10. rész

Az estém nyugodtan telt, sikerült végig aludnom. Ám reggel így is korán ébredtem, az idegességtől. Egy darabig még forgolódtam, de nem sikerült visszaaludnom. A mobiltelefonomért nyúltam és internetezni kezdtem rajta. Akármilyen meglepő, a kórházban volt Wifi!
Természetesen én is tagja vagyok a legismertebb közösségi oldalnak és bár a női focistákat nem tartják számon, köszönhetően talán bátyámnak, így is akadnak ’’rajongóim’’, akiknek itt szoktam az esetek többségében üzenni. Most is így tettem, hiszen ők is tudnak már a lábsérülésemről.
„Pár óra és sor kerül a műtétre. Hazudnék, ha azt mondanám, nem félek, de tudom, hogy nem szabad. Hinnem kell abban, hogy minden jól alakul és akkor így is lesz! Ezt egy nagyon okos embertől tanultam! ;) Szorítsatok értem!Hajrá Nationalelf! Puszi mindenkinek!
Nina”
Még nézelődtem egy darabon. Eszembe jutott, hogy megkereshetném Bennit is, sőt azt a fiút is, akit tegnap említett. A csapatkapitánnyal kezdtem. Hamar megleltem, de csak egy oldala volt, nem személyes profilja. Ő itt tartotta a kapcsolatot a rajongóival. Nem volt meglepő, hiszen Lukas, Bastian és a többiek is így csinálják.
Végig néztem a képeit is, hiszen volt rá időm. Ahogy szemügyre vettem azt a pár fényképet, meg kellett állapítanom, nagyon aranyos mosolya van. Az ember csak ránéz és máris jobb kedve lesz tőle. Nekem is segített, még több erőt adott a közelgő operációhoz.
Miután kigyönyörködtem magam beírtam Julian nevét is. Azonnal megjelent egy barna srác, a Schalke 04 fiatal játékosa. Végig futottam a képein és adatain is. Jóképű volt, ezt elismerem, de nem igazán jött be külsőre. Persze többet majd csak akkor mondhatok róla, ha már élőben is találkoztam vele.

Egy darabig még nézelődtem a mobilomon, majd félretettem és a mankók segítségével kibotorkáltam a mosdóba. Mire visszaértem már egy nővérke várt az ágyam mellett.
- Jó reggelt! – köszöntöttem.
- Önnek is! – bólintott. – Felkészült a nagy napra?
- Hát… szeretnék már végre túlesni rajta. Ez nem tudom, mennyire számít felkészülésnek….
- Ez természetes – mosolygott. – Egy fél órán belül elkezdjük a műtétet – nézett a papírjaiba.
- Rendben – sóhajtottam.

***

Miután felébredtem az altatásból még éreztem egy kis fájdalmat a lábamban, de azt mondták, hogy ez normális. Kialudtam magam és már délutánra járt, így a nővér hozott nekem egy kis ebédnek nevezett valamit, aminek az állagában több víz volt, mint bármi más. Mindegy, megettem, mert szükségem volt tápanyagra.
Bekapcsoltam a tévét, hátha elcsípem a meccset, de persze azt a csatornát pont nem hozta be a kábeltévé. Dühömben valami bugyuta szappanoperán hagytam és elővettem az előre bekészített könyvemet. Tankkönyv volt, sportok szabályait tartalmazta. Érdekesnek találtam, így lekötött egy jó időre. Arra eszméltem fel, hogy kopognak az ajtón.
- Igen? – pillantottam oda. Marko Marin sétált be rajta.
- Szia – mosolygott.
- Hát te? – mosolyodtam el én is.
- Az orvosnál voltam, aztán hallottam, hogy itt vagy, szóval benéztem – vont vállat.
- Kedves tőled – kuncogtam.
- Hogy vagy? – kérdezte.
- Nos, a műtéten állítólag minden rendben ment szóval most bizakodok és pihengetek. Elég unalmas, hogy nem mehetek semerre – fintorogtam.
- Tudom – bólogatott. Tehát megérti milyen érzés. Főleg egy focistának, akinek a lába a legfontosabb a munkájában, nehéz elfogadnia, ha ágyba kényszerül.
Marko leült mellém a székre és legalább egy órán keresztül beszélgettünk. Most kicsit komolyabban viselkedett, mint legutóbb, de azért nem szabadultam csodálatos humorérzékétől. Nem tudom Jana, hogy bírja ezt mellette mindennap, de arról meggyőződtem, hogy nagy köztük a szerelem, már csak a focista részéről is.
Miután kellőképpen felvidított mennie kellett. Elbúcsúztunk és én újra könyvembe temetkeztem. Nem kellett sokat várnom, egyszerre érkezett SMS-em és nyílt az ajtóm.
Előbb az ajtóra néztem. Manuel Neuer és Benedikt dugták be a fejüket.
- Gyertek nyugodtan – mosolyogtam rájuk, majd ismét a telefonomra. Lukas írt, hogy hogy vagyok. Gyorsan válaszoltam neki, majd ismét a fiúkra néztem. – Sziasztok – hajoltam közelebb, hogy egy-egy puszival köszöntsem őket.
- Szia – mosolyogtak. – Hogy vagy?
- Utálok egy helyben ülni, de elviselem – forgattam szemeimet. – A műtét rendben ment, szóval most bízok a gyors gyógyulásban.
- Ez a beszéd – vigyorgott Benni.
- És ti? Nyertetek?
- Igen – mosolyogtak büszkén.
- Ügyesek vagytok – öleltem meg őket boldogan. Ahogy elhúzódtam Bennitől, megpillantottam az arcán egy aprócska piros foltot. – Ez mi? – kérdeztem.
- Óh, az csak egy baleset maradvány a sok közül – legyintett.
- Mit csináltál? – kérdeztem rémülten.
- Összefejeltem a csapattársammal és eltört az arccsontom – mesélte.
- Jesszusom – döbbentem le. – Az nem semmi!
- Már hozzászokott – nevetett fel Manu.
- Hogy érted?
- Ebben a szezonban két hetente kihagyja a meccseket egy-egy újabb sérülés miatt – mesélte.
- Tényleg?
- Nem bírom feldolgozni Manuel hiányát…. – motyogta, mire mind felnevettünk.
- Szegénykém! – simítottam meg az arcát. – De azért nem fogsz este sírni, ha hazamész?
- Majd visz rólam egy hadseregnek elég fényképet – nevetett ismét a kapus.
- És kitapétázza vele a szobát? – nevettem én is.
- Igen – helyeselt Neuer. Még mindig nevettem. – Sőt, ő alszik a régi plüssmacimmal majd.
- Fényképet kérek!!! – nevettem tovább. Elképzeltem a jelenetet, ahogy Benni ujját szopva, plüssmacival a kezében kucorog egy kis ágyon.
- Jól van, szórakozzatok csak a sérüléseimmel – vágta be a kisgyermekek jól ismert duzzogását.
- Na, nyugi már! – mosolyogtam rá. – Csak incselkedünk veled!
- Tudom – somolygott. – De nem jó ez a sok sérülés, hidd el – mesélte.
- Tisztában vagyok vele – bólintottam. – Egyébként… emlékszel, kit említettél tegnap a fogadással kapcsolatban?
- Igen – bólintott.
- Rákerestem az interneten…
- És? – vigyorgott büszkén.
- Szimpatikus – vontam vállat. Nem hiszem, hogy lehetne belőle bármi komolyabb. Egy hatalmas mosollyal válaszolt.
- Mi ez, mi ez? – kíváncsiskodott Manuel.
- Benni kerítőnőset játszik – meséltem.
- Férfiset! – javított ki ismét, de már késő volt. Manuból ismét kitört a nevetés.
- Játszhatna takarítónőset is! Ilyen kis köténykébe törölné a port otthon – nevetett. – Ne! Elképzeltem! – nevetett saját hülyeségén. Mi is felnevettünk.
- És így táncolna porszívózás közben – tettem hozzá.
- Igen – nevetett Manu. Még előrukkoltunk pár ötlettel, mikor Benni megelégelte.
- Ha így szövetkeztek ellenem, nem adom át az ajándékom se – dünnyögte.
- Milyen ajándék? – kaptam felé a fejem.
- Nem mondom meg – rántotta meg vállát.
- Benniiiiii – könyörögtem neki.
- Na, jó – adta meg magát. Nos, nem kellett sokáig győzködni… - Tessék – nyújtott felém egy nagy tábla csokoládét.
- Szuper – ragyogtak szemeim. – Köszönöm – pusziltam meg.
- Nincs mit – vont vállat. Kibontottam és nassolni kezdtünk, miközben tovább beszélgettünk, ezúttal azonban leszálltunk Benniről.

9. rész

Nem kell aggódnod, nem lesz probléma! Már holnap be is fekszel?! Nézd a jó oldalát! Legalább hamar túl leszel rajta.
Tudom. – írtam vissza.
Tényleg nem kell aggódnod! Próbáld meg pozitívan felfogni!- elmosolyodtam. Hihetetlen, hogy egyetlen szóból tudja, még mindig nem vagyok nyugodt.
- Min mosolyogsz? – kérdezte Lukas.
- Csak Benni próbál megnyugtatni – vontam vállat.
- Benni? – húzta fel kérdően szemöldökét.
- Problémád van vele? – ismételtem meg mozdulatát.
- Dehogyis – rázta a fejét. – Épp ellenkezőleg… - értetlenül néztem rá. – Örülök, hogy barátkoztok – mosolygott.
- Én is – vallottam be. – Rendes srác.
- Igen, az – bólintott.
Nem ejtettünk több szót róla, inkább megkértem, hogy meséljen unokaöcsémről. Imádom Louist és már nagyon hiányzik, ezt pedig bátyám is tudja.

Este átjött Heidi és Bastian. Nekik is elmeséltem, hogy mit mondtak az orvosnál, de Benedikthez hasonlóan, ők is csak azt hajtogatták, legalább hamar túl leszek rajta. Tisztában vagyok azzal, hogy igazuk van, de ettől még ugyanúgy ott bujkál bennem a félelem.
- Na, de most váltsunk témát! – szólalt meg barátnőm sejtelmesen. – Mi van Bennivel?
- Hogy-hogy mi van? Bizonyára jól van és készül a meccsükre – motyogtam értetlenül.
- Nem így értem – kuncogott. – Tetszik?
- Mi? – akadt egy pillanatra tüdőmben a levegő. – Nem! Mi csak barátkozunk, de ennyi.
- Biztos? – kérdezte.
- Igen. Egyébként is, lefogadom, hogy barátnője van – egy ilyen rendes srácnak, mint ő, biztos, hogy van párja.
- Van neki – szólt közbe Bastian, aki láthatóan unta ezt a témát, de elfogadta, hogy lányok vagyunk. – A középiskola óta.
- Milyen jól informált vagy – pillantott rá kedvese.
- Sok dolgot hallok – vont vállat, majd elnyúlt az ágyamon és a tévét kezdte kapcsolgatni. Örülök, hogy otthon érzi magát…
- Hallod! – intettem Bastian felé. – Csak barátkozunk.
- Ha te mondod… - forgatta szemeit.
- Most én mondom azt, hogy inkább beszéljünk másról – vetettem oda.
- Oké – bólintott.
- Csak ne a ruhákról! Csak ne a ruhákról! – imádkozott Basti. Muszáj volt felnevetnem. Ez a bajor nem normális, annyi szent.
- Úgy ismersz te minket? – nevetett Heidi is.
- Nőknél sose lehet tudni – rántotta meg ismét a vállát.
- Inkább nézd a tévét – vágtam hozzá finoman egy párnát, mire nyelvet öltött rám. Nos, ha harcról van szó, kétségkívül Basti a legjobb ellenfél a számomra. Barátok vagyunk, de bármikor szívesen visszaadja a kis stiklijeimet, és ez fordítva is igaz. Ez most se volt másképp. Míg mi beszélgettünk ő a tévéműsort kísérte figyelemmel. Legalábbis látszólag. Már csak annyit láttam, hogy megemeli a kezét és hirtelen valami mozogni kezd a hajamban.
- Jesszusom! – kaptam oda azonnal, hogy kiszedjem, amit beledobott. – Heidi segíts! – hadonásztam. Ha az egészségi állapotom engedte volna, rúgkapálni majd ugrálni kezdtem volna. Barátnőm kiszedte a hajamból a pókot, majd kidobta az ablakon. – Ezért még kapsz – méregettem Schweinsteigert, aki persze jól szórakozott az előbbi kis jeleneten.
- Már várom… - kuncogott.
- Biztos ez, paprikásfiú? – kacagtam. Most ő nyújtotta ki a nyelvét, akár egy hét éves kisfiú.

Egészen sokáig maradtak, így amint ágyat értem el is aludtam. Másnap reggel, ha lehet, még idegesebb voltam. Lesújtott az érzés, hogy nem akarok kórházba menni! Mindig is féltem az ilyen helyektől és most még jobban. De megfogadtam, hogy megteszem. A saját érdekemben.
Délelőtt összepakoltam a bőröndömet. A ruhák mellé beszorítottam egy könyvet, egy keresztrejtvényt és a telefonom töltőjét is. Próbáltam minden tőlem telhetőt megtenni, hogy abban a pár nap magányban ne veszélyeztessen az unalom miatti halál.
A nap második felében beszéltem Lukassal, majd Heidiékkel is. Majd utoljára körbenéztem a laptopommal a világhálón, mielőtt apa besegített a kocsiba. Ő vitt el egészen a kórházig, ott felkísért a megfelelő szintre és megvárta, míg megkaptam a külön kis szobámat. Ez hiába ölelt fel huzamosabb időt, két szót, ha váltottunk egymással. Pedig talán egy kicsit ő is az oka annak, hogy focista lettem. Hiszen amellett, hogy Lukas volt a példaképem, úgy éreztem, ez az egyetlen téma, amelyről beszélgethetek apámmal.
Miután elfoglaltam az ágyam én mondtam neki, hogy nyugodtan hazamehet. Adott egy puszit a homlokomra és már el is tűnt. Bejött egy nővér, aki ellenőrizte, hogy vagyok, mint vagyok. Ismertetett a szabályokkal, helységekkel és a holnapi napom menetével, majd ő is távozott. Teljesen egyedül maradtam és nem tudtam mit is csináljak. Bekapcsoltam a televíziót, de semmilyen értelmes műsort nem találtam. Kezembe vettem a mobilomat és játszani kezdtem vele, miközben azon gondolkoztam, kivel is beszélnék szívesen. Végül szembe jutott egy név. Azonnal tárcsázni kezdtem.
- Szia – szólt bele lágy, mosolygós hangon.
- Szia – mosolyodtam el én is. Jó érzés volt hallani a hangját. Mintha nyugtató hatása lenne. – Zavarok?
- Te soha nem zavarsz - na, ilyet se gyakran hallok férfiaktól. Sőt, lányoktól se.
- Örülök – motyogtam. A takaró csücskével kezdtem játszani. – Hogy vagy?
- Kicsit fáradtan. Holnap lesz a meccs, aztán hamarosan megyek vissza Gelsenbe. És te? Már a kórházban vagy? – érdeklődött.
- Igen, már itt. Szörnyen unalmas egy valami, pedig hoztam könyvet és tévé is van – magyaráztam, mire felnevetett.
- Ez nem hotel – kuncogott tovább.
- Tudom – motyogtam. – És igazából otthon is unatkoznék, de jó valami rosszat mondani a kórházra. Eltereli a figyelmem – mosolyogtam saját butaságomon. Benedikt felnevetett. – Mondd, hogy nincs igazam!
- Igazad van! - csillapodott kacagása. – Örülök, hogy legalább próbálod elterelni a figyelmedet.
- Én is – nevettem fel keserűen. Szánalmas vagyok. Másnál ez születésétől így van, nekem meg tizennyolc évesen kell megtanulnom, hogy vészeljem át?
- Jut is eszembe! – szólalt meg pár perc után sokat sejtetően. – Találtam neked egy jelöltet!
- Milyen jelöltet? – értetlenkedtem.
- Tudod, a három hónapos fogadás – emlékeztetett.
- Rémlik – mosolyodtam el, amint eszembe jutott a kis egyesség. Szegény Benni… már most tudom, a terve halálra van ítélve.
- Nos, gondolkodtam és eszembe jutott, hogy a csapatomba, a Schalkeban van egy nagyon jó játékos, Julian Draxler. Ő szintén tizennyolc éves és nagyon rendes srác. Már voltam vele nyaralni is és biztosíthatlak róla, tényleg remek srác. Ahogy a lányokat elnéztem, még helyes is, ráadásul nincs barátnője… - magyarázta lelkesen.
- Ő tud már arról, hogy kerítőnőset játszol? – nevettem.
- Férfiset! – javított ki. – És még nem, de majd beavatom. – biztos vagyok benne, hogy megint bevetette vállhúzását.
- Már alig várom – nevettem ismét.

8. rész

Egészen hihetetlen, hogy Marko mennyi viccet ismer. Csak mesélte és mesélte őket, míg az orvosra vártunk. A rekeszizmom is sajogni kezdett a kis tréfagyár miatt. Ezzel szemben Lukas jól bírta és szinte követelte a folytatást, sőt, ő is hozzáadott egy-két poént. Végül áttértek a velük megtörtént vicces sztorikra. Ekkor szólalt meg a mobilom.
A kijelzőre pillantottam, de ismeretlen szám volt.

-  Igen, tessék? – szóltam bele.

-  Szia, Nina! Benni vagyok – hallottam meg egy ismerős hangot.

-  Szia – mosolyodtam el. – Mi újság?

-  Nincs semmi különös – biztos voltam benne, hogy közben vállat von. – Veled? Végeztél már az orvosnál?

-  Milyen jól informált vagy – nevettem fel.

-  Basti… - mondta.

-  Gondoltam.. – forgattam meg szemeimet. – Egyébként, fel akartalak hívni, de majd csak a doki után. Még itt várakozunk. Találkoztunk egy Werder Bremenes sráccal, idejött, mert szerinte az én dokim a legjobb az országba.

-  Hogy hívják? – kérdezte kíváncsian.

-  Marko Marin. Elég vicces fazon, húsz perce megállás nélkül ontja magából a vicceket – meséltem.

-  Rémlik a neve – motyogta.

-  Képzelem – nevettem fel.

-  Na, kösz. képzeld, ismerem az ellenfeleinket! – puffogott jókedvűen.

-  Az összeset?

-  Hát persze… - nevetett fel.  - Na, jó, nem zavarlak…

-  Nem zavarsz – mosolyogtam az apró készülékbe.

-  Benni, gyere enni! – hallottam meg Manuel hangját a háttérből.

-  De most úgyis mennem kell – kezdett bele a búcsúzkodásba.

-  Jó étvágyat! – kuncogtam. – És vigyázz, meg ne mérgezzen! – nevettem.

-  Ezt hallottam – szólt vissza Manu.

-  Még hallgatózik is… - kuncogtam.

-  Ő is kap egy kólás nadrágot?

-  Nem, ő majd valami mást – nevettem ismét. – Na, menj, nem tartalak fel!

-  Oké – motyogta. – Szólj, ha van valami… - tudtam mire céloz vele. Elbúcsúztunk, majd bontottuk a vonalat és visszabicegtem bátyámékhoz.

-  Épp jókor. Épp egy gimnáziumi élményemet mesélem – vigyorgott lelkesen Marin. Aranyos, az az állandó mosoly az arcán. És ez a hajzat… Egészen olyan feje van mint, egy törpének. Lehet, hogy tréfitörp életre kelt?

-  Na, akkor halljuk! – ültem vissza a helyemre.

-  Tizenöt éves lehettem, amikor elmentünk egy patakpartjára kirándulni az osztállyal. Persze, hülye gyerekek mivel szórakoznak, köveket raktunk a patakba és azokon ugráltunk. Végül mikor másodjára akartam bemutatni fantasztikus ugróképességem, hatalmasat estem. Az alsógatyámtól kezdve, minden vizes lett. Persze a tanárnő felzavart, hogy öltözzek át. A szobánk közepén volt egy gerenda, ami a plafont tartotta és annyira siettem fel, hogy nem láttam. Egyenesen neki mentem – felnevettünk. – Ez még nem minden – nevetett ő is. – Aznap este, takarodó után kiosontam, hogy… nos, elintézzem a folyóügyeimet, és eléggé visszhangzott, így mindenki azon nevetett, hogy én pisilek. Még én is. Annyira nevettem, hogy visszaúton nem láttam a fél méteres kukát és keresztülestem rajta. – ismét felnevettünk. Biztos voltam benne, ahogy én, bátyám is elképzelte maga előtt ezt a jelenetet. – Persze ezután az emeletes ágyat is lefejeltem, de az már mellékes… - legyintett nevetve a srác.

-  Akkor te se nagyon unatkozol… - mosolygott Lukas.

-  Nem – rázta fejét ezúttal Jana.

Még beszélgettünk egy kicsit, mikor végre az orvos behívta Markot. Nem töltött bent sok időt, úgy körülbelül hét-nyolc percet. Ezután én következtem.

-  Bekísérjelek? – kérdezte Lukas.

-  Inkább egyedül mennék – dugtam zsebre kezeimet. – Nem baj?

-  Nem – rázta a fejét. Besétáltam a mankóval a rendelőbe, majd leültem az első székre.

-  Egy kicsit korábbra vártam a hívását – nézett rám az orvos.

-  Sajnálom, szükségem volt egy kis időre… - motyogtam.

-  Érthető – bólintott. – Mit szólna ahhoz, ha két nap múlva ejtenénk meg a műtétet? – Olyan korán? De hisz aznap van a válogatott meccs is, meg minden… - Nos? – ezer érv futott át az agyamon, hogy miért kérjek későbbi időpontot, de aztán eszembe jutott, mit is mondana erre Lukas vagy éppen Benedikt.

-  Az jó lesz – egyeztem bele.

-  Remek – véste fel a naptárába. – Feküdjön be holnap este, és akkor utána másnap reggel korán túl leszünk a műtéten. – Már holnap jöjjek be? Jaj, ne!

-  Oké – vettem tudomásul. Még elmondott pár információt, majd utamra engedett azzal, hogy holnap este legkésőbb nyolc órára befekszem a kórházukba.

Amint kiértem beavattam drága bátyámat is a hírbe, aki biztosított róla, hogy meg fog látogatni, még, ha ma haza is kell mennie. Tudtam, hogy fontos neki a családja és a foci, ezért egy percig sem haragudtam rá.
Kisegített az autóhoz, besegített, majd hazaindultunk. A kocsiban előhalásztam a telefonom, visszakerestem Benni számát és írtam neki egy gyors SMS-t.
„Végeztem. Holnap be kell feküdnöm, két nap múlva műtét. Félek”
Nem kellett sokat várnom és már meg is kaptam a választ.