34. rész

-  Kipakoltam a táskáimból, majd készítettem egy hatalmas tál gyümölcssalátát és beültem vele a tévé elé. Süti örömmel feküdt mellém, és ahogy láttam, ő is körbeszaglászott, megérezve Bene illatát.

-  Nekem is maradjon – kuncogtam. – Sok időt kell kibírnom nélküle – egy szomorú sóhaj tört fel ugyan a torkomból, de nem az bántott, hogy nincs itthon, hanem, hogy én nem lehetek majd vele az EB idején.
Kapcsolgattam a tévécsatornák között, miközben a friss salátámat falatoztam.  A múltkori kupadöntőt ismételték, így bár nem vagyok az ismétlések híve, ledobtam a kapcsolót az ágyra és belemerültem a meccsbe. Süti ugrálása mozdított ki kényelmemből, miután vízre volt szüksége. Töltöttem egy kicsit a táljába, majd visszaültem a tévé elé. Fél idő. Természetesen, pont, amikor visszaértem… Mobilomra néztem, az időt nézve, még valószínűleg folyik a fiúk edzése, így inkább csak a fejem fölé emeltem, ölembe húztam Sütit, majd megnyomtam a fotózáshoz szükséges gombot. Végül a kész képet elküldtem üzenetben, ezzel a szöveggel: „Én így edzek az EB-re ;)”
Várnom kellett ugyan a második félidő végéig, de végül kedvesem válaszolt. Megnyitottam az SMS-t, de csak egyetlen szó állt benne: Skype.
A táskámhoz léptem, majd előhalásztam belőle a laptopom és azonnal az említett portálra jelentkeztem be.

-  Szia, Kicsim – mosolygott, miután igent nyomtam a videóhívás kérelmére.

-  Szia… sztok – Julian kósza hajtincseit pillantottam meg a háttérből.

-  Nem hall – rázta a fejét Bene. – Lénázik – forgatta szemeit.

-  Te meg Ninázol, szóval ne irigykedj! – dorgáltam meg.

-  Nem irigykedem! Sose cserélnélek le! – mosolygott.

-  Örülök – nagyon hiányzott, hogy hozzáérjek. Láttam az arcát, a mosolyát, mégsem csókolhattam meg. Csak a nem tudom milyen nagy felbontású monitort érinthettem.

-  Látom, kényelembe helyeztétek magatokat – szólalt meg, mikor Süti ölembe vackolta magát.

-  Igen, már körbe is szaglásztunk – kuncogtam. – Ugye, rosszaság? – simogattam kiskutyámat. – Köszönöm, hogy itt lehetünk.

-  Kicsim, ezt már megköszönted!

-  De nem tudom elégszer – ráztam a fejem. Megcsóválta fejét, majd inkább témát váltott.

-  Hogy telt a napod?

-  Egész jól – vontam vállat, majd megosztottam vele napom nem túl izgalmas eseménysorozatát. – Holnap meg visszamegyek anyudékhoz, szerintem – magyaráztam.

-  Örülni fog neked! – vigyorgott. – Nagyon kedvel.

-  Kölcsönös – mosolyogtam szüntelenül. Feltűnt, hogy a mosolyogta szót gyakrabban használom, ha róla van szó? – És a te napod?

-  Edzés, edzés, edzés! – forgatta szemeit.

-  Lábad? – utaltam a nemrégiben beszerzett izomsérülésére.

-  Egyre jobban! – bólintott. Már teljes körűen edz, mióta visszament, ami tényleg megerősítette a tényt, hogy gyógyulgat.

-  Örülök – mosolyogtam. A Dortmund játékosai is megérkeztek már az edzőtáborba, így Benni arról is mesélt, hogy Matssal változatlanul jó a viszonyuk. Miután Julian befejezte Lénával a beszélgetést, vele is váltottam pár szót, majd le kellett menniük a többiekhez, így egy hosszas búcsúzás után lecsukta a laptopot. Én még szörföztem kicsit az interneten, megnéztem az emailjeimet, ahol az iskolából újonnan megkapott házi feladataim is megvoltak, majd kikapcsoltam a gépet és a szokásos esti tennivalók után bevackoltam magam Benni ágyába.

Pár nappal később érkezett el a Bajnokok Ligája döntője. Benniék is azt nézték a táborba, ahogyan mi is azt néztük Ariellával, Lewissal és Sütivel. Egész délelőtt rossz érzésem volt, ám arra álmomban se gondoltam volna, hogy a történet ilyen szomorú véget ér a srácoknak. Hiába küzdöttek jobban oly sok percen át, mikor a büntetőpárbajhoz értek, éreztem, hogy vége. Hiába Manuel a világ egyik legjobb kapusa, amikor ennyi küzdelem után tizenegyesekre kerül a sor, akkor ott általában a rosszabbik veszít. Ezt már megtapasztaltam elmúlt éveim során.
Mindennek a tetejébe a Chelsea győzelme Basti kihagyott tizenegyesénél vált biztossá. Szegény ezt követően sírva borult a földre, ahol a csapat tagjai egy jó ideig elidőztek. Nem akartak bunkónak tűnni, hogy nem nézik meg a Chelsea ünneplésének kezdetét, de jól látható volt, belül majd szétesnek a fájdalomtól, a szomorúságtól. Egy világ dőlt bennük össze.
Ez persze átmeneti állapot, nem ez volt az utolsó BL ahol győzelemre esélyesek, de mindenképp örökké tüske marad a szívükben, főleg a múlt heti kupadöntő után.
Lewis és Ari is eléggé letört volt, mikor elment, hiába az egyik legnagyobb ellenfél csapat, németek, és most csak ez számított.
Lefekvés előtt még küldtem egy üzenetet Bastinak, mostanra bizonyára már lent sörözgetnek az Allianz Aréna pincéjében és próbálnak túllendülni a vereségen.
„Tűrj és tarts ki! Ez a fájdalom, hasznodra lesz egykor!” – ezeket a szavakat mondta az első sérülésem alkalmával még jó pár évvel ezelőtt. Remélem, emlékezni fog rá, hogy tőle származnak a szavak és egy kis reményt kelt benne. Manunak is írtam, és megkértem figyeljen a többiekre, próbáljon lelket önteni beléjük és ő is tartson ki, függetlenül, hogy nem lehetek ott.
Bebújtam az ágyamba, majd hosszas forgolódás után, de sikerült elaludnom. Be kellett, hogy valljam, engem is bántott a dolog, hogy a Bayern ennyire megjárta.
Másnap délelőtt a csengő vert ki álmomból. Fáradt voltam, de időm alig volt kitörölni a csipát a szemeimből, már rohanhattam is a csengőhöz. Alig fordítottam el a kulcsot a zárban, Bastian szinte beesett a küszöbön.

-  Te tudtad? – kiabált.

-  Micsodát? – meredtem rá értetlenül. Süti kirohant a szobából és Basti lábára ugrott, ám ő lerázta magáról.

-  Hogy az a liba összefeküdt valami hülye gyerekkel a hátam mögött! – őrülten dühös volt.

-  Mi? Heidi megcsalt? – teljesen ledöbbentem. Én azt hittem fülig szerelmes, erre összefeküdt valaki mással? – Mégis kivel?

-  Valami színész gyerek, nem tudom… nem is érdekel! Én… hazamegyek a BL után, persze egyedül, mert ő nem jött el, valami halaszthatatlan dolog miatt, erre otthon nem azzal a kölyökkel volt? Az én házamba!! – lerogyott a kanapéra és kezeibe temette arcát. Teljesen kikészült. Leültem mellé és megöleltem, mint ahogy a bátyámmal tenném.