7. rész

A részt egy kedves kritikusomnak ajánlanám! ;)

  Megkönnyebbülten sóhajtott fel, mikor látta, hogy jól vagyok, persze csak a körülményekhez képest. Ismertettem vele a sérüléseim komolyságát és a lehetséges kimaradást. Biztosított róla, hogy ne aggódjak, minden rendben lesz és persze ők tökéletesen támogatnak.
Azért kaptam egy kis dorgálást is, amiért így eltűntem, de végül jó hangulatban váltunk el.
Visszabicegtem Benni mellé, aki besegített az autóba, majd beült mellém.

-  Hova menjünk? – pillantott felém, miközben beindította a kocsit.

-  Bastianhoz – kértem. – Amennyire ismerem őket, biztosan ott várnak rám.

-  Nem nálatok? – kérdezte meglepetten, de a kért irány felé hajtott.

-  Anyáék otthon vannak, ők is tudnak jelezni, ha hazamegyek – magyaráztam.

-  Igaz – állapította meg.

Az út csendben és túl gyorsan telt. Benedikt körülbelül minden második pillanatban felém pillantott, majd amint megbizonyosodott róla, hogy ezt én is látom, elmosolyodott.

-  Ne félj!

-  Mondani könnyű… - motyogtam, de azért sikerült a szám sarkába varázsolni egy apró mosolyt.

-  Na, gyere! – pattant ki a kocsiból, amint leállította a ház előtt. Az ajtómhoz rohant és kisegített, majd a kezembe nyomta a mankókat.

-  Köszönöm – indultam el az ajtó irányába. Bezárta a kocsit, majd mellém lépett, hogy segítsen. Megnyomta a csengőt és csak vártunk. Pár pillanat múlva Bastian tárta ki előttünk.

-  Lukas itt van? – kérdeztem. Bólintott egy igent, majd kitárta az ajtót, hogy beljebb mehessünk.
Bebotorkáltam a nappaliba, nyomomban a két fiúval. Bátyám és Heidi a kanapén ültek és kíváncsian várták Bastian kivel bukkan fel.

-  Nina – sóhajtott Lukas megkönnyebbülten, majd felállt, hogy megölelhessen. - Gyere, ülj le! – húzott a kanapéhoz, de én elengedtem kezét.

-  Beszélnünk kell – néztem mindhármukra. Kicsit rémülten néztek, de végül is be kell ismernem, a dolog nem olyan vészes, mint ahogy én lereagáltam.

-  Rendben – bólintottak.

-  Öhm. Én azt hiszem jobb, ha most megyek – szólalt meg mögöttem Benni.

-  Maradj nyugodtan! – nézett rá Schweini.

-  Nem – húzta apró mosolyra ajkait. – Ez a ti ügyetek. Engem egyébként is vár Manuel. Kinyír, hogy sose megyek vele haza – kuncogott.

-  Csak nem – mosolyogtam rá én is.

-  Sose lehet tudni – rántotta meg a vállát, majd az ajtóhoz indult.

-  Köszönöm, hogy visszahoztad. – fogott kezet vele bátyám.

-  Semmiség – mosolygott a védő, majd ismét elindult.

-  Benni – szóltam utána, mire visszapillantott. – Köszönöm – mosolyodtam el halványan.

-  Nagyon szívesen – bólintott. – És tudod. Ha valami van…

-  Tudom – biztosítottam róla.
A Schalke játékosa elment, én pedig leültem a kanapéra.

-  Mi volt az orvosnál? – kérdezte lassan Heidi.

-  Izomszakadásom van – motyogtam.

-  Az kellemetlen – húzta el a száját Bastian is, aki most ért vissza a szobába.

-  De ez nem minden – folytattam. – Találtak egy repedést a sípcsontomon. Meg kell műteni a vádlimat és utána még hagyni a sípcsontomat is összeforrni – magyaráztam. – Alsó hangon három hónap szabadságra vagyok ítélve.
Nem mondtak semmit, csak közelebb hajoltak, hogy megölelhessenek, még Bastian is, ami meglepett. Ritkán látni tőle hasonló reakciókat.

-  Ezért tűntél el? – kérdezte Lukas, aki továbbra sem engedett el.

-  Igen – feleltem. – Azt hiszem túlságosan megrémültem. Még sose történt velem ilyen és túl sok félelmem van – magyaráztam.

-  Mitől félsz? – kérdezte Schweinsteiger.

-  Mindentől – suttogtam. – De leginkább attól, hogy mi lesz, ha később már nem tudok majd úgy játszani, mint eddig…

-  Tudni fogsz! Pozitív hozzáállás! – emlékeztetett Lukas.

-  Igen – csatlakozott Heidi is. – És mi itt leszünk veled végig. Nem kell eltűnnöd.

-  Tudom – jelent meg egy halvány mosoly az arcomon, majd közelebb bújtam bátyámhoz. Körülbelül öt éves koromban éreztem utoljára ezt a féltő ölelését.

-  Szólok anyáéknak, hogy megvagy – nyúlt a mobiljáért.

-  Rendben – biccentettem. – Mondd nekik, hogy nem soká’ megyek haza – kértem.

-  Oké – hagyott magunkra pár percre.

-  Merre jártál? – kérdezte Heidi.

-  A stadionba voltam, csak egy kicsit elrejtőzve… Bár, Benni így is megtalált – mosolyodtam el halványan.

-  Rendes srác – mosolyodott el Heidi is.

-  Igen – válaszoltam egyértelműen. Méghozzá nagyon rendes!

Lukas pár perc múlva visszatért. Még beszélgettünk pár percet, miközben a srácok próbáltak ráébreszteni, nem kell aggódnom a műtét miatt. Bár ebben most se lettem biztosabb, kezdtem kicsit feloldódni. Végül aztán haza kellett mennem. Lukas vitt el, és ott is maradt éjszakára. Persze ennek ára is volt. Holnap vissza kell mennem az orvoshoz, ő pedig velem tart.

Reggel együtt reggeliztünk, amire sok éve nem volt példa, majd egy gyors készülődés után, bátyám besegített az autóba és elindultunk a rendelőhöz. Most jóval többet kellett várnom, mint a múltkor, így Lukas az egyik székhez segített, és leültünk. Mellettünk egy fiatal srác ült barátnőjével.  Nagyon jókedvűnek tűntek, bár a srác combja be volt kötözve.

-  És azt ismered, hogy ’’ A buszon, egy óvodás kislány mellé leül egy tetovált férfi. A kislány nézi, majd megszólal: nem jön le a filc, mi?’’ – fárasztotta a fiú barátnőjét. A lány hangosan felnevetett, ahogy bátyám is. A pár azonnal felénk pillantott.

-  Lukas Podolski? – kérdezte a srác, miután pár percig méregette bátyámat.

-  Igen – bólintott. – És te vagy… - gondolkodott el.

-  Marko Marin – mosolygott a srác. – Werder Bremen. – Lukas is elmosolyodott.

-  Akkor, hogy-hogy itt Münchenben? – kérdezte Lukas.

-  Ez a doki az egyik legjobb az országban – mesélte a srác. – Szóval, úgy döntöttünk, felkeressük. Egyébként, ő itt a barátnőm, Jana.

-  Sziasztok – intett a lány.

-  Szia – köszöntünk. – Nos, ha már ez a drágaság nem mutat be, akkor bemutatom magamat. Nina Podolski – nyújtottam feléjük a kezemet.

-  Te a felesége…? – kérdezte Jana.

-  Nem – nevettünk fel egyszerre. – A húga vagyok.

-  És te is focizol – állapította meg Marin, szemügyre véve a sérüléseimet.

-  Valami olyasmi – bólintottam. – Egyébként, tetszett a vicced – vigyorogtam.

-  Tényleg? Van még – lelkesült be.  

-  Na, mesélj! – kérte bátyám is.

-  Oké – vigyorgott a srác.

- Beindult a tréfarépa – forgatta szemeit barátnője nevetve.