28. rész

-  Nina!!! – rohant ki Louis az ajtón, amint kiszálltam a kocsiból.

-  Szia, Drágám! – kaptam fel unokaöcsémet. – Hát te? Semmi cipő? – egy szál zokniban volt.

-  Siettem – vigyorgott boldogan, majd apró kezeivel átkulcsolta nyakamat. – Nagyon hiányoztál!

-  Te is nekem – simogattam meg hátát. – Szia – pusziltam meg Lukast is, amint mellé értem. Megölelt, majd ő is lehelt egy puszit arcomra.

-  Szia, hugi. Mi újság? – letettem unokaöcsémet, majd a nappali felé indultunk.

-  Semmi különös – mosolyogtam. Sógornőmet is megöleltem, aki ekkor lépett ki a konyhából.

-  Tényleg? És mi is ez a Bennis? – kérdezte.

-  Szeretem őt – haraptam be alsó ajkam. – És ő is engem!

-  Benni bácsi? – kérdezte Louis izgatottan. – Mikor látogatjuk meg? – fordult édesapja felé. – Azt ígérte, hogy legközelebb focizik velem.

-  Tudod, ő is jön majd velem az Európa Bajnokságra. Majd mikor jöttök anyuval meglátogatni, megbeszéljük – simogatta fejét.

-  Oké – bólintott. – Nina, bejössz a szobámba? Rajzoltam neked!

-  Persze – mosolyogva fogtam meg apró kezét, hogy a birodalmába sétáljunk. Tipikus fiús gyerekszoba volt, de egyszerűen imádtam. Nem csak Louis, de Lukas énjét is láttam benne.
Leültetett ágya szélére, amin valami új mese figurái díszelegtek és kezembe nyomott egy maszatos papírlapot. Filctollal rajzolt, de itt-ott odakerültek be nem tervezett csíkok és tintapacák is. Tipikus gyermeki rajz volt. Sok pálcikaember és szőrcsomó között ki tudtam venni, a szülinapomat rajzolta le. Ahol mind együtt voltunk, játszottunk, nevettünk és szórakoztunk. A szőrcsomó pedig nem más, mint Süti. – Köszönöm – leheltem apró puszit arcára. – Nagyon szép lett!

-  Örülök – mászott fel mellém az ágyra. – Nina, majd ha apa odalesz, jössz gyakrabban is?

-  Ahogy csak tudok, jönni fogok – simogattam arcát. – És majd jöhetsz te is hozzám!

-  Tényleg? – szemei azonnal felragyogtak. – Mikor?

-  Jövő hétvégén van a kupameccsünk, de utána jöhetsz – simogattam arcát.

-  A meccsre is? – kérdezte boldogan.

-  Ha apud elenged – vontam vállat.

-  Ő már nem lesz is lesz itthon – duzzogott.

-  De te attól még a kisfia leszel! – felállt, majd édesapjához szaladt, aki ekkorra már az ajtófélfának dőlve figyelt minket.

-  Mehetek? – nézett könyörgő kiskutya módjára.

-  És anyu? – kérdezte tőle Lukas.

-  Jön ő is! Vagy, ha nem ér rá, akkor… akkor majd vigyáz rám Basti!

-  Bastinak is kupa döntő lesz, de elhívhatom Janát és Markot a meccsre – magyaráztam bátyámnak.

-  Megbeszélem… - biccentett, majd a konyhába indult. Hosszasan diskurált kedvesével, majd visszajött, ölébe kapta Louist és leült vele az ágyra. – Szóval… szót fogadsz Ninának! Ha ő nincs veled, nem mozdulsz Jana és Marko mellől! És CSAK két nap!

-  Köszi – ölelte meg boldogan Louis. – Már alig várom – tapsolt örömében.

-  Én is – mosolyogtam, majd egy hatalmas, cuppanós puszit nyomtam a világ legjobb testvérének arcára.

Még maradtam egy órát, maximum másfelet. Unokaöcsém nagyon belelkesült a hír hallatán, szegényt, alig tudták rávenni arra is, hogy menjen fürödni. Miután hazavettem, beraktam a ruhám a mosásba, majd elterültem az ágyon. Nagyon fáradt voltam, de még volt valami, amit meg akartam tenni, főleg miután megígértem. Tárcsázni kezdtem Benni számát az apró mobilkészülékben és vártam, hogy a túl oldalon felvegye.

-  Szia – szólt bele három csörgés után mosolygós hangon.

-  Szia – azonnal felvillanyozódtam. – Hazaértem – tettem meg a jelentést, amit ígértem.

-  Örülök. Minden rendben volt?

-  Persze – helyeseltem. A tévé távirányítójáért nyúltam. Bekapcsoltam, majd szinte néma hangerőre véve, kapcsolgattam a csatornák között. – Louis annyira édes volt. Jön hozzám a kupameccsünkre is! Kár, hogy te nem jöhetsz… - motyogtam.

-  Én már táborban leszek – felelte. – De majd Lukassal leülünk és megnézzünk titeket, rendben?

-  Jó, de aztán nézzétek meg a Bayern- Dortmund férfi kupadöntőt is! – kértem. – Pofátlanság tőlem, hogy azt kívánom a Bayern nyerjen? Nem Mats miatt, hanem, mert utálom a sárgák csapatát – vallottam be.

-  Bayernes vagy. Az az otthonod! Ez teljesen érthető – magyarázta. – De azért ezt a Schalke ellen majd ne hangoztasd – kuncogott.

-  Eszem ágában sincs! És egyébként is… csípem a Schalkesokat! Még eldöntöm, hogy ott majd kinek drukkolok – kuncogtam.

-  Még van is idő addig – mosolygott. – Rossz, hogy hazamentél – motyogta.

-  Szerintem is – húztam el a számat. Mint a rossz tinik, azon panaszkodtunk, milyen rossz egymás nélkül. De az igazság az, hogy tényleg rossz! Hozzá akartam bújni, megölelni, megcsókolni, vagy csak érezni a szeretetét. Itthon nincs másom, mint a kiskutyám. De ő még mindig Bastianéknál van. Telefonáltam nekik Lukastól és abban egyeztünk meg, ők hozzák majd át még ma este, miután Basti családja hazament a látogatásból.
Legalább egy órát csüngtünk a telefonon, de valahogy nem érdekelt. Így közelebb érezhettem magamhoz. Végül Basti barátunk vetett ennek a beszélgetésnek véget. Kinyitotta a szobám ajtaját és hagyta, hogy Süti őrült módjára rontson be és vetődjön az ágyamra.

-  Szia, Rosszaság! – simogattam füle tövét.

-  Egy órája beszélgetünk… - motyogta Benni a telefonba.

-  Jaj, nem! – nevettem. – Süti hazatalált – kuncogtam. – Bocsi.

-  Semmi baj – kuncogott ő is. – Akkor most leteszem, jó? Holnap beszélünk!

-  Rendben – helyeseltem. – Vigyázz magadra!

-  Te is! Szeretlek! – búcsúzott.

-  Én is téged – mosolyogtam. – Szia.

-  Szia – bontottuk a vonalat. Ekkorra már Heidi és drága Bastian barátunk az ágyam szélén ücsörgött.

-  Ez az volt, akire gondolok? – húzta fel szemöldökét Heidi.

-  Kire gondolsz? – mosolyogtam bugyután, de szerelmesen.

-  Herr Höwedes? – húzta fel szemöldökét. Helyeslően bólogattam.

-  Mi? Várjatok, le vagyok maradva – rázta fejét Basti. – Mi van Benediktel?

-  Együtt járnak! – világosította fel kedvese, szemeit forgatva.

-  Tényleg? – mosolyodott el. – Mesélj!

-  Mióta érdekel? – húztam fel szemöldököm.

-  Mindig is érdekelt!

-  Hát jó.. – sóhajtottam, majd mesélni kezdtem, hogyan is jöttem én össze a Schalke híres neves csapatkapitányával.