10. rész

Az estém nyugodtan telt, sikerült végig aludnom. Ám reggel így is korán ébredtem, az idegességtől. Egy darabig még forgolódtam, de nem sikerült visszaaludnom. A mobiltelefonomért nyúltam és internetezni kezdtem rajta. Akármilyen meglepő, a kórházban volt Wifi!
Természetesen én is tagja vagyok a legismertebb közösségi oldalnak és bár a női focistákat nem tartják számon, köszönhetően talán bátyámnak, így is akadnak ’’rajongóim’’, akiknek itt szoktam az esetek többségében üzenni. Most is így tettem, hiszen ők is tudnak már a lábsérülésemről.
„Pár óra és sor kerül a műtétre. Hazudnék, ha azt mondanám, nem félek, de tudom, hogy nem szabad. Hinnem kell abban, hogy minden jól alakul és akkor így is lesz! Ezt egy nagyon okos embertől tanultam! ;) Szorítsatok értem!Hajrá Nationalelf! Puszi mindenkinek!
Nina”
Még nézelődtem egy darabon. Eszembe jutott, hogy megkereshetném Bennit is, sőt azt a fiút is, akit tegnap említett. A csapatkapitánnyal kezdtem. Hamar megleltem, de csak egy oldala volt, nem személyes profilja. Ő itt tartotta a kapcsolatot a rajongóival. Nem volt meglepő, hiszen Lukas, Bastian és a többiek is így csinálják.
Végig néztem a képeit is, hiszen volt rá időm. Ahogy szemügyre vettem azt a pár fényképet, meg kellett állapítanom, nagyon aranyos mosolya van. Az ember csak ránéz és máris jobb kedve lesz tőle. Nekem is segített, még több erőt adott a közelgő operációhoz.
Miután kigyönyörködtem magam beírtam Julian nevét is. Azonnal megjelent egy barna srác, a Schalke 04 fiatal játékosa. Végig futottam a képein és adatain is. Jóképű volt, ezt elismerem, de nem igazán jött be külsőre. Persze többet majd csak akkor mondhatok róla, ha már élőben is találkoztam vele.

Egy darabig még nézelődtem a mobilomon, majd félretettem és a mankók segítségével kibotorkáltam a mosdóba. Mire visszaértem már egy nővérke várt az ágyam mellett.
- Jó reggelt! – köszöntöttem.
- Önnek is! – bólintott. – Felkészült a nagy napra?
- Hát… szeretnék már végre túlesni rajta. Ez nem tudom, mennyire számít felkészülésnek….
- Ez természetes – mosolygott. – Egy fél órán belül elkezdjük a műtétet – nézett a papírjaiba.
- Rendben – sóhajtottam.

***

Miután felébredtem az altatásból még éreztem egy kis fájdalmat a lábamban, de azt mondták, hogy ez normális. Kialudtam magam és már délutánra járt, így a nővér hozott nekem egy kis ebédnek nevezett valamit, aminek az állagában több víz volt, mint bármi más. Mindegy, megettem, mert szükségem volt tápanyagra.
Bekapcsoltam a tévét, hátha elcsípem a meccset, de persze azt a csatornát pont nem hozta be a kábeltévé. Dühömben valami bugyuta szappanoperán hagytam és elővettem az előre bekészített könyvemet. Tankkönyv volt, sportok szabályait tartalmazta. Érdekesnek találtam, így lekötött egy jó időre. Arra eszméltem fel, hogy kopognak az ajtón.
- Igen? – pillantottam oda. Marko Marin sétált be rajta.
- Szia – mosolygott.
- Hát te? – mosolyodtam el én is.
- Az orvosnál voltam, aztán hallottam, hogy itt vagy, szóval benéztem – vont vállat.
- Kedves tőled – kuncogtam.
- Hogy vagy? – kérdezte.
- Nos, a műtéten állítólag minden rendben ment szóval most bizakodok és pihengetek. Elég unalmas, hogy nem mehetek semerre – fintorogtam.
- Tudom – bólogatott. Tehát megérti milyen érzés. Főleg egy focistának, akinek a lába a legfontosabb a munkájában, nehéz elfogadnia, ha ágyba kényszerül.
Marko leült mellém a székre és legalább egy órán keresztül beszélgettünk. Most kicsit komolyabban viselkedett, mint legutóbb, de azért nem szabadultam csodálatos humorérzékétől. Nem tudom Jana, hogy bírja ezt mellette mindennap, de arról meggyőződtem, hogy nagy köztük a szerelem, már csak a focista részéről is.
Miután kellőképpen felvidított mennie kellett. Elbúcsúztunk és én újra könyvembe temetkeztem. Nem kellett sokat várnom, egyszerre érkezett SMS-em és nyílt az ajtóm.
Előbb az ajtóra néztem. Manuel Neuer és Benedikt dugták be a fejüket.
- Gyertek nyugodtan – mosolyogtam rájuk, majd ismét a telefonomra. Lukas írt, hogy hogy vagyok. Gyorsan válaszoltam neki, majd ismét a fiúkra néztem. – Sziasztok – hajoltam közelebb, hogy egy-egy puszival köszöntsem őket.
- Szia – mosolyogtak. – Hogy vagy?
- Utálok egy helyben ülni, de elviselem – forgattam szemeimet. – A műtét rendben ment, szóval most bízok a gyors gyógyulásban.
- Ez a beszéd – vigyorgott Benni.
- És ti? Nyertetek?
- Igen – mosolyogtak büszkén.
- Ügyesek vagytok – öleltem meg őket boldogan. Ahogy elhúzódtam Bennitől, megpillantottam az arcán egy aprócska piros foltot. – Ez mi? – kérdeztem.
- Óh, az csak egy baleset maradvány a sok közül – legyintett.
- Mit csináltál? – kérdeztem rémülten.
- Összefejeltem a csapattársammal és eltört az arccsontom – mesélte.
- Jesszusom – döbbentem le. – Az nem semmi!
- Már hozzászokott – nevetett fel Manu.
- Hogy érted?
- Ebben a szezonban két hetente kihagyja a meccseket egy-egy újabb sérülés miatt – mesélte.
- Tényleg?
- Nem bírom feldolgozni Manuel hiányát…. – motyogta, mire mind felnevettünk.
- Szegénykém! – simítottam meg az arcát. – De azért nem fogsz este sírni, ha hazamész?
- Majd visz rólam egy hadseregnek elég fényképet – nevetett ismét a kapus.
- És kitapétázza vele a szobát? – nevettem én is.
- Igen – helyeselt Neuer. Még mindig nevettem. – Sőt, ő alszik a régi plüssmacimmal majd.
- Fényképet kérek!!! – nevettem tovább. Elképzeltem a jelenetet, ahogy Benni ujját szopva, plüssmacival a kezében kucorog egy kis ágyon.
- Jól van, szórakozzatok csak a sérüléseimmel – vágta be a kisgyermekek jól ismert duzzogását.
- Na, nyugi már! – mosolyogtam rá. – Csak incselkedünk veled!
- Tudom – somolygott. – De nem jó ez a sok sérülés, hidd el – mesélte.
- Tisztában vagyok vele – bólintottam. – Egyébként… emlékszel, kit említettél tegnap a fogadással kapcsolatban?
- Igen – bólintott.
- Rákerestem az interneten…
- És? – vigyorgott büszkén.
- Szimpatikus – vontam vállat. Nem hiszem, hogy lehetne belőle bármi komolyabb. Egy hatalmas mosollyal válaszolt.
- Mi ez, mi ez? – kíváncsiskodott Manuel.
- Benni kerítőnőset játszik – meséltem.
- Férfiset! – javított ki ismét, de már késő volt. Manuból ismét kitört a nevetés.
- Játszhatna takarítónőset is! Ilyen kis köténykébe törölné a port otthon – nevetett. – Ne! Elképzeltem! – nevetett saját hülyeségén. Mi is felnevettünk.
- És így táncolna porszívózás közben – tettem hozzá.
- Igen – nevetett Manu. Még előrukkoltunk pár ötlettel, mikor Benni megelégelte.
- Ha így szövetkeztek ellenem, nem adom át az ajándékom se – dünnyögte.
- Milyen ajándék? – kaptam felé a fejem.
- Nem mondom meg – rántotta meg vállát.
- Benniiiiii – könyörögtem neki.
- Na, jó – adta meg magát. Nos, nem kellett sokáig győzködni… - Tessék – nyújtott felém egy nagy tábla csokoládét.
- Szuper – ragyogtak szemeim. – Köszönöm – pusziltam meg.
- Nincs mit – vont vállat. Kibontottam és nassolni kezdtünk, miközben tovább beszélgettünk, ezúttal azonban leszálltunk Benniről.