyere, reggelizzünk! – elkezdtem felállni, mire gyorsan felpattant és felsegített. – Köszönöm – hálálkodtam.

Békésen, nyugalomban reggeliztünk. Szerencsére anyám inkább elment bevásárolni és nem zargatott minket, ami megkönnyebbüléssel töltött el.
Benni habár nem mondta, a gyomra elárulta mennyire éhes volt. Egy percig se kellett aggódnom, hogy nem fog elfogyni a kikészített étel.
- Ma nincs edzésed? – nem engedte, hogy a mosogatóba pakoljak. Visszanyomott a székre és ő pakolt el helyettem. Nagyon aranyos volt tőle, habár elég kiszolgáltatottnak éreztem magam. Ráadásul ő a vendégem, akinek ezt nem szabadott volna hagynom.
- Nincs –rázta a fejét. – Majd holnap – elmosolyodtam. – De ma este már otthon alszok, ha erre voltál kíváncsi – nevetett.
- Ajj – forgattam szemeimet. – Nem zavartál, már mondtam – egész reggel azt hajtogatta, hogy nem akart a terhemre lenni és ne haragudjak rá, amiért elaludt. – Barátok vagyunk. A barátok pedig örülnek egymás társaságának – elmosolyodott.
- Rendbe szedem magam, utána mehetünk, ha gondolod – váltott témát.
- Oké – bólintottam. Benni elment a fürdőszobámba összekapni magát, én pedig a szobámba bicegtem, hogy megigazítsam az ágyat. Olyan sok tétlenkedés után, ma végre újra kimozdulok egy kicsit. Egyre jobban vártam már, mikor végre megérkezett Benni. Felfrissülve, a saját ruháiban.
- Vigyük a mankókat? – kérdezte tőlem. Megláthatta a rémületet, vagy az utálatot a szememben, mert válasz nélkül elvetette a dolgot. – Csak egy ötlet volt – mosolygott. – Majd én segítek.
- Leszel a támaszom? – átkarolt a vállamnál, hogy rátámaszkodhassak.
- Leszek – felkuncogott. – A testi és a lelki is – mosolyogva küldtem neki egy hálás pillantást.