43. rész

Úgy döntöttem befejezem ezt, majd kezdek egy másikat. Ez tehát az utolsó előtti rész é lesz még egy ráadás is.

-          Utáltam, hogy az együtt töltött napok hamar elteltek. Mire észbe kaptam a srácok már javában lejátszották a csoportmeccseiket. Max ponttal, csoportelsőként jutottak tovább, bár párom mindezt csak a kispadról szemlélhette. Amikor a nyolcad döntők során megverték a Portugálokat, engedélyt kaptak egy teljes nap eltöltésére családjuk körében. Ezt persze már előbb is tudták, de akkor vált biztossá, mikor győztek.
Lukas megemlítette, hogy elmehetnék, ezzel pedig bogarat ültetett a fülembe. Egyrészt, szeretném látni a kedvesem, másrészt, nem kell maradnom a meccsre, ha nem akarok. Csak megyek, megnézem Bennit és jövök. Felhívtam Heidit és Ariellát is, hogy kikérjem a véleményüket. Mindketten azt mondták, szerintük menjek el, így hát felhívtam Lukast, és őt is beavattam a fejleményekről, persze megígértetve vele, hogy nem jár el a szája. Szerettem volna Louisékkal utazni, de ők már Londonból veszik oda az irányt, így hát Janat kértem fel útitársnak. Bár ő Bastival és Holgerrel fog majd sétálni, én meglepni szeretném Bennit. Ezért is használtam ki, hoyg Lukassal beszéltem. Megkértem, és beszélt az érdekemben Perrel és Lars Benderrel, kikkel Benni a táborban lopja az idejét. Kiderült, hogy Larssal mennek el sétálni, mert hozzá sem érkezik a barátnője. Megkértem hát, legyen segítségemre.
Amint leszállt a repülő és a tábor közelébe vitt minket a taxi, Janával elváltak útjaink. A papíromra felírt cukrászdát kerestem, ahova Lars megkéri Benet, hogy érjenek be. Egyre izgatottabban meredtem az utcatáblákra. Nehéz megtalálni egy cukrászdát egy olyan városban, ahol még sosem jártam, végül aztán mégis sikerült. És még segítséget se kellett kérnem! Megengedtem magamnak egy büszke mosolyt, majd megálltam a süteményes pult előtt.

-          Mit adhatok? – kérdezte angolul az egyik hölgy. Láthatta, hogy nem idevalósi vagyok.

-          Ebből a süteményből – mutattam egy nagyon gusztusos finomságra. – Kettőt kérek – mutattam ujjaimmal is. Reménykedtem benne, hogy szerelmem majd átvállalja az egyiket. Amennyiben mégsem, hát azt hiszem ennyi nem fog megártani. Még mindig futok, ha tudok, vagy otthon tornázok kicsit. Nem engedem, hogy a tüdőm az utamat állja.
Amint megkaptam a süteményeket, leültem az egyik asztalhoz, melyet kintről nem láthattak az ablakon át. Megemeltem a villám, hogy falatozni kezdjek, de túlságosan ideges voltam. Benniék bármelyik percben ideérhetnek, és azt hiszi, éppen valahol a pláza boltjai között bolyongok. Lábammal a padlócsempén doboltam, villámmal a sütemény szélén levő csokihabot piszkálgattam, mikor végre kinyílt az ajtó. Attól féltem más lép be rajta, de szerencsém volt és ők voltak azok. Nem vett észre, egyenesen a pulthoz sétáltak, ahol nézelődésbe kezdtek, leginkább a fagylaltok között.
Barna nadrágot viselt, csíkos pólóval és strandpapuccsal. Pólója miatt jól látszott, csak nyakáig barnult le, azon kívül még mindig fehér, ha nem is annyira, mint volt.

-          Én egy gömb csokoládét kérek – szólalt meg Lars angolul. Sokkal lazább volt, mint Benni. Amolyan középiskolai nagymenőnek tűnt, én mégis inkább páromat szuggeráltam.

-          Én még merengek – nézegette kedvesem a választékot, miközben barátja már megkapta sajátját. Úgy döntöttem ideje színre lépnem. Felálltam az asztaltól és mögé sétáltam.

-          Én a karamellásat választanám. Kellemes íze van – Lars rám mosolygott, de párom nem reagált azonnal.

-          Óhh. Köszönöm, ez igazán kedves… - szépen lassan felém fordult, hogy rám mosolyogjon, majd vissza a pulthoz. – Ebből kérek – mutatta. Értetlenül álltam mögötte, mikor végre neki is leesett és újra felém fordult. – Nina? – hitetlenkedve kérdezte, majd közelebb lépett és megölelt. – Jézusom Kicsim, meg se ismertelek! – nevetett.

-          Vettem észre. Az se tűnt fel, hogy németül beszéltem – kuncogtam, hogy közelebb húztam magamhoz, hogy mélyet szippantsak illatából. Lars kifizette a fagylaltokat, majd elvette Benét is és az asztalomhoz sétáltunk.

-          Miért nem szóltál, hogy jössz? – még mindig hitetlenkedett. El sem akart engedni, hogy érezze, nem csak képzelődik.

-          Amiért te se szóltál a múltkor, hogy hazajössz – rántottam vállat. – Szerettem volna, ha meglepődsz – simogattam meg az arcát.

-          Nagyon – ajkát szorosan az enyémre tapasztotta. - Óhh, bocsánat. Lars ő itt a kedvesem, Nina Podolski. Nina, ő itt a szobatársam, Lars Bender. – mutatott be minket egymásnak, miután elszakadt tőlem.

-          Örülök, hogy végre személyesen is találkoztunk – hajoltam közelebb, hogy puszival köszöntsük egymást. – Köszönöm a segítséget.

-          Örömmel tettem – rántott vállat mosolyogva.

-          Segítséget? – cikázott közöttünk a pillantása.

-          Szerinted honnan tudtam, hogy itt leszel? – megsimogattam arcát.

-          Sajnálom, csak… annyira örülök, hogy itt vagy! – túrt mosolyogva a hajába.

-          Annyira, hogy segítesz nekem elpusztítani ezt a csokicsodát? – mutattam tányéromra.

-          Nem tehetem – rázta a fejét. – Itt a fagyim – emelte felém.

-          Hmm. Még nem ettem bele, szóval akkor inkább becsomagoltatom Louisnak és elmehetnénk sétálni, oké?

Jól hangzik – bólogattak. 

Közérdekű!!!

Sziasztok!

Nagyon sokat gondolkodtam és arra jutottam, nem vagyok elégedett A labda a hangszerem történetemmel. Tudom, hogy képes vagyok jobbat írni, és sajnálom, hogy csalódást okoztam ezzel. Így hát lehetőségeket ajánlok. Befejezhetem pár résszel (bár még nem tudom hogyan, de kitalálom, ha szeretnétek), újra kezdhetem teljesen máshogy vagy egyszerűen csak elkezdhetek egy új történetet, persze Benni abban is szerepelne. Kérlek, írjátok le mit gondoltok ezzel kapcsolatban, mert nekem fontos lenne!

Élvezzétek a hétvégét!

Puszi: manó*

Lukas novella 1. rész

Boldog és még annál is boldogabb új évet kívánok minden olvasómnak! Remélem, sikerekben, szerelemben, örömben és mosolyokban gazdagon fog telni. :) Tudom, hogy már el vagyok maradva a Bennissel, de mostanában nem sok időm és energiám volt arra a történetre. Ezét hát úgy döntöttem, hozok nektek egy novellát Lukas Podolskiról, akit végre úgy is megtekinthettek majd mint férfit, nem csak mint testvért vagy jó barátot! Remélem,elnyeri a tetszéseteket és megéri írni a folytatását. :)

-          Kicsim, készen vagy? – néztem Jackre, aki csak bólintott egy aprót. Mostanában semmihez sincs kedve, de a munka terén nem válogathat. Ha ma sem megy be, kiteszik a szűrét, utána pedig megleshetjük magunkat. Az én fizetésemből nem telik mindkettőnk egyetemére a későbbiekben.
Felkaptam a táskám és az ajtón kívül vártam meg barátomat. Oldalra pillantottam. Az új szomszéd éppen most készülődött elvinni a kisfiát az iskola előkészítőbe. Nagyon aranyos kissrác volt, még a múltkoriban vehettem jobban szemügyre, mikor hazafele tartottam az egyetemről. Aprócska, kicsit félénk, ám tekintetével a világ legkőszívűbb emberét képes lenne ellágyítani. – Sziasztok! – intettem. Bár itt Angliában nem igazán ápolják a jó kapcsolatot a szomszédokkal, én Németországban nőttem fel, és az illemet az évek során itt sem felejtettem el.

-          Jó reggelt! – mosolygott rám az édesapja, míg felesége csak kedvtelenül biccentett.

-          Jack – mordultam fel.

-          Jövök már! – forgatta szemeit, miközben kulcsra zárta az ajtót. – Olyan házsártos vagy! Mintha anyámmal élnék…

-          Fogsz, ha elkésel! – fintorogtam. Egy csók után beült az autóba és elhajtott. Mivel én a másik irányba tartok, így inkább a metrót választottam utazási eszközként, még akkor is, ha legalább másfél órámba kerül, hogy beérjek.
Igen, másfél, csak egy zónán belül. Minden ember tudja a világon, hogy London nagy, de igazán csak akkor érthetik meg, ha már jártak is ott. Én eddigi életem nagy részét egy aprócska városban töltöttem, így nehéz volt megszokni ezt az állandó nyüzsgést, bár tény, hogy izgalmas és kalandos is.

Menetközben útba ejtettem egy Starbucks kávézót is, egy kávéért, majd betértem egy élelmiszerboltba is pár falat elemózsiáért, mielőtt bementem az egyetemre. Hosszú, kemény napom volt, de erre szüksége van az embernek, ha végül szeretné megvalósítani álmait.
Újra felültem a metróra, kezembe vettem az egyik könyvemet, fülembe szólt a telefonomra töltött zenék egyike és csak vártam, hogy hazaérjek. Az út felénél, aztán ismerős ember ült mellém. Beletelt pár percbe, hogy rájöjjek, ő a szomszéd srác.

-          Szia – köszöntem, mire meglepetten pillantott felém. – Lara vagyok – mutatkoztam be, látva, még mindig nem igazán tud hova tenni. – Az új szomszédod.

-          Igen, tényleg – mosolygott. – Ne haragudj!

-          Semmi gond – rántottam vállat.

-          Lukas vagyok, Lukas Podolski – kezet ráztunk, ahogy az a férfiak között szokás. – Bevallom, örülök is, hogy találkoztunk. Félek, hogy rossz helyen szállnék le – nevetett.

-          Először metrózol itt? – pillantottam felé.

-          Igen – biccentett. – Általában kocsival járok, de most a feleségem vette birtokba – sóhajtott fel. Furcsa sóhaj volt, de nem akartam rákérdezni az okára, nem is nagyon tartozna rám.

-          Értem. Nos, szívesen segítek, ha kérdésed van – mosolyogtam rá. – Pár év alatt már kitanultam magam.

-          Nem itt születtél? – meglepetten pillantott felém.

-          Nem, dehogy – csóváltam fejemet. – Németországban születtem.

-          Én Lengyelországban – mosolyodott el. – De nagyon kicsi koromban Németországba költöztünk, így a szívem odahúz, Kölnhöz – magyarázta.

-          Köln meseszép – emlékeztem vissza gondolatban egy még tinédzserként ott tett utazásomra.

-          Igen – helyeselt.

-          Öm… Megkérdezhetem, hogy hívják a kisfiad? Nagyon aranyos kisfiú! – fordultam ismét felé.

-          Persze – azonnal felvillanyozódott. – Louis a neve – fordította felém jobb csuklóját, melyen ott díszelgett fia keresztneve és születési dátuma. Azonnal megértettem, mennyire szereti gyermekét. – Ő a mindenem! – simított végig kezén, majd ismét ráhúzta felsőjét.

-          Megértem, bár nekem még nincs gyerekem – motyogtam.

-          A barátod még nem tervezi? Ne vedd sértésnek, de nekem úgy tűnt eléggé rajta van az ügyön – kuncogott. Értetlenül bámultam rá, mire folytatta. – Tudod… esténként néha áthallatszódnak dolgok… - ő is zavarban volt, hogy ezt ki kellett mondania.

-          Jesszusom! – kezemet a szám elé kaptam. Ez most komoly? Ennyire hangosak lennénk? – Lesül a bőr az arcomról… Nagyon sajnálom! – Hogy lehettünk ennyire figyelmetlenek??

-          Hé, nyugi! – kuncogott, miközben biztatóan háton veregetett. – Csak néha..

-          Ez nem vígasztal – húztam fel szemöldököm egy apró mosoly kíséretében. Nagyon nehéz volt megállni, hogy ne mosolyogjak minden percben, amit a környezetében töltök. Mintha teste sugározta volna a jókedvet.

-          Egyébként… - váltott németre, valószínűleg nem szerette volna, ha a többiek is hallgatják, ahogy kivesézzük a szexuális életem. – Mindenkinél előfordul, hogy hangot ad élvezetének. Ez nem szégyen! – el se akartam hinni, hogy a szexről beszélgetek egy vadidegen emberrel.

-          Igazság szerint… - elpirultam, de úgy döntöttem, ha már belekezdtem, elmondom. – nem az élvezetemnek adok hangot… Én csak… Jack elég fura fazon, és ő ettől… izé, szóval..

-          Indul be? – húzta fel kérdően szemöldökét, mire csak helyeslően bólogattam. – Értem – nyugtázta.

-          Jesszusom –csóváltam fejem. – Nem is ismerjük egymást és máris a szexuális szokásaimról tárgyalunk – nevettem zavartan, továbbra is németül folytatva.

-          Tény, hogy nem ezzel szokták kezdeni az ismerkedést – helyeselt. – Szóval, kedves Lara, mesélj magadról valamit, a fennmaradó majd harminc percben –pillantott karórájára.

-          Hűha – kuncogtam. – Fogalmam sincs, hol kezdjem…. Csúcs izgalmas életet élek – nevettem fel ironikus megszólalásomon. – Wiesbadenben születtem és éltem, de aztán úgy láttam helyesnek, ha változtatok… ezért ide költöztem és elkezdtem egyetemre járni. Sportszervezést tanulok, de később szeretnék kitanulni testnevelés tanárnak is – meséltem boldogan. Nagyon szerettem a sportokat, ez jelentette számomra az életet. – Két éve ismertem meg Jacket, másfél éve járunk és lassan egy éve élünk együtt. Kicsit fura fickó, de szeretem – rántottam vállat mosolyogva. – Otthon van egy tizenkét éves öcsém és a szüleim, néha meglátogatnak, vagy én őket, de ez tényleg csak pár havonta fordul elő, éppen ezért is sok néha a telefonszámlám – avattam be életembe nagyvonalakban.

-          Jól hangzik! – kuncogott.

-          Na, és te? – pillantottam rá kíváncsian.

-          Ahogy már mondtam, még gyerek voltam, mikor Kölnbe költöztünk. Ott aztán mindennap a legnagyobb szenvedélyemnek éltem, sőt még ma is azt teszem, ugyanis… focista vagyok – pillantott rám, mire felnevettem. Hihetetlen, hogy kifogtam egy sportolót útitársnak! – Tizennyolc éves koromig csak ez érdekelt, valamint a forma 1. Schumacher, a nagy legenda öt percre lakott a szüleimtől, szóval elég jóban vagyunk – vallotta be.

-          De jó neked – lelkesedtem.

-          Igen – bólogatott. – Tizennyolc évesen összejöttem a szerelmemmel, Monikával és ma ő a feleségem, kisfiam édesanyja. A kölni csapatban bár állandó kezdő voltam, a csapat kiesett a Bundesliga első tabellájáról, én pedig megfogadtam, hogy nem játszok ellenünk, egyetlen német csapatban sem (leszámítva azt a két évet, melyet a Bayernnél töltöttem kölcsönben, legfőképpen barátomért), így most az Emirates stadion füvén rúgom a bőrt – mesélte.

-          Hála az Istennek! Utálom a Chelseat! – mindketten felnevettünk. Az Arsenal és a Chelsea, London két, nagy focicsapata. A pirosak és a kékek… én pedig, talán azért is, mert az Emirates Stadium van hozzánk közelebb, ennek a csapatnak vagyok szurkolója, vagy inkább csak tisztelője.
Jót mosolygott megszólalásomon, majd kijjebb oldotta kabátján a cipzárt és hátradőlt. Még mindig volt időnk bőven.

-          Louis is focista lesz szerinted? – pillantottam felé ismét, egy újabb kérdésemmel. Nincs mit tenni, ha jó kedvem van, nehezen tudom befogni a számat.

-          Fogalmam sincs – csóválta fejét mosolyogva. – Nem fogom gátolni, ha ezt szeretné, de ha nem, akkor is mellette állok majd – rántott vállat.

-          Végül is ez az apukák dolga – bólogattam helyeslően.

-          Egyébként, már látom rajta a jeleket… Nagyon szereti nézni, főleg, ha játszom, valamint szoktunk együtt játszani alkalomadtán – büszkélkedett vele. – Van is róla egy videóm – elővette mobiltelefonját, majd kikereste az említett házi videót és megmutatta. Nagyon aranyos volt a csöppség. Biztos vagyok benne, hogy valamilyen úton-módon apja nyomdokaiba fog lépni. – Van pár képem is, ha érdekel – mosolygott rám.

-          Persze! – feleltem azonnal. – Imádom a gyerekeket, Lou pedig különösen imádnivaló.

-          Köszönöm – halványan elpirult, de szeméből sütött a büszkeség.

-          Csak őszinte vagyok – rántottam vállat. Ez tényleg nem csak ostoba flörtölési módszerem volt… Istenem, minek flörtölnék, hiszen házas én pedig boldog vagyok Jackkel! Komolyan ezt gondoltam Louisról.

Az út további részében többnyire kisfiáról beszélgettünk. Mutatott megannyi képet is, számomra pedig leírhatatlan érzés volt látni a szeretetet, büszkeséget, rajongást és féltést a szemében. Senki ne értse félre, engem is szeretnek a szüleim, de ez a pillantás mégis olyan új volt számomra, olyan más…

-          Azt hittem sose érünk ide – sóhajtott fel, amint kiszálltunk a megfelelő megállónál. Alig tudtam megállni a lábaimon, teljesen elgémberedtek.

-          Komolyan? Te beszélsz? – nevettem fel kínomban.

-          Igaz, bocs – kuncogott. Felmentünk a hosszú mozgólépcsőn, majd az aluljáróból kiérve elindultunk otthonaink felé.

-          A feleséged nem igazán szívlel engem, igaz? – kérdeztem hirtelenjében.

-          Nem tudok ilyenről. Miért? – pillantott rám értetlenül.

-          Csak érzem – vallottam be. – Nem köszön, ha igen, akkor se valami lelkesen… És furcsán méreget…

-          Vannak furcsa dolgai – tanulmányozta cipője orrát túl látványosan. – Én már hozzászoktam – rántott vállat.

-          Értem – feleltem. Nem akartam erről beszélni, hiszen már megtárgyaltuk, hogy Jack se tökéletes, sőt, senki sem.

-          Örülök, hogy veled utazhattam – megállt lakásuk ajtaja előtt és végre újra rám pillantott.

-          Szintúgy – bólogattam. – Még sosem volt ilyen jó útitársam – vallottam be.

-          Örülök – mosolyodott el újra. Oldalra pillantottam, látva valami apró mozgást szemem sarkából. Louis elhúzta a függönyt és mosolyogva pillantotta meg édesapját. – Nekem mennem kell – nyitotta az ajtót.

-          Nekem is. Majd beszélünk! – indultam tovább.

-          Szia – intett, én pedig hasonlóképpen tettem. Amint eltűnt az ajtó mögött, kinyitottam lakásunk ajtaját és én is beléptem. Égett szag terjengett a konyhából, a nappaliban pedig fülsértő hangmagasságban szólt a televízió.

-          Jack?! – táskámat a földre hajítottam, majd a konyhába rohantam. A mikróból terjengett a füst. Odarohantam és azonnal lekapcsoltam, majd a biztosítékhoz léptem és az egész áramellátásunkat lekapcsoltam.

-          Mi a franc? – kiáltott fel Jack, amint elsötétült a TV-je. Kihúztam a mikrót, majd visszakapcsoltam az áramot. Nem akartam megkockáztatni egy esetleges áramütést. – Mi a frász van itt? – futólag rápillantottam, miközben a füstfelhők mögött próbáltam megtalálni, mit is tett be eredetileg a mikrohullámúba.

-          Ez mi? – kivettem a joghurtos poharat, vagyis, ami maradt belőle. A tetejével együtt tette be, így nem is csoda, hogy egy az egyben szikrázott és kigyulladt. Az a szerencse, hogy nem terjedt tovább, mindösszesen füstbe torkollott. – Minek tetted be a joghurtot?

-          Mert túl hideg volt és fáj a torkom – magyarázta.

-          Leéghetett volna a ház – pirítottam rá. Egy öt éves gyerek is tudja, hogy fémes dolgokat nem teszünk be melegedni, ő ezzel szemben majdnem ránk gyújtotta a házat!! – Egyáltalán, mit keresel itthon? Nem melóznod kéne? – ha minden igaz, én szoktam hamarabb hazaérkezni, nem pedig ő.

-          Igen… izé, szóval kirúgtak – megdermedtem, amit kiejtette az utolsó szót is a száján.

-          Ezt meg, hogy értsem?

-          A főnök egy barom! Tartottam egy kis kávészünetet és már ki is rúgott. Szard le, majd találok másik helyet! – Természetesen… Az nem számít, hogy ezt is én szereztem neki! Hiszen látják rajta, hogy nem érdekli az egész, így sokszor már fel sem veszik. Csak azt nem tudom, így hogyan húzzuk majd ki. Hiszen én is egyetemre járok, a munkám pedig nem ad túl sok keresetet.

-          Ajánlom is! – mordultam fel.

-          Ajj cica, nyugi! – simította kezét csípőmre, de leráztam magamról. A joghurtos doboz maradványait a kukába hajítottam, majd kitártam az ablakot. Nem érdekelt, hogy bejön a hideg, rosszul voltam ettől a büdös szagtól.

-          Hagyj most! – toltam távolabb, mikor újra bepróbálkozott. Az előszobában levettem cipőmet, majd felkaptam a táskámat és a hálóba indultam. Úgy döntöttem letusolok, hátha sikerül kicsit lehiggadnom tőle. Nem volt túl hatásos, de legalább, addig se kellett Jackkel lennem. Szeretem őt, de most sikerült nagyon felidegesítenie.
Lementem még a konyhába enni pár falatot, valamint bezárni az ablakot. Nem volt erőm takarítani a mikrót, inkább csak bebújtam a takaró alá és álomba merültem, mielőtt Jack feljön, hogy a tudtomra adja, más tervei vannak estére…

Reggel egy órával korábban keltem. Bemelegítő nadrágot húztam, majd nekiálltam a konyhában takarítani. A füstszag még mindig érződött kissé,
de tűrhetőbb volt, mint tegnap. Kisikáltam patyolat tisztára, de bedugni
még mindig nem mertem. Inkább kivittem a szemetet, mielőtt készülődni kezdek. Nagyon jó idő volt kint. Sütött a nap, és csak lágy szél fújt. Mint Németországban tavasszal… Egy pillanatra a fának dőltem és beszippantottam a friss levegőt. Fogalmam sincs, mit kezdjek a továbbiakban Jackkel és az életünkkel… Nem engedhetjük meg magunknak, hogy ne dolgozzon, hiszen nem születtünk gazdag családba,
nem hullik csak úgy az ölünkbe a pénz.
Szippantottam egy utolsót a kinti levegőbe, majd visszasétáltam a lakásba és nekiláttam reggeli teendőimnek, suli előtt.

-          Nincs már itthon joghurt? – kiabált Jack, mikor a fürdőben igazgattam f rizurámat.

-          Nincs. Tegnap felgyújtottad az utolsót… - dünnyögtem.

-          Akkor el kell mennem, venni – fintorgott.

-          És ha már ott vagy, vegyél egy napilapot és nézz szét az álláshirdetések között… - tanácsoltam.

-          Jó-jó – Szinte biztos volta abban, hogy a szavaim csak átsuhantak fején, de már nem volt erőm szóvá tenni.

-          Na, nekem mennem kell – pillantottam a faliórára.

-          Kikísérlek – rántott vállat. – Úgyis behozom a postát.

-          Rendben – bólogattam. Bár még mindig mérges voltam, ő úgy tett, mintha semmi se történt volna. Összekulcsolta ujjainkat miközben a kijárathoz lépkedtünk. A Podolski család is éppen akkor indult, csakúgy, mint tegnap. Most azonban sokkal rosszabb kedvük volt.

-          És akkor mégis mi lesz Lou-val? – kérdezte Lukas feleségét, aki éppen a kocsiba készült beszállni.

-          Vidd magaddal! – rántott vállat a még nálam is szőkébb hajú nő, majd beült a vezetőülésre.

-          Ez nem így megy, te is tudod! – dörrent rá férje, ám Monikát nem különösebben érdekelte. Indított és elhajtott.

-          Baj van? – szólította meg váratlanul Jack.

-          Nem. Vagyis igen… Edzésem lenne délután és nem tudom, mit csináljak Louissal – tárta szét kezét. A kisfiú már nem volt vele, anyja elvitte, de az iskola előkészítő hamar véget ér. – Moniq-nak más dolga akadt – elég mérges volt.

-          Lara ráér – ajánlkozott párom az én nevemben.

-          Mi? – pillantottam rá rémülten.

-          Most mi van? Máskor is bébiszitterkedtél már… - rántott vállat.

-          Tényleg? – lépett Luk közelebb.

-          Hát, néha-néha szoktam az egyik családnál – vallottam be.

-          El tudnád vállalni ma? Nagyon sokat jelentene – Emberek, akik nem ismerik Lukas Podolskit. Előre szólok, a könyörgő tekintetének NEM LEHET nemet mondani.

-          Fél háromig suliban vagyok, de utána el tudok menni érte – sóhajtottam. A barátnőmmel általában utána legalább egy óráig a könyvtárat bújjuk, de egyszer igazán kihagyhatom.

-          Köszönöm!! Ígérem, meghálálom – szemében is láttam a köszönetet.

-          Rendben – bólintottam. – Csak mesélj róla gyorsan dolgokat, amiket tudnom kell… - kértem.

-          Öhm… metrózól? – pillantott táskámra.

-          Igen – bólintottam.

-          Fél perc és jövök veled! – emelte fel mutatóujját, majd a lakásba rohant, hogy összeszedje maradék cuccait. – Itt is vagyok! – bár a fél perc, legalább öt lett, megvártam. Így végül későbbi metróval indultunk, de a lényeg, hogy beérjek.

-          Minden rendben? – érdeklődtem.

-          Az túlzás, de megvagyunk – rántott vállat. – De ezt én is kérdezhetném. Mi van veled? Nyúzottnak tűnsz és tegnap láttam a füstöt is nálatok. Már attól féltem hívhatom a tűzoltókat…

-          Az a szerencsétlen betette a kibontatlan joghurtot a mikrohullámúba – fintorogtam.

-          Mit csinált? – ledöbbent, majd nevetni kezdett. – Minek?

-          Mert hideg volt és fáj a torka – forgattam szemeimet. – Mintha egy óvodással élnék… Sőt, rosszabb! És ami a legjobb, hogy kirúgatta magát…. – mormogtam.

-          Úhh. Az kegyetlen tud lenni… És néz már álláshirdetéseket vagy valami? – kérdezte.

-          Tudod, Jackkel van egy hatalmas probléma, mégpedig, hogy utál melózni.. Lusta, hanyag és nemtörődöm, ezt pedig a munkaadók is látják, így nem nagyon veszik fel. Azt hittem mostanra megváltozott, értem, értünk… de nem – ráztam a fejem. – Azért ajánlkozott annyira az imént, hogy én vigyázzak Louisra, mert ő addig se kell megmozduljon…

-          Bocs, hogy megkérdezem, de akkor miért vagy vele, ha ennyire nem vesz figyelembe? – érdeklődött.

-          Mert szeretem – vallottam be.

-          Igen, ez elég nyomós érv – bólogatott. – Nálam azonban egyre kevésbé elegendő.. – suttogta. – De ez most nem fontos… Öhm, írtam Monikanak, aki szólt Louisnak, hogy te mész érte. Nincs ételallergiája, viszont édességet csak azután ehet, ha már valami egészségeset is elfogyasztott – magyarázta Lukapuci.

-          Ennyi eszem nekem is lett volna, de okés – mosolyogtam rá. - Remélem, kedvelni fog – sóhajtottam fel.

-          Biztos vagyok benne  – mosolygott biztatóan.

Egyetem után azonnal rohantam a csöppségért. Lukassal a metrón számot cseréltünk, így tudtam, ha baj van, értesíthetem, de szerettem volna, ha erre nem kerül sor. Nagyon szeretném jól csinálni, főleg, hogy Louisról van szó.
Korábban érkeztem pár perccel, őket pedig pontosan engedték ki. Felvette kabátját és tétlenül ácsorgott egyhelyben. Nem igazán tudta, kit is kell várnia.

-          Louis, szia – léptem oda hozzá, majd leguggoltam elé. – Lara vagyok, emlékszel rám? – félénken bólintott.

-          Te fogsz vigyázni rám? – kérdezte megszeppenve.

-          Igen, amíg a szüleid haza nem érnek velem leszel, rendben? – bólintott egy apró igent, majd megfogta a kezem és elindultunk. – Mit szeretnél csinálni?

-          Nem tudom – rántotta meg apró vállát. Szerencsére az iskola előkészítő épülete nem volt túl messze, így alig 2-3 percet töltöttünk a metrón, miközben szorosan fogtam az ifjú Podolski kezét.

-          Nos? – kérdeztem kíváncsian. Jack szerencsére elment a haverjaival, így csend volt ránk a házban.

-          Kaptam feladatot a tanító nénitől, segítesz? Apa mindig szokott – tájékoztatott az apróság.

-          Persze, szívesen – mikor az öcsém kicsi volt, neki is sokat segítettem a tanulásban. Jó érzés, ha a fejlődésükhöz hozzájárulhatok.
Kinyitotta az asztalra a munkafüzetét, majd elővette a ceruzáit is. Gyakorlós feladatok voltak, megszámolni hány alma van a kosárban és hány fecske ül a dróton, vagy éppen hozzárajzolni. Louis nagyon okos, alig volt szüksége a segítségemre, így készítettem magunknak közben palacsintát. Szerencsére nagyon ízlett neki és kezdett megnyílni. Egyre többet beszélt, mesélt az iskola előkészítőről és a szüleiről is. Még arról is említést tett, hogy ideköltöztek Németországból, mert az apukája nagyon jó focista. Nos, erről nem volt kétségem, bár még nem láttam játszani.

-          Kimehetek játszani az udvara? – az órára pillantottam. Lukas hamarosan hazaérkezik, de nem akartam megbántani.

-          Persze, jövök veled – simogattam meg buksiját, amin elmosolyodott. Először csak maga kezdte el rugdosni a labdát a kerítésnek, majd megkért, hogy álljak be kapusnak, így a büntetőrúgást gyakorolhatta, bár a mi udvarunk nem volt túl nagy.

-          Miért nem vagy kapus? Ügyes vagy – dicsért az alig négy éves kissrác.

-          Köszönöm – nevettem fel. – A foci nem az én sportom – rántottam vállat. – Meghagyom apukádnak és neked.

-          Köszi, kedves tőled – szólalt meg mögöttem az említett.

-          Szia, apu! – kiabált Louis majd a kerítéshez rohant. Kitártam az idősebb Podolski előtt, ő pedig amint belépett, felkapta kisfiát.

-          Szia, Kicsim! – mosolygott kisfiára. – Jó voltál?

-          Nagyon jó – bólogattam.

-          Örülök. Szedd össze a holmid – irányította a lakás felé. – Köszönöm, hogy elvállaltad – fordult felém, amint kettesben maradtunk.

-          Örömmel tettem – vallottam be. – Nagyon imádnivaló! Megcsinálta a feladatot, amit kapott, evett is… szóval kijöttünk játszani – meséltem neki.

-          Rendben – bólogatott. – Jól érezted magad? – kérdezte kisfiát, aki megjelent, hátán a kistáskájával.

-          Igen, Lara nagyon kedves – mosolygott. – Játszol velem máskor is? – leguggoltam hozzá, majd apró puszit leheltem arcára.

-          Hát persze! Bármikor, amikor szeretnéd – közelebb lépett és megölelt.

Oké, szia – megfogta édesapja kezét, majd hazaindultak. Visszamentem a lakásba és összepakoltam magunk után, miközben vártam, hogy Jack végre hazaérjen.