37. rész

Míg csak a tábori szabályai engedték, beszélgettünk, majd kikapcsoltam a gépet és előszedtem Bastiannak az ágyneműjét. Egymás után letusoltunk, majd egy ölelés után mindketten ledőltünk saját fekhelyünkre. Így telt ez a következő két napban. Jól kijöttünk egymással és sikerült valamennyire visszahoznom Bastian régi énjét. Benni is kezdett megnyugodni, hiszen többet nem próbálkozott velem szemben a bajor.
Egy nappal azután, hogy Bastian átmenetileg ideköltözött, Heidi felhívott. Kíváncsi volt, hogy tudok-e egykori párjáról valamit. Nem sok kedvem volt csevegni vele, ám végül elmondtam, hogy velem van. Esélyt kért tőlem, hogy elmagyarázza mi is történt, így kénytelen voltam végighallgatni majd’ húsz perces monológját, melyben kifejtette, hogy ő cseppet sem akarta ezt az egészet, pusztán csak szerelembe esett, és be kell látni, a szerelem tényleg nem irányítható… Ráhagytam a dolgot. Megértem, amit mond, de ettől függetlenül még átvert mindünket, főleg Bastit, és ez nehezen bocsájtható meg. Ő is megértette, mikor ezt a válaszomat neki is elmondtam. Így hát most kicsit szüneteltetjük a kapcsolattartást, hogy átgondolhassuk a dolgokat.
A második nap, éppen a tévé előtt punnyadtunk a bajor focistával, mikor megszólalt a csengő. Valamelyik Schalkes srácot vártam, vagy Arit, esetleg Lénát, azonban Janával találtam szemben magam.

-          Szia – pislogtam meglepetten. Nem Londonban kellene lennie??

-          Szia – nem tűnt túl boldognak.

-          Gyere be! – tessékeltem beljebb. – Minden rendben?

-          Hát… ha a szingliség rendben van.. – fintorgott.

-          Mi? Szakítottatok? Miért? – döbbentem meg. Levette a cipőjét, majd a nappaliba indultunk.

-          Még el se kezdődött a szezonja a Chelseavel, máris tökre egoista, bunkó az emberekkel… Nem az, akibe én beleszerettem – panaszolta.

-          Sajnálom – öleltem meg. Bastian visszatért a fürdőszobából, meglepődve vette észre vendégünket.

-          Szia – hajolt közelebb, hogy puszival üdvözöljék egymást. – Hát te?

-          Ő is jött igénybe venni Nina lelki segély szolgálatát – kuncogtam.

-          Te is? – lepődött meg Jana. – Mi történt?

-          Megcsalt – fintorgott a bajor, majd levágta magát barátnőm mellé. Húsz-harminc perc telt el, míg mindketten elmesélték egymásnak, mi is volt pontosan. én csak csendben hallgattam és elgondolkodtam, milyen ironikus is az élet. Mikor egyedül voltam, a barátaim mind boldog párkapcsolatban éltek, most, mikor én vagyok boldog Bennivel, a barátaim kerülnek szingli sorsra.

-          Én nem tudtam, hogy már vendéged van. Meg akartalak kérni, hogy maradhassak pár napot, de nem szeretnék zavarni – magyarázta Jana.

-          Nem zavarsz.. – kezdtem. – Én csak… felhívom Bennit – sóhajtottam. Nem akartam, hogy ne tudjon róla. Még a repülőn ülhettek, most tették át székhelyüket Franciaországba, mert ki sem csengett. Amint földet érnek telefonja jelzi majd, hogy kerestem és vissza fog hívni, addig pedig Jana itt marad.

Mire visszamentem hozzájuk már jókedvűen nevetgéltek egy doboz fagylalt társaságában.

-          Neki ne adj! – mutattam Bastianra. – Nem baj, ha elmegyek futni egy kicsit? – még délelőtt volt, nekem pedig szükségem volt egy kis mozgásra. Nem bírom már ezt az állandó tunyaságot, nem vagyok ez a fajta ember.

-          Menj csak nyugodtan! – mosolygott Jana biztatóan.

-          Vigyázzatok mindenre! – nem szívesen hagyok Benni házában két embert, akik miattam vannak ott, nem miatta. – Süti, gyere! – kiskutyám lábamhoz csaholt, rácsatoltam a pórázt, majd gyorsan átöltöztem a szobámban a bemelegítőmbe. Zenével a fülemben, Sütivel kiegészülve, elindultam kocogni, míg a két bánkódó szingli barátom a kanapén ülve egymást vigasztalta, nevettette.
Meglátszott rajtam, hogy napjában otthon fetrengek mostanában, sokkal lassabb tempóban bírtam, mint régebben, valamint sérült tüdőm is előjött. Nehezen vettem a levegőt, így le kellett ülnöm pár percre a parkban. Süti azonban élvezte, hogy alaposan kifutkározhatta magát. Szerelmem, mintha csak megérezte volna, ezt a pillanatot választotta, hogy felhívjon.

-          Szia, Édes! – mosolyogtam a készülékbe. Ahányszor meghallom hangját, beleborzongok. Nincsen tökéletes szó, mely leírná, mennyire szeretem őt.

-          Szia, Kicsim. Mi újság? – érdeklődött hogylétem felől.

-          Épen pihenőt tartok a kocogásom közben – meséltem. – Nagyon szép ez a park! – mivel vele is idejöttünk, kapcsolatunk második napján, tudtam, hogy tudni fogja, miről beszélek.

-          Igen, nagyon szép – helyeselt. – Kocogsz? Nem erőlteted meg magad, ugye? – még így is aggódott értem, Franciaországból.

-          Vigyázok magamra! – ígértem. – Ti hogy vagytok? Jól bírod?

-          Persze. Minden rendben! Leszámítva, hogy napról-napra jobban hiányzol – fintorogni kezdtem.

-          Te is nagyon hiányzol nekem!! – Tudom, hogy önzőség, de már vártam, hogy véget érjen az EB és együtt legyünk. – Öhm.. figyelj, Kicsim, valamit meg kellene beszélnünk – tértem rá egy sóhajtás után a Jana témára.

-          Mi történt? – kérdezte aggódva.

-          Nemrégiben beállított Jana, tudod ott volt a szülinapomon.. – emlékeztettem.

-          Tudom, hogy ki ő. Nálam? Mit szeretne? – érdeklődött.

-          Szállást – amint kimondtam, felnevetett.

-          Sokkal nagyobb a vonzerőd, mint gondoltam – nevetett.

-          Inkább, csak a világ fordult meg körülöttem. Én szerelmes vagyok, a barátaim meg sorra lépnek ki kapcsolataikból. Ez normális? – érdeklődtem.

-          Ez a világ rendje, Édesem! Előbb-utóbb, minden a helyére kerül – tájékoztatott. – Egyébként, ha Bastiannal kibírják egymást és te is tudsz pihenni mellettük, maradhat nyugodtan. De, ha innen hazamegyek, a lakás csakis a miénk lesz! – nevetett. Örültem, hogy ilyen jókedvűen fogadja és ennyire jószívű. Én nem tudom, hogyan reagálnék fordított helyzetben. Na jó, biztosan igent mondanék, hiszen Ő kérne meg rá.

-          Te vagy a legjobb! – mosolyogtam boldogan. – Szeretlek – suttogtam az aprócska készülékbe.

-          Én is, téged! Óh, egyébként képzeld, menni fogunk hétvégén forma 1-re! – újságolta.

-          Jól hangzik! – vigyorogtam. – Puszilom, Michaelt! – Michael alig öt percre lakott a háztól, melyben még gyermekként laktunk. Nagyon jó barátja a bátyámnak és kicsit nekem is. Tiszteletreméltó és csodálatos ember.

-          Átadom. Még, ha csak szóban is – mindketten felnevettünk.

-          Helyes! Tartogasd nekem! – elmosolyodtam, majd felálltam a helyemről és sétálva elindultam visszafelé.

-          Azért ebbe a családomnak is lesz beleszólása, ugye tudod?

-          Majd egyezkedem velük – ígértem meg neki. Szerencsére volt annyi ideje, hogy szóval tartson, míg haza nem értem. Nem nagyon beszéltünk már át lényeges dolgokat. Csak ontottuk magunkban a szavakat azokról, ami éppen eszünkbe jutott.

-          Na, egyben még a házam? – érdeklődött.

-          Igen – helyeseltem. Tényleg így volt. Sőt, a drágák még rendet is tettek maguk után, majd kidőltek a kanapén és álomba merültek, egymás vállán.