21. rész

  Reggeli után összekészülődtünk és elkísértem Bennit a gelsenkircheni Veltins Arénába. Bár nem lehetett összehasonlítani a csodálatos és méregdrága müncheni Allianz Arénával, véleményem szerint ez is gyönyörűhely volt. Ráadásul, alig tettem be a lábam máris elfogott az otthonérzet, mintha hazaértem volna a családomhoz.

-  Átöltözöm. Addig megvársz idekint? – kérdezte drága cimborám. Bólintottam egy aprót ő pedig az öltözőbe sietett. Ma nyilvános edzésük van, így nem csak én és Ariella leszünk itt, de megannyi rajongó is eljön, hogy láthassák kedvenceiket. Vettem egy üdítőt a kantinban, majd sétálgatni kezdtem a folyosón. A kék és fehér szín teljességgel dominált, a falakat pedig az eredményekre utaló ereklyék díszítették. A Schalke 04 csapatnak nagy múltja van, ezt minden német tudja. Lehet, hogy nincs annyi bajnoki címük, mint a Bayern Münchennek, de mindig is veszélyt jelentettek rájuk nézve.
Mindent alaposan szemügyre akartam venni, mikor véletlen nekiütköztem egy mellettem elhaladóba. Oldalra pillantottam, hogy bocsánatot kérjek. A srác kék-fehér mezt viselt és barna haja volt, de messziről lerítt róla, nem német.

-  Bocsánat, ne haragudj! – nyögtem ki végül.

-  Semmi baj – ejtett meg egy apró mosolyt. Újabb ember sietett felénk az öltöző irányából.

-  Szia, Nina – mosolygott rám Julian boldogan.

-  Szia, Juli – köszöntöttem puszival.

-  Ismeritek egymást? – kérdezte a másik fiú.

-  Igen – bólintott a harmincegyes. – Ő Benni egyik barátja, Nina Podolski. Nina, ő Klaas-Jan Huntelaar – mutatott be minket egymásnak.

-  Örülök, hogy megismerhetlek – nyújtottam a kezem, amit ő előszeretettel rázott meg.

-  Szintúgy – mosolyodott el. – Bene már mesélt rólad – kuncogott. – Hogy van a lábad?

-  Köszönöm, egyre jobban – mosolyogtam. Jól esett, hogy érdeklődött hogylétem felől, miközben csak most találkoztunk.

-  A Bayern női csapatában játszol, ugye? – kérdezte.

-  Igen – bólintottam. – És meg kell, hogy mondjam, örülnék, ha te lennél a gólkirály és nem Mario Gomez. Rendes srác, de inkább mázlista, mint profi focista – magyaráztam, mire elvigyorodott.

-  Köszönöm. Mindent megteszek! – biztosított róla. – Most mennem kell, de remélem, később még beszélünk – mosolygott.

-  Én is remélem – bólintottam. Elsietett, majd Juli is megölelt és hasonlóan tett. Visszaindultam az öltözők felé, ahol sikeresen találkoztam Lewis Holtbyval, aki két számomra még elég ismeretlen sráccal nevetett, mögöttük pedig a csapat többi tagja, ám Benni sehol.

-  Szia, Nina – mosolygott a félig német-félig angol srác, amint megpillantott.

-  Szia – hajoltam közelebb, hogy egy-egy puszival üdvözöljük egymást. Átpillantottam válla fölött, de Bennit még mindig nem láttam.

-  A drága haverod még az öltözőben pletyózik, rosszabb, mint egy csaj – nevetett. – Ariella viszont kint vár a lelátón.

-  Szuper – mosolyodtam el. – Köszönöm. Megvárom ezt a pletykás kerítőnőt, aztán megkeresem.
Társaival jót nevettek a dolgon, majd kisiettek a pályára, mielőtt Stevens leszedné a fejüket. Ácsorogtam még egy darabig, végül a drága csapatkapitány utolsóként, de kirobogott az öltözőből. Nem sok ideje volt rám, mert nem szerettük volna, ha az edzője kinyírja, ezért csak adtam neki egy szerencse puszit, majd a lelátóra siettem megkeresni Ariellát. Szerencsére ő is a legközelebb ült a kijárathoz, amin a fiúk minden alkalommal a pályára lépnek. Ez egy különlegesen gyönyörű hely, hiszen a falakat a blau und weiß, ein Leben Lang felirat díszíti, mely annyit tesz: kék fehér, egy életen át. Minden csapatnak vannak ilyen mottói, ahogy a Bayernnek is ilyen a Mia san mia, de ez valahogy mégis annyira más volt. Minden szavából sütött, a fiúk szívvel-lélekkel küzdenek a csapatukért és akármi legyen, akárhányszor győzzenek, vagy bukjanak el, a szívük a csapatért dobog.

-  Szia – ültem mosolyogva Ari mellé.

-  Szia, kislány! Na, mesélj! Mi újság? – faggatózott.

-  Semmi különös – vontam vállat. – Na és veled? Lewis nagyon pörgött az előbb, mikor találkoztunk.

-  Ő mindig. Mint egy adrenalin bomba – kuncogott. – De így imádom – mosolygott szerelmesen. – Na és te és az a darázsgyerek? – utalt Matsra.

-  Mi van velünk? – kérdeztem értetlenül.

-  Én is ezt kérdem! Beszéltetek azóta? – a bulira célzott, semmi kétség.

-  Igen – feleltem tömören. – Felhívott másnap, vagyis inkább aznap, mikor Höwedeséknél ebédeltünk és elhívott moziba. Még este elmentünk. Nagyon jó volt, nagyon kedves, vicces, aranyos volt. Átvitt Dortmundba, hogy megismerjem azt a várost is, aztán este, mikor kitett Benni lakásánál, megcsókolt – meséltem el neki is a történteket, bár lényegesen rövidebben, mint Benninek.

-  Ujujj – vigyorgott. – Akkor most együtt vagytok?

-  Fogalmam sincs – túrtam idegesen hajamba. – Minden annyira gyors.

-  De jó, nem?

-  De – haraptam alsó ajkamba. – ÉS még Ben is tökre örült.. – mosolyogtam rá boldogan.

-  Tényleg? – lepődött meg. – Az jó – nem volt túl meggyőző, de nem zavartattam magam. Bene a legjobb barátom és nagyon sokat jelent, hogy tudom, számíthatok rá.

Szemléltem az edzést és rá kellett jönnöm, habár mi is így edzünk, az ő dolguk sokkal nehezebb. Ezért még jobban becsülöm a férfi focistákat. Tudtom min mennek keresztül és így sokkal jobban átérezhetem, mit kell letenniük egy-egy győzelemért az asztalra.
Az edzés végén a srácok autogramot osztogattak, majd az öltözőbe siettek. Én naiv azt hittem ennyivel le van tudva a dolog, de még jó páran megállították őket, a parkolóhoz vezető úton. Szerencsémre Ariella nagyon aranyos lány és jól megértettük egymást, így ahogy az edzést, ezt a pár percet is jó kedvűen beszélgettük végig.

-  Nos, lesznek még csajok vagy mehetünk? – pillantottam Benere.

-  Mehetünk – feloldotta a kocsi zárát, majd mindketten beszálltunk. – Mi a véleményed?

-  Jó volt. Ügyesek vagytok! Ráadásul, mindenki olyan aranyos. Ne érts félre, imádok a skacokat odahaza, de van köztük néhány hólyag, itt összesen egy embert találtam, akivel nem igazán szimpatizálok – magyaráztam, míg ő indított.

-  Igen? És ki az? Remélem, nem én – nevetett.

-  Bolond – bokszoltam vállon. – Egyébként, nem mondom meg a nevét, mert vele is jóba vagy.

-  Az egész csapattal jóba vagyok. Ez egy közösség. Lehet nem vagyunk legjobb barátok, de együtt harcolunk! Na, halljam, ki az! Ígérem, nem mondom el! – bevetette kiskutyanézését, amiért legszívesebben nyakon vágtam volna. Hogy képzeli, hogy amikor csak kedve tartja, beveti rajtam? Ez nem fair!

-  Jones – motyogtam.

-  Jones? – húzta fel szemöldökét.

-  Ühhüm – bólogattam. – Jermaine.

-  Mi bajod vele? – mosolygott.

-  Olyan bunkónak tűnik. Olyannak, aki megjátssza magát és közben keresztülgyalogol mindenkin, a saját céljai érdekében – meséltem észrevételeimet.

-  Nos, nem tudom. Elég rég csapattag már. Szerintem jó fej – vont vállat.

-  Lehet, csak rosszul ítélem meg – gondolkodtam el. Végtére is nem ismerem még..

-  Lehet – vont vállat, majd elterelte a témát.
Visszamentünk hozzá, majd kiültünk a kertbe napozni kicsit, miközben beszélgettünk és játszottunk. Kártya volt egyedül Benninél, így ezzel ütöttük el az időt. Kiegyenlített pár harcot vívtunk, de végül mégis ő nyert 3-2 arányban. Tehát háromszor ő és kétszer én. Nagy játszadozásunkat Mats szakította meg, mikor felhívott telefonon. Elnézést kértem Bennitől és bementem a házba, a szobámba. Sose szerettem, ha az emberek hallgatják mikor telefonálok, akkor se, ha nincsenek titkaink egymás előtt. Mats egyébként nem nagyon ért rá, mert a barátaival volt, csak szerette volna elmondani mennyire jól érezte magát tegnap este és megérdeklődte meddig tartózkodok még a városban. Megmondtam neki, hogy holnapután indulok haza, Benevel így beszéltük meg nemrégiben. Miután elbúcsúztunk kinéztem az ablakon. Tökéletes rálátás nyílt Bennire, aki napszemüveggel az arcán elnyúlt a napozóágyon és sütette izmos mellkasát. Elmosolyodtam, majd visszamentem hozzá és tovább boldogítottam társaságommal.