44. rész - Befejező rész

 Nos eljött ez a pillanat is! Véget ér A labda a hangszerem... Sajnálom, hogy ennyit késtem a résszel, de azt hiszem, szívem egy része nem akarta elengedni ezt a történetet, így nem ment az írása. Azzal is tisztában vagyok, hogy valami sokkal nagyra valóbb befejezést vártatok, de szerintem így sokkal hétköznapibb maradt a történet. Ezen kívül még kaptok majd egy ráadás 45. részt, amely egy kis szösszenet lesz a jövőjükből. De, hogy mennyire távoli jövőből, azt nem árulhatom el. Szóval, élvezzétek az utolsó részt és remélem, az új történet is elnyeri majd a tetszéseteket. Köszönöm azoknak, akik velem tartottak!

      Hosszan sétáltunk, és beszélgettünk. Kiélveztük a szabad órákat, mielőtt újra el kell válnunk.

-          Biztos nem maradsz a meccsre? – kérdezte Lars kíváncsian. Leültünk egy padra az egyik sétálóutcán, itt beszélgettünk már egy ideje. – Most jön a java!

-          Nem tudom, mennyire lenne hozzá erőm – sóhajtottam. Szívesen maradtam volna, de rettegtem attól, mit éreznék.

-          Nem kell, ha nem szeretnéd – Bene végigsimított arcomon, majd apró puszit lehelt rá.

-          Sajnálom – suttogtam.

-          Ugyan már kicsim. Nem haragszom! – kuncogott. – Addig leszervezed az amerikai nyaralásunkat – simogatta kézfejemet. Messzebb talán már mi se mehetnénk, de hát elég nagy világjárók vagyunk, így kerestünk egy helyet, ahol még egyikünk se járt.

-          Tuti, hogy a világ legszerencsésebb nője vagyok! – bújtam ölelésébe. Megszólalt zsebemben a telefonom, így gyorsan elővettem.

-          Szia, hugi! – szólt bele testvérem boldogan. – Leszervezem, hogy találkozz a hercegeddel és még csak egy puszit sem kapok?

-          Sajnálom, Luk. De nem felejtettelek ám el! Mindenképp találkozunk, mielőtt hazamegyek – ígértem meg.

-          Hol vannak? – érdeklődtek a srácok.

-          Merre vagytok?

-          A szállásunk előtt.

-          Odamegyünk. Úgy is van egy kis ajándékom az unokaöcsikémnek – Lukas beleegyezett, így csak bontottuk a vonalat és már indultunk is.

Egész nap a srácokkal lógtunk, míg végül este elindultunk a reptérre. Janat meggyőzte Bastian, hogy maradjon, Louisék azonban indultak haza, ezúttal Kölnbe. Velük mentem ki a reptérre, miközben azon merengtem, bárcsak itt maradhatnék Bennivel. Bárcsak képes lennék rá…

-          Monika.. – fordultam sógornőm felé a becsekkolást megelőzően.

-          Igen? – kérdezte meglepetten.

-          Volt már úgy, hogy megtettél valamit, ami számodra nehéz volt, csakhogy Lukas boldog legyen? - kíváncsiskodtam.

-          Persze. A szerelem kompromisszumokról szól – rántott vállat. Elmerengtem egy percre. Bene többet ér számomra, mint a foci elvesztése. Vele kell lennem és támogatnom, mert szüksége van rám.

-          Azt hiszem, én most nem megyek veletek – kezdtem hátrálni.

-          Biztos vagy benne?  - helyeslően bólogattam.

-          A szerelmemmel kell lennem – mosolyodtam el. Leheltem egy-egy puszit arcukra, majd kisiettem a reptérről. Kerestem egy taxit és megkértem, hogy vigyen a szállodához, ahol Jana megszáll. Minden bizonnyal szívesen befogad szobatársnak erre a pár napra.

-          Nina? – pillantott rám meglepetten, miután kitárta a szobaajtót.

-          Itt maradhatok veled? – pislogtam rá kiskutya tekintettel.

-          Persze, gyere be! – belépkedtem magam mellett cipelve táskámat is. Bele se gondoltam, hogy nincs nálam ruha. Muszáj lesz vásárolnunk holnap délelőtt. – Hogy kerülsz ide? Nem a repülőn kellene ülnöd?

-          Nem tudtam elmenni. Túlságosan szeretem Benet és a srácokat ahhoz, hogy ne támogassam őket. Lehet, hogy nehéz lesz, de szembe akarok nézni vele – meséltem folyamatosan. – Nézd, azt már tudom, hogy többé nem focizhatok és kezdek is beletörődni. Ez ellen már úgy sem tehetek semmit. De csak rajtam áll, mennyi ideig húzom a dolgot, és legközelebb csak két év múlva lesz esélyem újra mindegyikük mellett egyszerre lenni egy meccsen.

-          Biztos őrülten boldogok lesznek a srácok, ha meghallják, hogy itt maradtál – ült le mellém.

-          Nagyon remélem – mosolyogva hanyatt dőltem a nagy ágyon. – Holnap vásárolnunk kell, nincs nálam ruha – kuncogtam. Jana nem igazán van oda a vásárlásért. Többnyire céltudatosan elmegy, megveszi, amit akar és már megy is hazafele, most azonban muszáj lesz több időt rászánnom, és mégsem akarhatja, hogy egyedül legyek…

-          Talán kibírom valahogy…. – sóhajtott fel. – De cserébe meghívsz egy pizzára.

-          Rendben. Remélem, itt finomak a pizzák – merengtem. Még nem igazán jártam erre, és főként nem étkeztem itt, így csak bizakodhattam a legjobbakban.

-          Én is – kuncogott. – Na menj, zuhanyozz le! – átnyújtott egy pólót én pedig a fürdőszoba felé vettem az irányt.  Gyorsan letusoltam, majd bebújtam az ágyba, Jana mellé és kezembe vettem a mobilomat.

-          Szerinted elmondjam neki, vagy sem? – pillantottam barátnőmre.

-          Szerintem mondd el. Elég volt mára a találkozás, mint meglepetés. Egyébként is, ki tudja, ki fényképez le minket, és akkor úgyis meglátja a képeket a neten – be kellett látnom, hogy igaza van. A fotósok előszeretettel fotózzák a focistákat és azok barátnőit is, ha híres a lány, ha nem.

-          Rendben – vettem egy nagy levegőt, majd megnyomtam a gyorshívás gombját. Alig pár másodperc múlva a csengés megszűnt és meghallottam kedvesem hangját.

-          Szia, Kicsim. Máris otthon vagy? – kérdezte kíváncsian.

-          Nem, én csak… Szeretnék kérni tőled egy mezt a neveddel, mert… - vettem egy nagy levegőt, majd kimondtam. – mert ott leszek a meccsen.

-          Micsoda? – lepődött meg. – Komolyan? – nevetett fel boldogan.

-          Igen. Veletek szeretnék lenni, hiszen fontos meccs – bólogattam.

-          Nagyon örülök – felelte boldogan. – Természetesen, megkapod a mezt.  De miattunk nehogy bajod legyen, rendben?

-          Bene – forgattam szemeimet.

-          Csak féltelek, tudod – kuncogott.

-          Köszönöm, de már nagy kislány vagyok – mosolyogtam az apró készülékbe. – Bár most elég fáradt.

-          Pihenj le nyugodtan, nekem is kellene már… Nagyon örülök, hogy maradtál!

-          Boldoggá tesz az örömöd, hisz tudod – kuncogtam.  – Majd találkozunk, Édes! Vigyázz magadra!

-          Te is. Szeretlek, Kicsim – suttogta.

-          Én is téged.

Másnap vásároltam pár ruhadarabot, hogy legyen nálam elég az elkövetkezendő napokra. Meglepő módon Jana jól bírta, és egyetlen epés megjegyzést sem tett.
A mezem is hamar megérkezett a hotelbe, és még egy Podolski-s sálat is sikerült beszereznem hozzá. Így lesz tökéletes az összkép. És, hogy Bastian se maradjon ki, vettem egy karkötőt a nevével. Az már más kérdés, hogy ezt senki sem fogja észrevenni.
A meccs napján tagadhatatlan izgatottság lett úrrá rajtam. Sokan simaügynek vették az Olaszokat odahaza. Nos, ha simaügy nem is lesz, azért jóval esélyesebbek a mi fiaink. Remélem, ezt meg is tudják mutatni.
Délután letusoltunk egymás után, majd a mezekbe öltöztünk. Nyakamba emeltem a Podolski-s sálat is, majd útnak indultunk. Menet közben számos papírtrombitával, dudával és mindenféle hanghatásokat csináló eszközökkel találkoztunk. Attól féltem, ha összezsúfolódunk egy nagy stadionba és mindenki ezekkel szórakozik majd, arra rámegy a hallásom.

-          Mit érzel? – pillantottam Janara.

-          Nyerünk – felelte apró vállrándítással. Elmosolyodtam, majd elindultam a lelátó sorai között, megtalálni helyünket. Elég jó helyet kaptunk. Láttam pár focista barátnőt messzebbről, de jó volt nekem a barátnőm mellett, nem vágytam közéjük.  Az ülésen ülve vártuk, hogy lassan feljöjjenek a csapatok és felállva énekeljük hazánk himnuszát. Imádtam a himnuszunkat. Hiába születtem eredetileg lengyelnek, én már itt születtem német földön és mindennél jobban szeretem a hazámat. És bátyámban is becsültem, hogy él-hal Németországért , különösen Kölnért, pedig ő nem is itt született. Ezzel szemben Mesut Özil Gelsenkirchenben született, ahol Manu és Julian is, és a legapróbb módon se vallja magát németnek. A himnuszt sem hajlandó énekelni. Hiába technikás játékos, ezt a lelkem mélyén sosem tudom neki megbocsájtani. Ha a török csapat jobb lenne, biztos, hogy ott játszana.

Ami a himnuszt követő 90 percben történt, arra senki sem számított. Az olaszok lealázták a németeket. És nem azért, mert annyival jobbak lettek volna, mint vártuk, hanem mert a mi srácaink voltak sokkal rosszabbak. Persze, a maga módján érthető. Fáradtak, nyúzottak. Eddig a maximális pontra mentek, most azonban nagyon benézték. Kisöpörtek minket az EB-ből. Nem jutottunk el az álomdöntőig…
Kissé csalódott voltam. Oké, kit akarok át verni? Nagyon csalódott voltam, főként, hogy most jöttünk és már mehetünk is. Szerettem volna értük szorítani a döntőben. Ráadásul, a szerelmem egy percet sem kapott az egész EB alatt, amiért kicsit pipa voltam. Nekem ne mondja Löw, hogy Lars ennyivel jobb nála, mert nem az.

A meccs után, bár nem hiszem, hogy vágytak ránk, lementünk az öltözőkhöz. Benni mosolygott, bár szemében láttam a csalódottságot. Szerette volna, ha a többiekbe tud verni egy kis életkedvet.

-          Szia – ölelt magához egy csókot követően.

-          Szia, Édes – simítottam végig arcán. Közben minden szembejövő ismerőst megölelgettem. Köztük Bastiant és a bátyámat is. – Hogy vagytok?

-          Elkeseredve – lehelte. – Megyünk haza – rántott vállat.

-          Sajnálom, hogy nem játszhattál – ölelésébe vont.

-          Majd legközelebb – örültem, hogy pozitívan tudja felfogni. Én egészen biztosan tajtékoznék miatta. De persze, az én vagyok. – Most mennem kell átöltözni. Szerintem már csak otthon fogunk találkozni, pár nap múlva – tette hozzá kissé elszomorodva.

-          Münchenben vagy Halternben? – kuncogtam. – Csak, mert gondolom akkor hazaköltözöm, ha már te is hazamész.

-          Nálam laksz… és talán ott is maradhatnál – pillantott rám csillogó szemekkel.

-          Úgy érted költözzünk össze?

-          Naná. Ez már félig olyan volt eddig is. Szeretném, ha az amerikai utunk után is maradnál – elővette azt az elbűvölő mosolyát, melynek, ha akarnék, se tudnék ellenállni. Lábujjhegyre emelkedtem és hosszan megcsókoltam. Mindennél jobban szeretem ezt az embert!