42. rész

      Egy rész a semmiről. Talán így jellemezhetném a most következő sorokat. Ez azonban csak időhúzás, a következő részben már áttérek az EB-re, ígérem. Persze, csak, ha van még akit érdekel! :) Kérlek titeket, bármiféle jelzéssel adjátok tudtomra, ha még olvastok!

-          Sziasztok! – mosolygott kedvesem boldogan.

-          Hellóka – mosolyogtak a srácok. Három, párommal egykorú srác ült az asztalnál. Kicsit megszeppenve intettem nekik, majd leültünk hozzájuk. Fura érzés fogott el. Ők a barátai, és nem szeretnék rossz benyomást kelteni bennük.

-          Srácok, ő itt a kedvesem, Nina. Nina, ők itt Fabian, Stephan és Martin, középiskolai barátok – mutatott be minket egymásnak.

-          Nina Podolski – fogtam kezet mindhármukkal, egymás után.

-          Ismerős neved van – szólalt meg a kicsit köpcösebb srác. Azt hiszem az ő neve, Martin.

-          A bátyám, Lukas Podolski, a focista – feleltem reflexszerűen. Hirtelen eszembe jutott, mikor Bene először megszólított. Neki az arcom sokkal inkább ismerős volt, mint a nevem. Talán, mert azt még nem is tudta akkor.

-          Óhh, értem – mosolya még szélesebb lett. – De te még nagyon fiatal vagy, nem? Még csak nemrég születtél…

-          Azért ez elég durva túlzás – fintorgott Bene.

-          Elmúltam húsz – feleltem a srácnak, miközben Bene összekulcsolta ujjainkat.

-          Ne törődj Martinnal – legyintett Stephan, a langaléta. Talán még Per Mertesackernél is magasabb, így örültem is, hogy inkább ülünk. – Csak féltékeny, mert az ő barátnője nem ilyen szép – húzta barátját.

-          Köszönöm… azt hiszem… - motyogtam.

-          Csodás alakod van – folytatta a bókolást, miközben fél szemmel, pimasz mosollyal szerelmemre pillantott. – Hogy csinálod?

-          Focista voltam, mint Bene – mutattam kedvesemre. – De megsérültem nemrégiben, így abba kellett hagynom, végleg – még mindig mardosta a torkomat a sírás, ha erről kell beszélnem, de tudtam, hogy el kell fogadnom.

-          Óhh. Egy újabb labdamániás – húzogatta szemöldökét. – De ugye nem alszik köztetek az EB labda, mint egy kisgyerek?

-          Nem – forgatta szemeit Bene.

-          Nincs köztünk hely – vágtam oda, mire elvigyorodott.

-          Tetszik a csaj! – mosolygott Benediktre.

-          Örülök, de már foglalt – húzott ölelésébe. – Kérsz valamit inni? – suttogta. Nagyot nyelt, ahogy meglátta Fabiant, amint hideg kólát iszik.

-          Teát, jéggel – bólogattam.

-          Mindjárt hozom – puszilt meg. – Ne törődj azzal, amit mond, csak a vérünket szívja! – intett mosolyogva Stephan felé.

-          Oké – mosolyodtam el.

-          Mindig ilyen csöndes vagy? – pillantottam Fabian felé.

-          Nem, ne haragudj én csak… kicsit másnapos vagyok – vallotta be.

-          Óhh. Értem – mosolyogtam. – Akkor jó buli volt?!

-          Igen, nagyon jó – helyeselt. - Egyszer eljöhetnél velünk – vetette fel az ötletet. – Láttad már Benet részegen? Vicces látvány!

-          Láttam, egyszer – emlékeztem vissza. – Sörivó versenyt csináltak az egyik haverommal – kuncogni kezdtem, ahogy felidéztem magamban az esetet. – Nagyon aranyos volt!

-          Fogadok, hogy a haverod nyert! Bennimaci a pályán kívül puhány – szívózott tovább Stephan.

-          Bene nyert! – büszkélkedtem vele. – És, ha komolyan ezt gondolod, akkor nem hiszem, hogy ismered őt.

-          Kicsodát? – ült vissza mellém az emlegetett.

-          Téged! – feleltük kórusban.

-          Középiskola óta ismerem – kacsintott rám. – Régebb óta, mint Lisa – azonnal csönd telepedett ránk, amint elhagyta száját ez a név. Még ő is meglepődött, úgy tűnt csak kicsúszott a száján, mégis szívemig hatolt.

-          Ki kell mennem a mosdóba – álltam fel az asztaltól.

-          Kicsim.. – szólt utánam Bene, de rendíthetetlenül sétáltam a mosdóba. Oké, elhiszem, hogy a srác, csak a vérünket szívja, de ez már elég unalmas! Ráadásul, mióta Bennit ismerem, előjött egy új, sokkal érzékenyebb oldalam, amit eddig a csínytevéseimmel palástoltam.
Megmostam a kezem, majd a falnak dőlve álltam pár percig. Nagy levegőt vettem és úgy döntöttem, visszamegyek a srácokhoz. Ez a fiú, nem véletlen tartozik Bene legjobb barátaim közé és nem véletlen ülünk itt, hogy megismerjük egymást. Meg kell találnom azt az oldalát, amelyiket Bene annyira kedveli.

-          Jól vagy? – kapott el kedvesem a pultnál. – Ne törődj vele! – simogatta meg arcomat.

-          Jól vagyok, minden oké – bizonygattam. – Csak nem értem. Mit ártottam én neki?

-          Semmit – csóválta a fejét. – Emlékszel, hogy mondtam, Lisával minden barátunk közös volt? – helyeslően bólintottam. – Bár nem voltak olyan igazán fiú barátai, Stephannal nagyon kedvelték és kedvelik egymást. Úgy érzem, nem tetszik Steph-nek, hogy már nem vagyunk együtt…

-          De boldog vagy! És Lisa is… Nem az a barátok dolga, hogy örüljenek ennek?

-          Csak, adj neki egy kis időt, kérlek! – simogatta tovább arcomat. – Nagyon rendes srác…

-          Ő meg adjon nekem egy esélyt! – suttogtam.

-          Ad! – bizonygatta. Közelebb húzott magához, majd lágyan megcsókolt. Összekulcsolta ujjainkat, majd visszasétáltunk barátaihoz.

-          Sajnálom, amit mondtam – kezdte azonnal a srác.

-          Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esett rosszul. Nézd, én tudom, nem vagyok Lisa és hiányzik, nehéz megszokni, hogy ennyi idő után jött valaki más, de én tényleg szeretem Bennit! – hadartam el egy szuszra.

-          Tudom, és tényleg sajnálom – szabadkozott. Örültem, hogy így megbeszéltük ezt és úgy láttam a továbbiakban tartja is magát ahhoz, hogy ad nekem egy esélyt. Így hát én is adtam neki…