11. rész

Nem tudom mennyi ideig lehettek nálam, de már fájt a hasam a nevetéstől, mikor megérkezett Heidi és Bastian.
- Sziasztok – mosolyogtak.
- Sziasztok – mosolyogtunk mi is.
- Mi újság? – kérdeztem, miközben intettem Benninek, hogy üljön át mellém, hogy Heidi leülhessen.
- Semmi különös – vont vállat, majd Basti elsétált mellette és megállt előttem. Meredten bámulta az arcomat egyetlen szó nélkül. Kezdtem attól félni, hogy meggágyult, és ahogy elnéztem, a többiek is.
- Tulajdonképpen mi bajod van? – törtem meg a csendet.
- Lukas kérte, hogy nézzelek meg – vigyorodott el. Beletelt pár pillanatba, míg felfogtam, mit is akar tulajdonképpen.
- Alapból vagy ilyen hülye vagy gyakorolod? – temettem arcomat tenyerembe. Lóg egy deszkája, ebben biztos vagyok.
- Természetesen magamtól – vigyorgott.
- Inkább ülj le! – kértem fejemet csóválva.
- Oké, hugi – mondta eltorzított hangon.
- Van egy bátyám, nem kell még egy, bocs – mosolyogtam rá.
- Ezt sértésnek veszem – húzta fel szemöldökét, majd kényelembe helyezte magát a fotelben.
- Micsoda tragédia – kaptam a szívemhez. Heidi és a fiúk egyszerre nevettek fel.
- Hogy van a lábad? – váltott témát Heidi, miután Bastian a tévét kezdte el kapcsolgatni.
- Az orvos szerint jól sikerült a műtét, de még nem tudok pontosabbat. Egyelőre még fáj – meséltem.
- Értem – fintorgott. – Reméljük a legjobbakat! – mosolyodott el.
- Bizony – mosolygott rám Benni is.
- Tudom – forgattam szemeimet.
Beszélgettünnk egy darabig, mikor feltűnt, hogy Bastian nagyon csendbe van. Átnéztem Manu válla fellett. A bajor elterült a fotelben, lábát feltette az asztalra és focimeccset nézett a tévében. – Örülök, hogy otthon érzed magad – nevettem fel.
- Óhh, köszi – mosolygott. – Én is.
- Akkor jó – néztem meglepetten, mire mind felnevettünk. Ez az ember zakkant…

Beszélgettünk még egy kicsit, végül az egyik ápolónő szólt, hogy lejárt a látogatási idő. Mind a négyen egyszerre kényszerültek hazamenni, így szinte fájdalomként ért a csend, ami utánuk telepedett a szobámra. Pár percig csak meredtem a semmibe, majd bejött a nővér és megkérdezte, hogy vagyok. Mondtam neki, hogy a lábam még kicsit sajog, de azt mondta ez még normális. Miután ő is elköszönt tőlem, bebújtam a takaró alá és álomra hajtottam fejemet. Szerencsére a srácok mellett lefáradtam annyira, hogy azonnal elaludjak.

Másnap reggel arra ébredtem, hogy a nővérek, majd a doktor úr belépnek az ajtón.
- Jó reggelt! – mosolygott a doki.
- Önöknek is – motyogtam, majd beletúrtam a hajamba és felültem az ágyon.
- Hogy érzi magát? – érdeklődött.
- Megvagyok – bólintottam. – Most nem érzem már, hogy sajogna a lábam.
- Ez jó hír – mosolygott. – Ha minden jól megy, akkor egy-két napon belül hazamehet.
- Szuper – mosolyogtam boldogan.
Hamarosan távoztak is, én pedig megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Végre hamarosan hazamehetek! Már alig várom! Kezembe kaptam a mobilomat és körüzentben elküldtem a hírt Lukasnak, Heidinek és Benninek is. Bátyám szinte azonnal fel is hívott, hogy megkérdezze, hogy vagyok és tegnap voltak-e bent Bastiék. Elmeséltem neki, hogy drága barátja mekkora őrült, de ez már őt sem lepte meg.
- Legalább felvidítottak – mosolygott.
- Igen. Bár már Manu megtette korábban. Őket se kell félteni hülyeség terén – meséltem boldogan.
- Gondolom – nevetett. – Várj egy kicsit – kért. Hallottam egy kis mozgolódást, majd egy ismerős és imádnivaló hangot.
- Szia, Nad-ja – hallottam csöpp unokaöcsém hangját.
- Szia, Louis – azonnal ellágyult a szívem. – Mi újság? Hogy vagy?
- Jól – válaszolt tömören.
- Kérdezd meg, hogy és te? – hallottam bátyám suttogását.
- És te? – mondta ki Louis hangosan.
- Jól vagyok, drágám, csak nagyon hiányzol!
- Te is – felelt ismét tömören. – Mikor jössz hozzánk?
- Amint meggyógyul a lábam, megyek is hozzád – mosolyogtam.
- Puszilom a lábadat is – motyogta.
- Köszönöm, Kicsim – könnyeket csalt a szemembe, még, ha hihetetlen is. Imádtam Louist, hiába találkoztunk ritkán, számomra ő a világ legcsodálatosabb kisfia és akkor se fog eltűnni ebből a szerepkörből, ha nekem már saját gyermekeim lesznek, inkább csak kiegészül majd velük. – Én is puszillak téged. Legyél jó kisfiú, rendben?
- Ő mindig az – nevetett Lukas.
- Most Louissal beszélgetek! – dorgáltam le.
- Bocs… - nevetett tovább.
- Vigyázz magadra és anyuékra! – kértem a csöppséget.
- Oké. Szia, Nadja. Szeretlek! – búcsúzott.
- Én is téged – amint kimondtam a drágám visszaadhatta a telefont édesapjának, mert legközelebb már Lukas szólt bele. – Köszönöm – hálálkodtam. Pontosan tudta, milyen sokat jelent nekem, hogy hallhattam a hangját.
- Nagyon szívesen. Már hiányol téged egy ideje – mesélte. – De ne haragudj, nem tudtunk bemenni hozzád. Pedig tényleg nagyon szeretnék veled lenni!
- Elhiszem – bólintottam. – Megértelek.
- Te vagy a világ legjobb hugija! – felnevettem.
- Te pedig a legjobb bátyja! – valaki kívülről lenyomta a kilincset és nyílni kezdett az ajtó.
- Szia – mosolygott Benni.
- Hallom, megérkeztek az első látogatók – kuncogott bátyám a telefon túloldalán.
- Benni az, igen – vigyorogtam én is.
- Akkor most nem zavarok! Vigyázz magadra! Szia, puszi – búcsúzkodott.
- Szia, puszi – köszöntem el én is, majd bontottam a vonalat. – Szia – mosolyogtam látogatómra.
- Nem akartalak megzavarni – utalt a telefonra.
- Nem zavartál – mosolyogtam rá. – Sose zavarsz! De mit csinálsz te itt ilyen korán?
- Meglátogatom a kis betegemet, mielőtt hazamegyek – ült le ágyam szélére.
- Tényleg – húztam el a számat. – Te ma hazautazol.
- Igen – sütötte le pillantását. – Vár a kék-fehér mezem és a csapatom – mosolygott. – Na, meg persze a családom – nevetett.
- Nyerjétek meg a következő meccset, rendben? – mosolyogtam. – Meg az azutániakat is – nevettem fel.
- Rajta leszünk – nevetett ő is. – Te pedig gyógyulgass, rendben?
- Nem kaptad meg az üzenetem? – kérdeztem meglepetten.
- De, igen – mosolygott. – Örülök, hogy holnap hazamehetsz, de mindketten tudjuk, hogy nem csak testileg kell gyógyulgatnod – utalt érzelmi zűrjeimre.
- Sikerülni fog? – kérdeztem félve.
- Szeretnéd? – emelte meg arcom, miután a padlót kezdtem fürkészni.
- Igen – bólogattam.
- Akkor sikerülni fog! – mosolygott boldogan. – És én majd segítek – biztatott.
- Halternből? – húztam el a számat.
- Igen –felelte határozottan. – Megjegyzem, ha meggyógyult a lábad te is ellátogathatnál oda – kacsintott.
- Beszélsz Juliannal? – nevettem fel.
- Simán – mesélte boldogan. – Még ma!
- Várom a fejleményeket – nevettem tovább.
- Rendben – mosolygott. Fejemet a vállára hajtottam, mire elöntött egy fajta megkönnyebbülés. Mintha azt sugallná, többé nem vagyok egyedül a gondjaimmal.

Benni még legalább egy fél órát maradt, mielőtt elindult haza. Jót beszélgettünk, de fájt a búcsúzás, mert tudtam, most jó ideig nem láthatom viszont. Abban viszont megegyeztünk, hogy bármi van, hívjuk egymást, akkor is, ha csak beszélgetni akarok valakivel. Fura, de tényleg nagyon megkedveltem.
Miután elment, elég üresnek éreztem a kórtermemet. Bastiék majd később jönnek, úgyhogy vár rám egy pár óra egyedüllét. Olvasni kezdtem, de nem tartott sokáig. Szerencsére a szüleim úgy döntöttek megnézik, milyen állapotban vagyok, ezért velük beszélgettem, habár nem voltak itt sokáig.