5. rész

-  Mosogatás után összeszedtem a cuccaimat, és úgy döntöttem hazaindulok. Benedikt is csatlakozott hozzám, jobbnak látta most már elmenni Manuelhez.

-  Elvigyelek? – kérdeztem már az ajtó előtt, miután elbúcsúztunk barátainktól.

-  Nem kell. Miattam ne kerülőzz! Inkább felhívom Manut – nyúlt zsebébe a mobiltelefonjáért.

-  Benedikt! Ne kéresd magad! – szóltam rá, mire meglepődötten nézett fel.

-  Te ilyen is tudsz lenni? – vigyorgott.

-  Hajajj. Lukas mesélhetne – nevettem. – Na, gyere! – nyitottam ki a kocsi ajtaját. Csak úgy, mint hajnalban, beült az anyóülésre.

-  Szép kocsi – mosolygott.

-  Deja vu-m van – nevettem, miközben beindítottam a gyönyörűségem motorját.

-  Már mondtam? – kérdezte mosolyogva.

-  Igen – bólintottam. - Pár órával ezelőtt.

-  Bocsi – mosolygott.

-  Semmi baj – kuncogtam.  Percekig néma csöndben ültünk. Én vezettem ő pedig hol az utat nézte, hol engem.

-  Hány éves vagy? – kérdezte hirtelen.

-  Tizenkilenc – pillantottam rá. – Na, és te?

-  Nem soká’ huszonnégy – mosolygott. – Szüleiddel élsz?

-  Ez valami kérdezz-felelek? – beletapostam a fékbe, mert a lámpa pirosra váltott előttünk. A lábamban újra elkezdtem érezni egy apró feszülést, bár lényegesen kibírhatóbbat, mint reggel, így is felszisszentem.

-  Minden rendben? – kérdezte.

-  Persze – bólintottam.

-  Rosszul hazudsz – méregetett.

-  Nincs semmi bajom – néztem rá teljesen komolyan.

-  Oké – fordult ismét az ablak irányába. Nem tudtam min gondolkozik, így inkább úgy döntöttem, megtöröm a csendet.

-  Neked van testvéred?

-  Van – mosolygott. – Egy húgom, Johanna és egy bátyám, Andreas.

-  És velük élsz? – tettem fel a következő kérdést.

-  Nem – rázta a fejét. – Már külön – mosolygott.

-  De jó neked – sóhajtottam. – Én is szeretnék.

-  Akkor miért nem teszed? – kérdezte.

-  Nem is tudom – fintorogtam. 

-  Az jó – kuncogott. Nos, szerintem is… Igazából, tényleg nem tudom, miért nem teszem. Nagyon szeretnék végre külön élni a szüleimtől, de azt hiszem, egyedül túl nagy falat lenne bevállalni.

Manuel házáig autóztunk, majd leparkoltam a kapubejárón. Nem lakott túl messze Bastiantól, de azért nem engedtem volna útjára magától a védőt, főleg, hogy nem túl jártas a környéken.

-  Honnan tudod, hol lakik? – mosolygott rám.

-  Miért ne tudnám? – nevettem. – Kedvelem Manut.

-  Mint pasit, vagy mint…? – vigyorgott.

-  Mint egy egyszerű srácot a Bayern csapatából – mosolyogtam.

-  Szóval, amíg nálunk volt, nem kedvelted? 

-  Én ilyet nem mondtam! – szóltam rá.

-  De ez jött le – nevetett.

-  Ne kötekedj velem! – hajoltam felé nevetve.

-  Miért, mi lesz? – mosolygott. – Én is kapok egy kis paprikát a poharamra?

-  Nem – ráztam a fejem. – Nem sütöm el ugyanazt a poént kétszer. Főleg olyannak nem, aki már ismeri – magyaráztam. Pár pillanatig hallgatott, majd újra megszólalt, mosolyogva.

-  Még most sem félek.

-  Majd fogsz – kacsintottam rá, majd kiszálltam a kocsiból és becsengettem Manuelhez.
Pár percig vártam ott, míg végre kinyílt az ajtó és megpillantottam a drága kapust.

-  Nina? – kérdezte meglepetten. – Hát te? – hajolt közelebb, hogy üdvözöljön két puszival.

-  Hoztam egy csavargót – biccentettem az autó felé, ahol Benedikt most csukta be maga után a kocsiajtót.

-  Baszd ki, Benni! Már mindenhol kerestelek! – szólalt meg megkönnyebbülten a kapus. Bár, nem azért az öt euróért, de az imént nem tűnt túl idegesnek. – Miért nem vetted fel a telefont? És miért nem hívtál este?

-  Olyan vagy, mint anyu – kuncogott Benni.

-  Mivel nem vagy járatos a környéken… - motyogta cimborája.

-  Nem vesztem el – mosolygott tovább Benedikt.

-  Csak a ruháid – méregette Neuer, majd rám pillantott.

-  Hosszú sztori, de nem az, amit gondolsz – magyaráztam. – Majd Benni mindent elmesél. Nekem most mennem kell – hajoltam közelebb hozzá, majd elbúcsúztam két puszival.

-  Én nem kapok? – fonta karba kezeit Höwedes.

-  Miért kapnál? – mosolyogtam rá.

-  Mert olyan szuperaranyos vagyok – nevetett.

-  És egy csöppet egoista – nevettem.

-  Csak a látszat – rántott vállat, mire közelebb léptem és az ő arcára is leheltem két puszit.

-  Sziasztok – intettem, majd beszálltam a kocsiba és végre elindulhattam haza.  
Persze anyám azonnal számon kért, hogy miért nem jöttem haza még aludni sem és mi történt a ruháimmal. Mondtam neki, hogy inkább nem részletezném, de ne aggódjon, csak Basti viccelt meg. Erre csak egy elégedett mosollyal válaszolt…
Délelőtt rendbe szedtem magam, majd a szobámat is. Délután pedig leginkább a könyveket bújtam. A nőknek nem olyan könnyű megélni a focizásból, hiszen őket nehezen ismerik el, ezért ki kellett találnom egy B tervet is. Szeretnék képesítést szerezni, mint riporter. Természetesen, sportriporterként. Így közel maradhatok ahhoz a sporthoz, ami az életemet jelenti.
Erről azonban még csak kevesen tudnak, mivel az edzések és meccsek miatt kénytelen vagyok levelezősön elvégezni.

Másnap aztán végre újra elmehettem edzeni. Már hiányzott. Nem szeretem a kimaradásokat, mert mindig félek, hogy visszaesek a fejlődés terén. A vádlimban még kicsit éreztem a hétvégét, de nem éreztem, hogy ez bármilyen veszélyt jelentene az edzésemre nézve.

-  Hallom, hazavitted Bennit – mosolygott rám Heidi.

-  Nem hagyhattam gyalogolni – rántottam meg a vállam.

-  Csak ennyi? – kérdezte, miközben elindultunk a pályára.

-  Miért, mi kell még? – érdeklődtem.

-  Hát… azt hittem tetszik… - motyogta.

Alig ismerem – fintorogtam, majd kifutottam a pályára.   Kezdésként persze jó pár kört kellett futnunk, de nem zavart. Imádtam futni, kiskorom óta. Talán néha még kicsit jobban is, mint az edzés többi részét.
Amint lefutottuk az utolsó kört is, kettéosztottuk a csapatot, felvettünk egy megkülönböztető mellényt, majd focizni kezdtünk. A sok rohangálás közben éreztem meg, kicsit nehezen bírja most a lábam. Majd az egyik gólnak tervezett rúgásom után, hatalmasat nyílalt bele. A fölre rogytam és egyre csak a lábam szorítottam, hogy elmúljon végre a fájdalom. De most mégsem javult…