6. rész

  Az edzés számomra véget ért. Az edző kért, sőt, inkább utasított, hogy keressek fel egy orvost, hiába mondtam, hogy már hétvégén is éreztem, de akkor elmúlt. Elég dacos voltam, de végül beláttam, igaza van. A sérülésekkel nem szabad játszadozni.

-  Legkésőbb holnapra értesíts a fejleményekről! – utasított. Én csak bólintottam, majd visszabicegtem az öltözőbe. Alig bírtam lépni. Amint a talajhoz érintettem a lábam, ismét éreztem a fájdalmat, így miután kissé nehézkesen, de átöltöztem, szinte fél lábon ugrálva másztam ki a kocsimig.
Nem mondom, hogy fájdalommentes volt a vezetés, de lényegesen könnyebb, mint a sétálás. Bár tudtam, ez így elvileg veszélyes, hiszen a fájdalom elterelheti a figyelmemet, de bevállaltam.
A rendelő, ha igazán meg akarnám saccolni, körülbelül 7 percre volt a stadiontól. Gyorsan kiszálltam a kocsiból – már amennyire ez lehetséges, ha nem tudod használni a fél lábadat – és elindultam a rendelőbe. Nem érdekelt, hogy minél kevésbé kellene megterhelnem a lábamat lépcsőzés közben, csak már oda akartam érni, hogy túl lehessek ezen az egészen.

-  Jó napot! Miben segíthetek? – kérdezte automatikusan az asszisztens, aki éppen a folyosón sétált a rendelő felé.

-  Szia – motyogtam, mire felnézett. Elég jól ismerjük egymást és nem is sokkal idősebb nálam, íy legutóbb megegyeztünk abban, hogy tegeződünk.

-  Nina. Mi történt? – pillantott lábamra.

-  Szükségem lenne egy kivizsgálásra – húztam el a számat.

-  Rendben, gyere! – hívott is be azonnal az orvoshoz.

-  Nina Podolski – nézett rám mosolyogva az orvos, majd tekintete lejjebb vándorolt a lábamra. Már kezdett megdagadni is. Remek!

-   Ülj fel kérlek – mutatott a vizsgálóágyra. Szerencsére a karjaimnak nem volt baja, így könnyedén fel tudtam ülni rá. Kinyújtottam a jobb lábam, az orvos pedig leguggolt mellé. Megérintette a vádlimnál, én pedig majdnem felsikítottam. Őrülten fájt!
Még egy darabig nézegette, tapogatta, majd közölte, izomhúzódásra vagy szakadásra gyanakszik. Nos, ezt igazából mi is megállapítottuk már az edzésen…
Mindenféle vizsgálatoknak vetett alá, amit egy óra várakozás követett, míg megkaptuk az eredményeket. Ez alatt telefonált Lukas, aki Heiditől értesült, hogy mi történt velem és közölte indul hozzám, tehát várjam meg. Nehezen, de végül sikerült lebeszélnem róla. Neki otthon kell maradni a csapatával és a családjával, nekem pedig most úgy sincs szükségem senki társaságára. Csak a híreket szeretném már tudni és, hogy túl legyek rajta.

Egyre türelmetlenebb voltam, mikor végre megjelent az asszisztens.

-  Kérlek, fáradj a rendelőbe! – úgy tettem, ahogy kért. Bebicegtem, majd leültem az egyik üres székre.

-  Nina – sóhajtott az orvos. Ajaj. Ez semmi jót nem sejtet. – A felvételek kimutatták, hogy tényleg izomszakadásod van – magyarázta a papírokat nézve.

-  És akkor meg kell műteni? – kérdeztem rémülten. Még sose műtöttek semmivel sem.

-  Igen – bólintott. – Ez úgy körülbelül nyolc hetet vesz igénybe gyógyulásilag.

-  Értem – bólintottam és már álltam volna fel.

-  De ez még nem minden – folytatta. Ezt meg, hogy érti?

-  Ho… hogyhogy? – makogtam.

-  A vizsgálatok kimutattak egy repedést a sípcsontodon. Nem kicsi, de nem is olyan veszélyes – magyarázta.

-  De én… nem is éreztem… - gondolkodtam el. Nem volt panaszom a sípcsontomra, ez egészen biztos.

-  Az ilyen sérüléseknél vannak lappangó fajták. Mint mondtam, a tiéd nem vészes – motyogta. Köpni-nyelni nem tudtam, annyira ledermedtem. – Ha összesítjük a két sérülés gyógyulását, az legalább két és fél, három hónap szünetet eredményez. .- Remek. Tehát lényegében a szezon nagy részét csak a TV elől figyelhetem majd…
Idegesen túrtam a hajamba, mire a doktor kiállított nekem néhány papírt.

-  Kérlek, szedd ezt a gyógyszert, valamint holnap hívj fel és egyeztetünk egy időpontot a segédorvosommal is. Tudod, ő még tanuló – Ez most ugye csak valami vicc?  Kísérleti nyúlnak akar felhasználni? Na, abból nem eszik!
Felpattantam a székről, elvettem a papírjaimat és kibicegtem az ajtón a mankóval, amit segítségképpen kaptam, még korábban.

***

Még este fel kellett volna hívnom az edzőm, de nem tettem. Sőt, a családomnak is annyit mondtam, ez egy kis apró sérülés, hamar rendbe jövök. Nem tudom miért tettem.
Másnap végül elvitettem magam apámmal az edzésre. Elterveztem, hogy itt fogok beszélni az edzővel, ám amint a folyosón bicegtem és megpillantottam az öltözőnket, összefacsarodott a szívem. A falnak támasztottam a mankókat, és a szekrényemhez ugráltam. Ez az én kis szentélyem, a kincses ládám. Az életem része. És még sosem kellett ilyen hosszú időre elbúcsúznom tőle.
Könnyek gyűltek a szemembe és éreztem, képtelen leszek beszélni erről bárkivel is. Bicegve szaladtam át a folyosókon, a legeldugottabb helyig. Csak ültem és bámultam falat az arénában, ami az otthonomat jelentette és hagytam, hogy arcomat beborítsák a könnyek.

Órákig ülhettem itt, de nem zavart. Az egyetlen nyugodt hely volt, ahova senki nem megy. Itt nyugodtan sírhattam, amit ki is használtam. Amint letöröltem könnyeimet az újak már át is vették a helyét.
A telefonom egyfolytában rezgett. Lukas, Heidi, anya, apa… már mindenki keresett, de nem volt erőm beszélni velük, inkább kikapcsoltam az egész készüléket és ledobtam a földre. Kicsit tovább csúszott, mint terveztem, ezért majdhogynem lefeküdtem a padlóra, hogy utána nyúljak, mikor egy másik kéz felkapta a földről.

-  Tudod, ha így bánsz vele, nem fogja sokáig bírni – szólalt meg egy ismerős hang. Felpillantottam és megláttam Benediktet.

-  Mit csinálsz itt? – töröltem le könnyeimet, majd a készülékért nyúltam.

-  Itt volt edzésem – mutatott táskájára. – Tudod, a válogatott meccs… - motyogta. – És te? Lukas, már égen-földön keres!

-  Nincs kedvem beszélni vele – húztam fel jó lábamat, majd átkaroltam a térdemnél.

-  Mi a baj? – dobta le a táskáját, majd leült velem szembe. Elég szűk kis hely volt, de így is elfért. Ez igazából az aréna folyosójának egy apró kis része, eredetileg a mellettem levő ajtóhoz vezetne, de ezt a részt már soha, senki nem használja. Vagyis… úgy látszik Benedikt igen…

-  Semmi – ráztam meg a fejem.

-  Már mondtam, hogy rosszul hazudsz – emlékeztetett. – A lábaddal van valami, igaz?

-  Honnan tudod? – néztem rá meglepetten, d abban a pillanatban tudtam a választ is.

-  A srácok fejvesztve keresnek téged – mesélte lágy hangon.

-  A srácok? – kérdeztem meglepetten.  Többen is vannak?

-  Igen – bólintott. – Lukas, Bastian, Heidi és az edződ is. Sőt, engem és Manuelt is megkértek, hogy segítsünk.

-  Akkor se akarok kimenni innen – makacsoltam meg magam.

-  Nina – ült át mellém, majd felemelte a fejemet. – Mi a baj? – belenézett a szemembe, én pedig azt hiszem elvesztem. Mintha a tudatomon kívülre kerültem volna, attól az egyetlen pillantástól.
Beletelt pár pillanatba, míg végre újra visszatértem a valóságba. Lesütöttem a szemem és gondolkodni kezdtem. Elmondjam? Ne mondjam? Elmondjam? Újra felnéztem rá és úgy döntöttem, elmondom. Bár, megindokolni nem tudnám, miért is bízok benne ennyire máris.

-  Tegnap elmentem az orvoshoz… - suttogtam. – Izomszakadásom van – közöltem tényszerűen.

-  És ezért… ? – a szájára tettem ujjamat, hogy maradjon csöndben.

-  A vizsgálatok során találtak egy repedést a sípcsontomon – sütöttem le ismételten pillantásomat. – Alsó hangon két és fél hónap kiesés, valamint orvos gyakornokokkal akar műttetni.

-  Ne aggódj! – szólalt meg pár perc múlva. – Minden rendben lesz, ebben biztos vagyok!

-  És ha nem? – tört ki belőlem ismét a sírás. – Benni, nekem ez az életem – zokogtam. – Mi van, ha a műtét után már nem leszek elég jó? És ha elrontja a gyakornok a műtétemet?

-  Ne beszélj be magadnak ilyen butaságokat! – húzott közelebb, hogy megölelhessen nyugtatásképpen. – A műtét rendben fog menni és tökéletesen meg fogsz gyógyulni!

-  De mi van, hanem? – tettem fel újra a kérdést. – Nekem tényleg nincs másom, csak a foci – magyaráztam. – Nincsenek igaz barátaim, nincs mellettem senki, aki szeretne, és a szüleim is alig várják, hogy végre kettesben éljenek. Nem vagyok tehetséges és a szabadidőm is arra megy, hogy tanuljak arra a rohadt képesítésre!

-  Miért gondolod ezt magadról? – lepődött meg, majd maga felé fordította az arcomat. – Nina, te egy nagyon tehetséges lány vagy és nem tudom milyen képesítésért tanulsz, de biztos vagyok benne, hogy remekelni fogsz benne!

-  Sportriporternek készülök – szakítottam félbe.

-  Porig fogod alázni benne a többieket, főleg úgy, hogy te játszol is! – mosolygott halványan. – Ami pedig a szeretteidet illeti…. miért gondolod, hogy nem szeretnek? Te nem láttad, hogy mennyire aggódnak most érted, hogy eltűntél!

-  Persze, mert szó nélkül tettem – motyogtam.  – Máskor sose vennének észre, most is lefogadom, csak az edző miatt… - morogtam.

-  Ezt meg honnan veszed?

-  Benni, te nem ismered őket úgy, ahogy én – emlékeztettem. – Például ott van Heidi. Mindenki azt hiszi, hogy annyira jóban vagyunk, hogy az életünk feladnánk egymásért, meg hasonlók, de nem. Nagyon szeretem őt, de sosem leszünk igaz barátnők. Leginkább csak akkor tartunk össze, ha viccelődésről van szó. Azt is, hogy összejött Bastival, most tudtam meg, mikor a múltkor találkoztunk – meséltem. – De végül is nem hibáztatom. Legszívesebben én se beszélnék meg magammal semmit – suttogtam. Ránéztem, de csak csendben várta, hogy folytassam. - Lukas szeret, de távol van és a saját családjára kell koncentrálnia. A szüleim pedig szeretnének végre egymással törődni, csak én útban vagyok nekik. De már nem sokáig… - motyogtam, majd elhallgattam.

-  Nem vagyok se orvos, se pszichológus, de azt megállapítottam, hogy neked hatalmas problémáid vannak. Nina, nagyon lebecsülöd önmagadat. És… és Heidi… Van valami oka, hogy nem tudtok jobban összebarátkozni?

-  Volt egy nagyon jó barátnőm. Olyan volt, mintha az ikertestvérem lenne. Szinte minden percünket együtt töltöttük. Aztán egyik nap megtudtam, hogy megcsal az első és egyetlen pasimmal, ráadásul röhögtek rajtam a hátam mögött, amiért nem vettem hamarabb észre. Akkor két dolgot megtanultam! 1. Soha többé nem szabad ennyire megbíznom senkiben se. 2. Nem szabad olyan naivnak lennem, hogy elhiszem, hogy egyetlen srác is szerethet…

-  Már megint mi ez a hülyeség? Miért ne szerethetnének? Egy nagyszerű lány vagy!

-  Te nem tudod, hogy néznek rám, mikor megtudják, hogy focizom! Mindenki csak röhög, hogy egy csaj vagyok, és nem tudják elfogadni – fakadtam ki.

-  Ez ostobaság! És neked is be fogom bizonyítani! – jelentette ki határozottan.

-  Mégis hogyan?

-  Kössünk egy fogadást! Fogadjunk, hogy mire letelik a két és fél hónapos kényszerszabadságod, találok melléd valakit, aki igazán szeretni fog – nyújtotta a kezét.

-  Úgy se fogsz – csóváltam a fejem.

-  Sose becsülj le! – mosolygott. – Viszont, cserébe te megígéred, hogy ha bármi problémád lesz, megkeresel. Nina, ígérem, soha nem verlek át! Ha akarnám, se tehetném, hiszen Lukas kinyírna, de nem is akarom!  De neked nagyon nagy szükséged van valakire, aki segít abban, hogy ne kerülj mélypontra – emlékeztetett. Nagyot sóhajtottam, majd megszólaltam.

-  Nem ígérem, hogy mindenbe be foglak avatni, de mondjuk, az tényleg jó lenne, ha segítenél…

-  Rendben – mosolygott. Én is kinyújtottam a kezem és kezet fogtunk az egyességünkre.

-  Kezdésképpen azzal, hogy titokban tartod a sportriporteres dolgot – kértem.

-  Ez csak természetes – mosolygott. – De azt hiszem, ideje lenne mennünk. Biztos vagyok benne, hogy Lukas már majdhogynem idegbeteg állapotba került. – elengedtem egy halvány mosolyt, majd amint felállt, a kezem nyújtottam, hogy engem is segítsen fel.

-  Az öltözőben hagytam a mankókat – eszméltem fel.

-  Tudom – bólintott. – Innen sejtettük, hogy nem mentél messzire – mesélte, miközben engedte, hogy ránehezedjek, amíg az öltözőhöz érünk.

A mankók már nem a fal mellett álltak, hanem a szekrényemnek döntve. Nyilván Heidi tette oda nekem, ha visszajönnék. Lecseréltem Benni támogatását a mankóra, így kicsit gyorsabban tudtunk haladni. Ahogy a kocsihoz igyekeztünk, megláttam edzőmet, aki idegesen babrálta a telefonját.

- Beszélek vele – néztem Bennire, aki biccentett. Odasiettem edzőmhöz és megálltam előtte, hogy elmeséljem, mit is diagnosztizált az orvos.