19. rész

-  Benni Lewisékkal maradt órákon át, én pedig Matssal folytattam a beszélgetést. Nagyon rendes srác és megkedveltem. Végül, mielőtt elváltunk, elkérte a telefonszámomat. Szívmelengető érzés volt, ráadásul úgy éreztem magam, mint egy kamaszkorát megkezdő tini, aki kíváncsi, mi lesz a folytatás ezzel a helyes sráccal.
Drága cimborám ígérete ellenére elég elázott állapotban volt, így Ari segített kikísérni a kocsiig. (Nem mellesleg Lewis se volt a legjobb állapotban.)

-  Örülök, hogy találkoztunk – álltam meg a lány előtt.

-  Szintúgy – bólintott. – Remélem, legközelebb többet tudunk beszélni.

-  Biztosan. Ne haragudj, csak Mats… - kezdtem magyarázkodásba.

-  Mondta Benni – intett le. Aha, az jó. De egész pontosan mit is? – Meddig vagy a városban?

-  Még nem beszéltük meg pontosan – vontam vállat. – Pár napig.

-  Eljöhetnél valamelyiknap Bennivel az edzésre. Én is szoktam menni, ott beszélgethetnénk.

-  Jól hangzik – mosolyogtam. – Majd megdumálom vele, ha kijózanodik – felnevetett.

-  Na jó, menjetek. Szia – két puszival köszöntünk el egymástól. Beszálltam Benni mellé, aki elég sápadt volt, ráadásul félig aludt.

-  Neked komolyan problémáid vannak az alkohollal – ráztam a fejem egy nagy sóhaj után.

-  Nem vagyok alkoholista – ripakodott rám.

-  Csak nem ismered a mértéktartást – vágtam vissza.

-  Semmi nem lett volna, ha… - nem fejezte be mondatát.

-  Ha? – kérdeztem vissza.

-  Semmi – átfordult a másik oldalra én pedig indítottam. Szerencsére nem aludt el hazáig, így nagy nehezen betámolygott a saját lábán. Alig rúgta le cipőjét, ruhástul feküdt ágyába. Leoltottam a villanyt rá, majd előszedtem az alváshoz használt ruháimat és a fürdőszobában átöltöztem. Lefekvés előtt még egyszer ránéztem Bennire, de békésen szunyókált, így nyugodtabban másztam be ágyamba.

Reggel arra ébredtem, hogy valaki csörömpöl valamivel. Nem volt nagy választás, hogy ki lehet az. Kipattantam az ágyból és a konyhába rohantam.

-  Baj van? – kérdeztem azonnal.

-  Nincs – húzta el száját. – Ne haragudj! – mentegetőzött.

-  Csak nem másnapos vagy? – tettem csípőre kezem.

-  Nem – mordult fel. – Csak szerencsétlen… - bosszankodott. Kicsit elkeseredettnek tűnt.

-  Biztos nincs baj? – léptem közelebb hozzá. Néhány evőeszköz esett le a földre.

-  Biztos – bólintott, de nem mert a szemembe nézni.

-  Ugye tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz? – simogattam meg hátát.

-  Tudom – sóhajtott fel. – De tényleg nincs semmi, csak kicsit szét vagyok esve – megölelt. – Jó, hogy itt vagy!

-  Bizony – mosolyogtam. – Gyorsan felöltözök és jövök segíteni.

-  Így is jó vagy – kuncogott.

-  Hát hogyne – forgattam meg szemeimet, majd visszaszaladtam valami kényelmes ruháért.
Amint felöltöztem segítettem Benninek a konyhában, bár már csak a terítés hiányzott.

Délelőtt sétálni mentünk, megnéztük a tavat és a gyönyörű környéket. Az egész város olyan nyugodt volt és hangulatos. Tökéletesen értettem Bennit, miért szereti így, még ennyi év után is. Nekem sose volt meg ez a kapocs Kölnnel, ellentétben Lukassal, aki nagyon ragaszkodik a városhoz. Ebédre mentünk a Höwedes házba. Előtte letusoltam, és fél óráig gondolkodtam mit is vegyek fel. Szerettem volna jó benyomást kelteni, hiszen mégiscsak a legjobb barátom családjáról van szó. Kicsit ideges voltam az odavezető úton, amit Benni is észrevett. Megölelt és biztatóan rám mosolygott, mielőtt kiszálltunk az autóból.
Az ajtót Johanna nyitotta ki.

-  Szia – mosolyogtam egy kicsit megkönnyebbülve.

-  Sziasztok – mosolygott ő is. Megöleltük egymást, megpuszilta bátyját, majd beljebb tessékelt minket. Levettem cipőmet, majd követtem a lányt. Családjuk egy része a nappaliban, míg édesanyjuk a konyhában volt.
Benni mindenkinek bemutatott, mint nagyon jó barátját. Nagyon rendesek voltak, még a bátyja kedvesével is találkoztam. Aztán ebédelni szólított minket Frau Höwedes. Benni és az édesapja a fociról beszélgettek, mivel édesapja a város csapatának, a TUS Halternnek az edzője.

-  Tudod, Nina, pont olyan vagy, amilyennek Benni leírt – mosolygott rám Andreas, Benni bátyja.

-  Tényleg? – mosolyogtam. – Örülök. És remélem semmi rosszat nem mondott.

-  Rosszat nem – rázta fejét édesanyjuk. – Viszont sok jót. Be nem áll a szája, mikor rólad van szó…

-  Tényleg? – fordultam Bennihez.

-  Nem tudom, miről van szó, de ne higgy nekik, csak le akarnak járatni – mosolygott.

-  Akkor a gyerekkori képeidet mutogatnánk – szólalt fel Johanna.

-  Azokat szívesen megnézném! – derültem fel.

-  Ebéd után megmutatom – kuncogott a lány.

-  Nem kell – tiltakozott Benni.

-  Dehogyisnem, engem nagyon érdekel – vigyorogtam, mire Benni megforgatta szemeit, egy mosollyal az arcán. Édesanyja letette elénk a második fogást. Mindannyian szedtünk és már éppen a számhoz emeltem a villát, amikor megszólalt a telefonom. Anélkül, hogy megnéztem volna ki keres, kinyomtam, majd kikapcsoltam.

-  Elnézést – kértem bocsánatot.

-  Semmi baj – mosolyogtak. Ettünk pár falatot, mire Benni telefonja is megszólalt. Velem ellentétben ő felvette.

-  Mondjad – szólt kicsit unottan. Pár pillanatig hallgatta, mit mondanak neki a vonal túloldalán, majd felém nyújtotta. – A lovagod – torzult grimaszba arca, amit nem nagyon értettem. Oké, bunkóság a déli időkben telefonálni, ráadásul Mats jól tudta, hogy ma Benniéknél ebédelek, de ezért még nem kellene grimaszolni.

-  Öhm.. bocsánat – kértem elnézést asztaltársaságomtól, majd elvettem a telefont és átsiettem a nappaliba. – Szia – szóltam bele halkan, bár már az ebédlőben is beszélgettek.

-  Szia, Szépségem! Már megijedtem, hogy valami gond van, amiért nem vetted fel a telefont nekem… - motyogta.

-  Nem, csak Benni családjánál ebédelünk, de ezt tegnap is meséltem – emlékeztettem.

-  Azt hiszem elfelejtettem. Ne haragudj!

-  Semmi gond – mosolyogtam az apró készülékbe.

-  Na, akkor nem tartalak fel sokáig. Csak arra voltam kíváncsi, hogy este eljönnél-e velem valahova?

-  Hova? – kérdeztem kicsit meglepetten.

-  Mondjuk egy mozi?

-  Jól hangzik – mosolyodtam el. – Benne vagyok.

-  Oké, akkor este olyan hét körül ott leszek Benenél.

-  Rendben – egyeztem bele. Remélem, Benedikt nem talált ki mára semmilyen programot…

-  További jó étvágyat! Szia, puszi.

-  Szia, puszi – köszöntem el tőle, majd bontottam a vonalat és visszasétáltam legjobb barátomékhoz, hogy befejezzem az ebédet. – Köszi – nyomtam apró puszit az arcára.

-  Mi volt ilyen sürgős? – dugta zsebre az apró készüléket.

-  Megkérdezte, hogy ráérek-e este – mosolyogtam kicsit zavarban.

-  Óh, értem – nem firtatta tovább a témát, én pedig nem családja körében akartam megbeszélni.
Az ebéd nagyon finom volt, miután végeztünk a fiúk beszélgettek, Johanna pedig tényleg megmutatta Benni gyermekkori fényképeit. Jókat mosolyogtam rajtuk. Nagyon aranyos volt, ahogy most is.