12. rész

A másnapból még egy nap lett, de végül hazamehettem. Kaptam két csúnya mankót is társamnak és bár utáltam ezt a kiszolgáltatottságot, tény, hogy sokkal jobban haladtam velük, mintha fél lábon ugrálnék. Bastian, Heidi, Manuel és a barátnője Kathrin, lassan állandó vendégekké váltak a szobámban. Habár, Kathrin kicsit vonakodva jött először, mindketten jól kijöttünk, még, ha nagy barátok nem is lettünk.
Emellett Markoval és Janával folyamatosan tartottuk a kapcsolatot az interneten keresztül, valamint Bennivel is állandó telefonos kapcsolatban álltam. Még aznap felhívott, hogy hazament és azt is elárulta, hogy Julian kisebb gondolkodás után, de úgy döntött, szívesen találkozik velem. Nem mertem kimondani, de volt egy olyan sanda gyanúm, hogy ehhez a döntéshez nagyban kellett Benni meggyőzőképessége. De végtérre is, lassacskán igazán barátomnak mondhatom, és egy barátnak elnézi az ilyet az ember, nem de?
Most azonban, barátság és napok óta tartó huzamos telefonálás ide vagy oda, Benedikt nem volt hajlandó felvenni a telefonját. Már véget ért az edzése és nem is mondott tegnap semmit, hogy ma programja lenne, ezért megpróbáltam még egyszer, de huzamosabb csöngés után egyszerűen csak bekapcsolt a hangposta.
Idegesen ledobtam a telefonom az éjjeli szekrényre, majd a mankókért nyúltam és kibicegtem a fürdőszobába. Rendbe szedtem magam, majd az arcomat is leöblítettem kicsit. Kezdtem nyugtalanná válni, hogy Benni nem válaszolt. Lehet, hogy megbántottam? Esetleg baj történt?
Tudom, hogy ilyenkor nem szabad zavarni az embereket, de úgy éreztem, csak akkor leszek nyugodt, ha megígérem magamnak, hogy egy fél óra múlva megpróbálom megint. Bár az is megfordult a fejemben, hogy Manuelt hívom, de valószínűleg ő se tud többet és csak megijeszteném.
Eldöntöttem, el kell terelnem a figyelmem. Kapcsolgattam a TV-ben, míg meg nem láttam a hétvégi Bayern meccs ismétlését, újra megnéztem, habár máig emlékeztem minden megmozdulásukra. A fiúk sajnos elvesztették a meccset, ami újra csak azt nyugtázta, valami baj van a csapatnál és nincsenek teljesen összhangban. Ez veszélyt jelent a bajnoki címükre is… Talán az edzőváltásból ered a problémájuk. Ezért tartottam mindig is nehezebbnek a férfi focit. Ott sokkal nagyobb és lehetetlenebb átigazolások is előfordulnak, míg rólunk, lányokról, szinte nem is tudják, hogy foci terén is létezünk, holott nekünk ez az életünk. Elmerengtem, majd kimentem a konyhába egy pohár kakaóért. Kint már sötétedett, de én még mindig nem voltam álmos. Ha az ember naphosszat kénytelen otthon ülni, nem fárad el egykönnyen.
Míg a mikróban melegedett a tej, megszólalt a csengő. Lassan bicegtem az ajtóig mankóim segítségével, majd kinyitottam az ajtót. Egy szőkésbarna, megviselt és gondterhelt Benedikt pislogott rám, aki ráadásul jól el is ázott az esőben.
- Szia – suttogtam meglepődve.
- Szia – motyogta.
- Mit csinálsz itt? – nyögtem még mindig meghökkenve.
- Bejöhetek? – teljesen elfelejtettem, hogy ezt nekem kellett volna megkérdeznem…
- Persze, ne haragudj! – arrébb bicegtem, ő pedig besétált mellettem.
- Hagyd, majd én! – állított meg, mikor beakartam zárni az ajtót. Visszabicegem a konyhába, kivettem a tejet a felmelegedett tejet a mikróból és beleszórtam a kakaóport.
- Kérsz? – mutattam felé.
- Kakaó? – kérdezte. Bólintottam. – Egy kicsit – bólintott. Betettem egy újabb bögrényi tejet a mikróba és közelebb bicegtem hozzá.
- Kerestelek… - motyogtam.
- Tudom, ne haragudj csak… vezettem meg nem is igazán volt erőm beszélni.. – egyre csak a padlót fixírozta. A mikró csengett egyet, jelezve, hogy lejárt. Kivettem a tejet és neki is belekavartam a kakaóport, mielőtt kezébe nyomtam.
- Menjünk a szobába – kértem. Ha a szüleim itthon vannak, általában a szobámban fogadom a látogatókat. Bár már nem vagyok tinédzser, nem szeretem, ha hallják, miről beszélgetek másokkal.
Elvette a bögrémet és hagyta, hogy előtte bicegjek. A mankókat a falnak támasztottam, miközben ő is leült velem szembe és átadta a kakaómat.
- Hogy van a lábad? – kérdezte, mikor kinyújtottam mellette.
- Alakul – engedtem el egy apró mosolyt.
- Az jó – sóhajtott.
- Benni, mesélj! – kértem. – Rossz látni, hogy szenvedsz.
- Lisa és én, szakítottunk… - motyogta.
- Mi? – azt hiszem a ledöbbentem szó, nem fejezné ki tökéletesen, amit éreztem. – Azt hittem jól megvagytok.
- Így is volt – hevesen bólogatott, majd újabbat kortyolt italából. – De kapott egy lehetőséget, hogy az ország másik felében dolgozhasson egy tényleg nagyon jó pozícióban – mesélte. – Azt akarta, hogy tartsak vele, de én… nem, nem tudom itt hagyni a Schalket. Nekem ez a mindenem! És amikor egy nyolc éves kapcsolat és az örök álmod közé kerülsz, akkor nagyon nehéz dönteni… - láttam megcsillanni egy könnycseppet a szemében.
- Elhiszem… - suttogtam. Tekintetem lejjebb csúsztattam arcáról, mert nagyon nehéz volt látnom, hogy így szenved. Ekkor vettem észre, hogy még mindig a vizes ruhájában ül. Feltornáztam magam, majd a szekrényhez bicegtem és kivettem bátyám pár félretett ruhája közül kettőt. – Ezeket vedd fel, mielőtt itt lebetegszel nekem! – szóltam rá. Letette a bögrét, majd felállt és végigmérte a ruhadarabokat. A kezébe nyomtam egy törölközőt is, mire elkapott a csípőmnél.
- Ülj le! – szólt rám és visszanyomott az ágyra. Megforgattam szemeimet, mire ő elmosolyodott.  – A fürdő…? – az ajtó felé intettem, ő pedig kiment átöltözni. Bár Lukas jóval alacsonyabb nála, a vizes ruháinál mindenképpen jobbak lesznek ezek is. – Ez a póló, komolyan a Köln csapaté? – kérdezte mosolyogva. Még mindig nem volt rajta a felső, így pár pillanatig legeltethettem szemem mellkasán.
- Valami olyasmi – pirultam el. – Keressek másikat??
- Nem, jó ez, köszönöm. Csak ne lásson meg senki – kuncogott, miközben visszaült mellém.