14. rész

 A Manuelhez vezető út most talán még rövidebbnek tűnt, mint általában. Bennivel keveset beszéltünk, de amint találkozott pillantásunk, mindkettőnk arcára mosoly kúszott.
A kapud örömmel fogadott engem is. Leültünk a kanapéra és hagytam, hogy Benni, barátjának is elmesélje bánatát, míg én egy párnát csúsztattam lábam alá.
- Hát, sajnálom – Manu se nagyon tudta, mit lehet ilyen helyzetben mondani. Igazából, díjat adnék annak az embernek, aki megmondja, hogy pontosan mi ilyenkor a megfelelő mondat. – De fel a fejjel!
- Ha ő az igazi nem most láttad utoljára – mosolyogtam én is Bennire.
- Gondoljátok? – határozottan bólintottunk igent, mire felnevetett. – Ti csak velem kapcsolatban vagytok ilyen összhangban? A múltkor rajtam nevettetek, most engem támogattok…
- Amúgy se nagyon kerültünk még ellentmondásba – vontam vállat. Nem igazán emlékszem olyan esetre, mikor Manuellel hevesen, érveket felsorakozva tiltakoztunk volna egymás ellen. Bár igaz, hogy azelőtt nem is beszélgettünk olyan sokat.
- De igen, a jó cél is vezérel minket – kuncogott Manu.
- Ez egyszerre sértő és jóérzés is – fintorgott Benedikt, mi pedig újra felnevettünk. Hihetetlen milyen jól áll neki még az is, mikor arcizmai eltorzulnak pár pillanatra.
A kapus hozott nekünk egy kis innivalót, meg sóskekszet nassolni, de leülni már nem volt ideje, mert megszólalt a csengő.
- Milyen kapós vagy ma! – nevetett Benni barátjára.
- Ne aggódj, akárki is az, én csak a tied vagyok – a levegőben dobott egy csókot a Schalke védőjének, majd kinyitotta az ajtót. Nevetve dőltem Benni vállának.
- Buli van és nekünk nem is szóltok? – azonnal hátrafordultam, ahogy felismertem Bastian hangját.
- Nem – ráztam a fejem. – Ez VIP parti – levetődött mellénk, amitől beremegett az egész kanapé és majdhogynem belefejeltem Benni mellkasába.
- Pff – fintorgott, míg én újra ülőhelyzetbe tornáztam magam.
- Jól vagy? – suttogta Benni.
- Persze – mosolyogtam. – És te?
- Én is – megcsillogtatta fogait gyönyörű mosolyában.
- Tudod Bastian, a bunkóságnak is van határa! – fordultam a bajor felé.
- Tudom, ezért nem növök magasabbra húsz éves korom óta! – komolyan mondom, néha legszívesebben falba verném a fejem a hülyeségétől, pedig én se vagyok teljesen normális.

Valaki lőjön le – fogtam fejem. Imádom, szeretem Bastiant, de néha nagyon fárasztó.
- Na, de mi ez a kis mini buli? – tért vissza az eredeti témára.
- Csak meg kellett beszélnünk pár dolgot Manuellel – mesélte Benni. – Nina pedig elkísért, hogy kicsit kimozduljon.
- Óh, értem – felelte. Érezte, nem fog előtte fény derülni arra, hogy miről is akartak beszélni a srácok pontosan. Legalábbis nem most.
Időközben Heidi és Manuel is helyet foglaltak.
- Milyen volt az edzés? – kérdeztem barátnőmtől, hogy témát váltsak.
- Nagyon jó, csak nagyon hiányzol – húzta el száját. – Rossz, hogy nem áll ott olyan ember, akit tudok, hogy biztosan a kapuba csavarja a labdát.
- Áll? – kuncogtak a fiúk.
- Azt hittem a fociban a futás a lényeg – nevetett Benni.
- Igen. Az én posztom az álló szerep – helyeselt Manuel is.
- Rossz szófordulat volt – forgatta szemét Heidi is.
- Ha csak állnék, már rég kirakták volna a szűröm – bólogattam. – Nekem is hiányoztok, sőt az egész… szívesen visszamennék már – sóhajtottam.
- Előbb gyógyulj meg! – simított végig Benni bekötözött lábamon.
- Igyekszem – mosolyogtam.
Tudtam itt ülnek körülöttem azok az emberek, akik mindvégig támogatni fognak, de ugyanakkor hiányérzetem is volt. Marko, Jana és Lukasék nem voltak itt. Ekkor jutott eszmbe az ötlet, – néha áldom az eszemet – rendezni kellene valami összejövetelt, amin mind itt lesznek. Mondjuk a két hét múlva esendő szülinapom! Igen, ez remek ötlet! Mindenkitől azt fogom kérni, próbálják meg szabaddá tenni magukat.
Elégedetten mosolyogtam, miközben a fiúk kitalálták, hogy nézzünk valami filmet. Mivel nem született megegyezés, csukott szemmel Manuel mutatott rá egy DVD-re, ami a Star Wars egyik része lett. Bár úgy éreztem kicsit csalt, hiszen mégis csak ő tudja melyik lemezt, hol tartja.
- Úgy bírom Darth Vadert – kuncogtam Benni fülébe. – Mikor így sóhajtozik… az tetszik – vigyorogtam. Megpróbálta utánozni, amire egy apró nevetés volt a válaszom. Nagyon aranyos volt és csak reméltem, ő is olyan jól érzi magát a társaságomban, mint én az övében.



***2 héttel később***

- Megtennéd, hogy kinyitod? – mosolyogtam Benediktre, miközben megigazítottam hajamat.
- Persze – a tükrön keresztül mosolygott vissza. Már sokkal jobb kedve volt, mint hetekkel ezelőtt. Lisa ugyan elköltözött és most drága cimborám hosszú évek után újra szingliként éli mindennapjait, én és az összes többi barátja, valamint a családja, mindenben támogattuk és segítettük. Még arra is rá tudott venni, hogy most, mikor már végre aránylag tudok sétálgatni a lábamon, - bár a mozgásom még lassú és cseppet sem tökéletes, de boldogulok külső segítség nélkül is – ellátogassak vele Gelsenkirchenbe. Egyrészt már szerette volna megmutatni ő hol éli életét, másrészt leszervezett nekem egy vacsorát Juliannal.
Végig simítottam ruhámon és elégedetten néztem tükörképemet. Sikerült kihoznom magamból minden tőlem telhetőt, habár a lábam miatt csak papucsot viselhettem. Az ajtó felé sétáltam, mikor Benni pont felém indult.
- Köszi – hálásan mosolyogtam rá, amiért beengedte vendégeimet.
- Nincs mit – elkapta karom és maga után húzott a kertbe vezető ajtóig. – Tégy úgy, mint, aki meglepődik – kuncogott. Kitárta előttem az ajtót, mire összes barátom és egyben meghívottam, előttem állt.
- Boldog szülinapot! – zengték egyszerre. Fülig ért a szám és szívem boldogság töltötte el, ahogy megöleltek. Ugyan kikötöttem, hogy senkitől nem fogadok el ajándékot, ez egyiküket se hatotta meg. Sorba álltak, hogy kisebb-nagyobb dolgokkal okozzanak nekem örömöt.
Basti nyitotta a sort, jó szokásához híven utat tört magának, Heidi kezét szorongatva.
- Isten éltessen! – önelégült vigyor terült el az arcán, így már sejtettem, valami orbitális hülyeséget rejt a hatalmas doboz.
- Köszönöm – mindkettőjüket megpusziltam, majd az asztalra tettem a dobozt és elkezdtem kibontani. Egy újabb doboz. Ezt is szétnyitottam. Még egy doboz. Újra szétnyitottam. Újabb doboz. Ez így ment legalább 6 dobozon keresztül, míg végül egy apró, díszdoboz méretű darab maradt. – Ha ebbe is doboz van, kinyírlak – kuncogtam. Felnyitottam a tetejét és attól féltem elájulok. Nem tudtam sírjak-e, mert ennyire hülye, vagy nevessek. Mellettem a srácok a nevetést választották.