8. rész

Egészen hihetetlen, hogy Marko mennyi viccet ismer. Csak mesélte és mesélte őket, míg az orvosra vártunk. A rekeszizmom is sajogni kezdett a kis tréfagyár miatt. Ezzel szemben Lukas jól bírta és szinte követelte a folytatást, sőt, ő is hozzáadott egy-két poént. Végül áttértek a velük megtörtént vicces sztorikra. Ekkor szólalt meg a mobilom.
A kijelzőre pillantottam, de ismeretlen szám volt.

-  Igen, tessék? – szóltam bele.

-  Szia, Nina! Benni vagyok – hallottam meg egy ismerős hangot.

-  Szia – mosolyodtam el. – Mi újság?

-  Nincs semmi különös – biztos voltam benne, hogy közben vállat von. – Veled? Végeztél már az orvosnál?

-  Milyen jól informált vagy – nevettem fel.

-  Basti… - mondta.

-  Gondoltam.. – forgattam meg szemeimet. – Egyébként, fel akartalak hívni, de majd csak a doki után. Még itt várakozunk. Találkoztunk egy Werder Bremenes sráccal, idejött, mert szerinte az én dokim a legjobb az országba.

-  Hogy hívják? – kérdezte kíváncsian.

-  Marko Marin. Elég vicces fazon, húsz perce megállás nélkül ontja magából a vicceket – meséltem.

-  Rémlik a neve – motyogta.

-  Képzelem – nevettem fel.

-  Na, kösz. képzeld, ismerem az ellenfeleinket! – puffogott jókedvűen.

-  Az összeset?

-  Hát persze… - nevetett fel.  - Na, jó, nem zavarlak…

-  Nem zavarsz – mosolyogtam az apró készülékbe.

-  Benni, gyere enni! – hallottam meg Manuel hangját a háttérből.

-  De most úgyis mennem kell – kezdett bele a búcsúzkodásba.

-  Jó étvágyat! – kuncogtam. – És vigyázz, meg ne mérgezzen! – nevettem.

-  Ezt hallottam – szólt vissza Manu.

-  Még hallgatózik is… - kuncogtam.

-  Ő is kap egy kólás nadrágot?

-  Nem, ő majd valami mást – nevettem ismét. – Na, menj, nem tartalak fel!

-  Oké – motyogta. – Szólj, ha van valami… - tudtam mire céloz vele. Elbúcsúztunk, majd bontottuk a vonalat és visszabicegtem bátyámékhoz.

-  Épp jókor. Épp egy gimnáziumi élményemet mesélem – vigyorgott lelkesen Marin. Aranyos, az az állandó mosoly az arcán. És ez a hajzat… Egészen olyan feje van mint, egy törpének. Lehet, hogy tréfitörp életre kelt?

-  Na, akkor halljuk! – ültem vissza a helyemre.

-  Tizenöt éves lehettem, amikor elmentünk egy patakpartjára kirándulni az osztállyal. Persze, hülye gyerekek mivel szórakoznak, köveket raktunk a patakba és azokon ugráltunk. Végül mikor másodjára akartam bemutatni fantasztikus ugróképességem, hatalmasat estem. Az alsógatyámtól kezdve, minden vizes lett. Persze a tanárnő felzavart, hogy öltözzek át. A szobánk közepén volt egy gerenda, ami a plafont tartotta és annyira siettem fel, hogy nem láttam. Egyenesen neki mentem – felnevettünk. – Ez még nem minden – nevetett ő is. – Aznap este, takarodó után kiosontam, hogy… nos, elintézzem a folyóügyeimet, és eléggé visszhangzott, így mindenki azon nevetett, hogy én pisilek. Még én is. Annyira nevettem, hogy visszaúton nem láttam a fél méteres kukát és keresztülestem rajta. – ismét felnevettünk. Biztos voltam benne, ahogy én, bátyám is elképzelte maga előtt ezt a jelenetet. – Persze ezután az emeletes ágyat is lefejeltem, de az már mellékes… - legyintett nevetve a srác.

-  Akkor te se nagyon unatkozol… - mosolygott Lukas.

-  Nem – rázta fejét ezúttal Jana.

Még beszélgettünk egy kicsit, mikor végre az orvos behívta Markot. Nem töltött bent sok időt, úgy körülbelül hét-nyolc percet. Ezután én következtem.

-  Bekísérjelek? – kérdezte Lukas.

-  Inkább egyedül mennék – dugtam zsebre kezeimet. – Nem baj?

-  Nem – rázta a fejét. Besétáltam a mankóval a rendelőbe, majd leültem az első székre.

-  Egy kicsit korábbra vártam a hívását – nézett rám az orvos.

-  Sajnálom, szükségem volt egy kis időre… - motyogtam.

-  Érthető – bólintott. – Mit szólna ahhoz, ha két nap múlva ejtenénk meg a műtétet? – Olyan korán? De hisz aznap van a válogatott meccs is, meg minden… - Nos? – ezer érv futott át az agyamon, hogy miért kérjek későbbi időpontot, de aztán eszembe jutott, mit is mondana erre Lukas vagy éppen Benedikt.

-  Az jó lesz – egyeztem bele.

-  Remek – véste fel a naptárába. – Feküdjön be holnap este, és akkor utána másnap reggel korán túl leszünk a műtéten. – Már holnap jöjjek be? Jaj, ne!

-  Oké – vettem tudomásul. Még elmondott pár információt, majd utamra engedett azzal, hogy holnap este legkésőbb nyolc órára befekszem a kórházukba.

Amint kiértem beavattam drága bátyámat is a hírbe, aki biztosított róla, hogy meg fog látogatni, még, ha ma haza is kell mennie. Tudtam, hogy fontos neki a családja és a foci, ezért egy percig sem haragudtam rá.
Kisegített az autóhoz, besegített, majd hazaindultunk. A kocsiban előhalásztam a telefonom, visszakerestem Benni számát és írtam neki egy gyors SMS-t.
„Végeztem. Holnap be kell feküdnöm, két nap múlva műtét. Félek”
Nem kellett sokat várnom és már meg is kaptam a választ.