33. rész

  Mats még maradt egy darabig, majd jobbnak látta hazautazni végre, hiszen nemsokára ünnepelnek Dortmundban, a bajnoki cím és a kupa örömére. Én letusoltam addig a kórtermemhez járó fürdőben, majd Benni is lemosdott gyorsan. Összetoltuk a két fotelt, ami a szobában volt, mondván Benni majd ott fog aludni, bár én nem nagyon akartam engedni. Inkább alszok a földön, csak legyen velem.

-  Gyere ide! – húztam magam mellé a kórházi ágyra. Összekucorodtam, ő pedig mellém feküdt. – Mesélj valamit – kértem.

-  Mit meséljek? – simogatta kézfejemet.

-  Akármit – vontam vállat.

-  Azt rebesgetik, hogy a Bayern szeretne engem a csapatba… - suttogta.

-  És te?

-  Nem tudom. Jó lenne végre bajnoki csapatban lenni, de… a Schalke az életem. Több mint, tíz éve vagyok ott, szívem-lelkem beleadtam. Nagyon fontos számomra a csapat… - mesélte.

-  Manuelnek is az volt, nem?

-  Én nem vagyok Manuel… - suttogta. Neuer rengeteg kritikát kapott, miután elhagyta csapatát egyik legnagyobb ellenfelükért. Gelsenkirchen lakossága csalódott benne, elítélik, árulónak tartják. A hely, ahol született, felnőtt, és eddigi életét töltötte, már nem látja szívesen.

-  Tudom – felemeltem a fejem és apró puszit leheltem arcára. – Te az én Bennim vagy! – simogattam arcát. – Jut is eszembe…. Sütit is vihetem hozzád? – kérdeztem.

-  Szobatiszta? – húzta fel szemöldökét.

-  Nagyjából – fintorogtam.

-  Viheted – mosolygott.

-  Szuper! Köszönöm… ezt is!

Vállára hajtottam a fejem és tenyerét simogattam, miközben hosszan beszélgettünk. Ki akartuk élvezni az együtt tölthető időnket, mielőtt ismét elválunk.

-  Rosszul fog esni, ha nem megyek el egyetlen EB meccsetekre sem? – suttogtam. – Szeretnék, meg minden, de… most belegondoltam és nem érzem, hogy képes lennék rá – töröltem le kicsorduló könnycseppem.

-  Tökéletesen megértem az indokodat – simogatta meg hátamat. – Nem fogok rád megharagudni és jogom sincs hozzá! Kicsim, az a legfontosabb, hogy meggyógyulj! Majd mindennap beszélünk telefonon, néha talán gépen keresztül is… - magyarázta, amit én mosolyogva nyugtáztam. Majd jobban belegondoltam és eszembe jutott a telefonról Lukas. Fel kellett volna hívnom! Benni fölé gördültem és elvettem a mobilom az éjjeliszekrényről. Már későre jár, Löw egészen biztos leszedi a fejem, ha ilyenkor még zargatni merem Lukot. Visszacsúsztattam a telefont, leheltem egy puszit Benni ajkaira, majd visszabújtam eddigi kényelmes kis fekhelyemre. – Mennyi az idő?

-  Már későre jár… - pillantottam rá. – Aludjunk! – ásítottam.

-  Rendben – nyomott apró puszit a hajamba. – Jó éjt, Kicsim!

-  Neked is, Édesem! – megpusziltam vállát, majd behunytam szemeimet és lassan álomba szenderültem.

Reggel arra ébredtem, hogy lemászott mellőlem és készülődni kezdett. Hajamba túrtam, majd megdörzsöltem szemeimet is.

-  Már ennyi az idő? – motyogtam.

-  Sajnos – suttogta. – Hamar eltelt – húzta el a száját. – De ez is jobb volt, mint a semmi – leült mellém és megsimogatta az arcom.

-  Igen – helyeseltem. – Sokkal tartozunk Joachimnak.

-  Majd valahogy megháláljuk – bólintott. – Egyelőre csak gyógyulgass!

-  Igyekszem – rántottam meg a vállam. – Te meg legyél jó és vigyázz magadra! És persze a többiekre is… - kértem.

-  Úgy lesz – biccentett, majd közelebb hajolt és hosszan ajkaimra tapadt. Miután elváltunk a fürdőbe ment, hogy megmossa arcát és megigazítsa haját. Miután kilépett, zsebébe csúsztatta telefonját, majd felkapta a táskáját. – Szeretlek – hajolt közelebb egy búcsúcsókra.

-  Én is téged – a csók után nyomtam még egy puszit ajkaira, majd megöleltem. – Óhh és édesem…

-  Hmm? – pillantott rám kíváncsian.

-  Borotválkozz meg, mert szúrsz – kuncogtam.

-  Rendben – nevetett. – Szia – adott még egy puszit, majd az ajtóhoz sétált. Még visszafordult, mielőtt kiment én pedig szorgosan integettem neki. Abban a pillanatban, ahogy becsukódott mögötte az ajtó elfogott az üresség és a magány. Ismét egyedül vagyok.
Kompenzálni próbáltam magányom, így a telefonért nyúltam és kikerestem bátyám számát.

Legalább fél órát társalogtunk, mialatt azért kicsit ledorgált, hogy nem hívtam hamarabb. A Bennis érvem azonban talán meggyőzte kicsit, így megúsztam a haragtartást.

Két nappal később hazaengedtek. Felhívtam Bastianékat, akik előszeretettel jöttek át segíteni pakolni, bár úgy tűnt mintha kicsit mosolyszünet lenne közöttük. Végül aztán ezt egy csókkal cáfolták. Anyámban feltámadt hirtelen gyermeke iránti szeretet és marasztalni akart, de nem engedtem. Szükségem van egy kis kikapcsolódásra és, ha ezt Halternbe kaphatom meg igazán, akkor elmegyek.

-  Gyere csak! – megvártam, míg Süti lábaimhoz szaladt, majd a kutyaszállító dobozba tereltem. Nem igazán tetszett neki, de ezt a kis időt csak kibírja. Bepakoltam a kocsiba, majd betettem Sütit is. – Köszi, mindent – fordultam Bastian és Heidi felé.

-  Nincs mit – mosolyogtak.

-  Vigyázz magadra, Kislány! – paskolta meg vállamat a bajor.

-  Ti pedig adjatok bele mindent és kenjétek el a szájukat szombaton! – kértem.

-  Rendben – kacsintott. Beszálltam a kocsimba, majd ők is a sajátjukba és mindenki ment a maga útjára. Halternig dudorásztam, majd első utam a Höwedes szülők házához vezetett.

-  Nina – mosolygott rám Frau Höwedes. – Örülök, hogy látlak – engedett beljebb. – Hogy vagy?

-  Elvagyok – grimaszoltam. – Benni azt mondta, hogy telefonált…

-  Igen, szólt nekünk – mosolygott. – Ülj csak le! – mutatott a kanapé felé.

-  Nem maradnék most sokáig, ha nem gond… a kiskutyám a kocsiban vár meg elég fáradt vagyok… - magyaráztam.

-  Óhh. Semmi baj – rázta a fejét, majd átnyújtotta Benni lakásának kulcsait.

-  De valamelyiknap szívesen átjövök, ha… ha nem zavarok – motyogtam.

-  Jaj, Édesem, dehogy zavarsz! – legyintett, majd megölelt. – Örülök, ha meglátogatsz minket.

-  Én is örülök, ha megtehetem – mosolyogtam. Nagyon szimpatikus volt a Höwedes család és úgy érzem, én is nekik.

-  Akkor… várunk! – bólintott.

-  Rendben – mosolyogtam. – Köszönöm – elköszöntem két puszival, majd visszarohantam a kocsihoz, melyben Süti várt és végre meg sem álltam Bene lakásáig.