9. rész

Nem kell aggódnod, nem lesz probléma! Már holnap be is fekszel?! Nézd a jó oldalát! Legalább hamar túl leszel rajta.
Tudom. – írtam vissza.
Tényleg nem kell aggódnod! Próbáld meg pozitívan felfogni!- elmosolyodtam. Hihetetlen, hogy egyetlen szóból tudja, még mindig nem vagyok nyugodt.
- Min mosolyogsz? – kérdezte Lukas.
- Csak Benni próbál megnyugtatni – vontam vállat.
- Benni? – húzta fel kérdően szemöldökét.
- Problémád van vele? – ismételtem meg mozdulatát.
- Dehogyis – rázta a fejét. – Épp ellenkezőleg… - értetlenül néztem rá. – Örülök, hogy barátkoztok – mosolygott.
- Én is – vallottam be. – Rendes srác.
- Igen, az – bólintott.
Nem ejtettünk több szót róla, inkább megkértem, hogy meséljen unokaöcsémről. Imádom Louist és már nagyon hiányzik, ezt pedig bátyám is tudja.

Este átjött Heidi és Bastian. Nekik is elmeséltem, hogy mit mondtak az orvosnál, de Benedikthez hasonlóan, ők is csak azt hajtogatták, legalább hamar túl leszek rajta. Tisztában vagyok azzal, hogy igazuk van, de ettől még ugyanúgy ott bujkál bennem a félelem.
- Na, de most váltsunk témát! – szólalt meg barátnőm sejtelmesen. – Mi van Bennivel?
- Hogy-hogy mi van? Bizonyára jól van és készül a meccsükre – motyogtam értetlenül.
- Nem így értem – kuncogott. – Tetszik?
- Mi? – akadt egy pillanatra tüdőmben a levegő. – Nem! Mi csak barátkozunk, de ennyi.
- Biztos? – kérdezte.
- Igen. Egyébként is, lefogadom, hogy barátnője van – egy ilyen rendes srácnak, mint ő, biztos, hogy van párja.
- Van neki – szólt közbe Bastian, aki láthatóan unta ezt a témát, de elfogadta, hogy lányok vagyunk. – A középiskola óta.
- Milyen jól informált vagy – pillantott rá kedvese.
- Sok dolgot hallok – vont vállat, majd elnyúlt az ágyamon és a tévét kezdte kapcsolgatni. Örülök, hogy otthon érzi magát…
- Hallod! – intettem Bastian felé. – Csak barátkozunk.
- Ha te mondod… - forgatta szemeit.
- Most én mondom azt, hogy inkább beszéljünk másról – vetettem oda.
- Oké – bólintott.
- Csak ne a ruhákról! Csak ne a ruhákról! – imádkozott Basti. Muszáj volt felnevetnem. Ez a bajor nem normális, annyi szent.
- Úgy ismersz te minket? – nevetett Heidi is.
- Nőknél sose lehet tudni – rántotta meg ismét a vállát.
- Inkább nézd a tévét – vágtam hozzá finoman egy párnát, mire nyelvet öltött rám. Nos, ha harcról van szó, kétségkívül Basti a legjobb ellenfél a számomra. Barátok vagyunk, de bármikor szívesen visszaadja a kis stiklijeimet, és ez fordítva is igaz. Ez most se volt másképp. Míg mi beszélgettünk ő a tévéműsort kísérte figyelemmel. Legalábbis látszólag. Már csak annyit láttam, hogy megemeli a kezét és hirtelen valami mozogni kezd a hajamban.
- Jesszusom! – kaptam oda azonnal, hogy kiszedjem, amit beledobott. – Heidi segíts! – hadonásztam. Ha az egészségi állapotom engedte volna, rúgkapálni majd ugrálni kezdtem volna. Barátnőm kiszedte a hajamból a pókot, majd kidobta az ablakon. – Ezért még kapsz – méregettem Schweinsteigert, aki persze jól szórakozott az előbbi kis jeleneten.
- Már várom… - kuncogott.
- Biztos ez, paprikásfiú? – kacagtam. Most ő nyújtotta ki a nyelvét, akár egy hét éves kisfiú.

Egészen sokáig maradtak, így amint ágyat értem el is aludtam. Másnap reggel, ha lehet, még idegesebb voltam. Lesújtott az érzés, hogy nem akarok kórházba menni! Mindig is féltem az ilyen helyektől és most még jobban. De megfogadtam, hogy megteszem. A saját érdekemben.
Délelőtt összepakoltam a bőröndömet. A ruhák mellé beszorítottam egy könyvet, egy keresztrejtvényt és a telefonom töltőjét is. Próbáltam minden tőlem telhetőt megtenni, hogy abban a pár nap magányban ne veszélyeztessen az unalom miatti halál.
A nap második felében beszéltem Lukassal, majd Heidiékkel is. Majd utoljára körbenéztem a laptopommal a világhálón, mielőtt apa besegített a kocsiba. Ő vitt el egészen a kórházig, ott felkísért a megfelelő szintre és megvárta, míg megkaptam a külön kis szobámat. Ez hiába ölelt fel huzamosabb időt, két szót, ha váltottunk egymással. Pedig talán egy kicsit ő is az oka annak, hogy focista lettem. Hiszen amellett, hogy Lukas volt a példaképem, úgy éreztem, ez az egyetlen téma, amelyről beszélgethetek apámmal.
Miután elfoglaltam az ágyam én mondtam neki, hogy nyugodtan hazamehet. Adott egy puszit a homlokomra és már el is tűnt. Bejött egy nővér, aki ellenőrizte, hogy vagyok, mint vagyok. Ismertetett a szabályokkal, helységekkel és a holnapi napom menetével, majd ő is távozott. Teljesen egyedül maradtam és nem tudtam mit is csináljak. Bekapcsoltam a televíziót, de semmilyen értelmes műsort nem találtam. Kezembe vettem a mobilomat és játszani kezdtem vele, miközben azon gondolkoztam, kivel is beszélnék szívesen. Végül szembe jutott egy név. Azonnal tárcsázni kezdtem.
- Szia – szólt bele lágy, mosolygós hangon.
- Szia – mosolyodtam el én is. Jó érzés volt hallani a hangját. Mintha nyugtató hatása lenne. – Zavarok?
- Te soha nem zavarsz - na, ilyet se gyakran hallok férfiaktól. Sőt, lányoktól se.
- Örülök – motyogtam. A takaró csücskével kezdtem játszani. – Hogy vagy?
- Kicsit fáradtan. Holnap lesz a meccs, aztán hamarosan megyek vissza Gelsenbe. És te? Már a kórházban vagy? – érdeklődött.
- Igen, már itt. Szörnyen unalmas egy valami, pedig hoztam könyvet és tévé is van – magyaráztam, mire felnevetett.
- Ez nem hotel – kuncogott tovább.
- Tudom – motyogtam. – És igazából otthon is unatkoznék, de jó valami rosszat mondani a kórházra. Eltereli a figyelmem – mosolyogtam saját butaságomon. Benedikt felnevetett. – Mondd, hogy nincs igazam!
- Igazad van! - csillapodott kacagása. – Örülök, hogy legalább próbálod elterelni a figyelmedet.
- Én is – nevettem fel keserűen. Szánalmas vagyok. Másnál ez születésétől így van, nekem meg tizennyolc évesen kell megtanulnom, hogy vészeljem át?
- Jut is eszembe! – szólalt meg pár perc után sokat sejtetően. – Találtam neked egy jelöltet!
- Milyen jelöltet? – értetlenkedtem.
- Tudod, a három hónapos fogadás – emlékeztetett.
- Rémlik – mosolyodtam el, amint eszembe jutott a kis egyesség. Szegény Benni… már most tudom, a terve halálra van ítélve.
- Nos, gondolkodtam és eszembe jutott, hogy a csapatomba, a Schalkeban van egy nagyon jó játékos, Julian Draxler. Ő szintén tizennyolc éves és nagyon rendes srác. Már voltam vele nyaralni is és biztosíthatlak róla, tényleg remek srác. Ahogy a lányokat elnéztem, még helyes is, ráadásul nincs barátnője… - magyarázta lelkesen.
- Ő tud már arról, hogy kerítőnőset játszol? – nevettem.
- Férfiset! – javított ki. – És még nem, de majd beavatom. – biztos vagyok benne, hogy megint bevetette vállhúzását.
- Már alig várom – nevettem ismét.