35. rész

-  Sose gondoltam volna… - suttogtam. – Basti, nyugodj meg!

-  Nyugodjak meg? – sose láttam még sírni… sose láttam még ennyire megtörtnek. Egy nap alatt két számára különösen fontos dolgot veszített el.

-  Tudom, hogy nehéz – simogattam hátát. – De képes vagy rá! Főleg, ha… - hirtelen ötlettől vezérelve a konyhába rohantam és csináltam két nagy bögre forró csokit. – A gyógyulás első lépcsőfoka – nyújtottam át neki. Elengedett egy halvány mosolyt, majd kortyolgatni kezdte. – Szeretnél még beszélni róla? – nem vagyok jó ezekben a lelki segélyes dolgokban, de szerettem volna segíteni rajta, hiszen nem véletlenül fordult hozzám.

-  Miben jobb az a srác nálam? – suttogta.

-  Nem tudom, hogy ki ő.. – kezdtem bele, de félbeszakított.

-  Az a Cobra 11-es csávó… valami Tom.. – furcsa, mert öt perce még fogalma sem volt, ki az.

-  Tom Beck? – bólintott a név hallatán. – Na, ő semmiben sem jobb nálad!

-  De mégis megcsalt vele… - rázta a fejét.

-  Mert buta! Vagy, mert szerelmes… Basti, néha nem lehet irányítani a dolgokat, de gondolj csak bele! Jobb, hogy ez most derült ki, mint mondjuk, mikor már az esküvő gondolatait tervezgeted – mondandóm végén kortyoltam egyet italomból és vártam reakcióját.

-  Igen, tudom is, csak… pont a legrosszabbkor…

-  Tudom – simogattam hátát. – És… - kerestem új téma után. – Hogy kerülsz ide?

-  A srácok kiélvezik a hetet a barátnőikkel, összekaparják magukat, nekem viszont kényelmetlenné vált otthon maradni, főleg, hogy Heidi összeszedi a cuccait és elmegy… Luk edzőtáborban, ahogy Benni is, szóval gondoltam talán befogadsz pár napra – motyogta szégyenlősen.

-  A második bátyámat? Bármikor! – öleltem meg.

-  Köszönöm – mosolygott halványan.

-  De, ha nem baj, megkérdezem még Benet is! Mégis csak az ő háza…

-  Természetesen – bólintott én pedig a mobilomért siettem. Nem vette fel, hiszen ilyenkor edzésen vannak, azonban egy üzenetet hagytam neki, majd csak lehallgatja.

-  Felöltözöm… Utána nincs kedved sétálni? – fordultam ismét a bajorhoz, aki még mindig italát szürcsölgette.

-  De – bólintott. A fürdőbe sietve szembesültem vele, hogy tekintve, hogy nemrég keltem, elég ramaty állapotban van a kinézetem. Gyorsan letusoltam, majd összeszedtem magam. Mindössze húsz percbe telt, aminek örültem, hiszen nem akartam megvárakoztatni az amúgy is kesergő Bastiant.

-  Nincs valami cukortól csorgó nassolnivalód? – állt fel a kanapéról, mikor meglátta, hogy elkészültem.

-  Nincs és tudtommal nem is ehetsz ilyet! – emlékeztettem. Akármilyen bánatos is, attól még figyelnie kell az egészségére és a karrierjére is.

-  Csak ma… légy szí’! – könyörgött.

-  Majd veszünk valamit menetközbe – forgattam szemeimet. – De utána le kell futnod holnap!

-  Meglesz – ígérte.

Felkaptam a táskámat, majd elindultunk a helyi üzletbe. Bastiannak azért a fejébe nyomtam Benni egyik baseballsapkáját, nincs szükség arra, hogy valamelyik Schalke rajongó meglássa és elterjessze a hírt, miszerint egy Bayernes van a városban. Exbarátnői mellett kitanulhatta a vásárlás fortélyait, mert csendben tolta mellettem a kocsit, néha levéve egy-egy általa fontosnak vélt dolgot a polcokról.

-  Basti, nem veszünk ennyi édességet! – dorgáltam le, mintha csak Louissal beszélnék.

-  Ne már – durcázott. – Majd lefutom.

-  Bastian, ne ess szét ennyire, könyörgöm!

-  Jó… - sóhajtott. Visszapakoltam pár édességet, de a chipset ott hagytam. Tudom, hogy nagyon szereti. A pénztárhoz mentünk, majd egy gyors fizetés után, hatalmas szatyrokkal indultunk haza. Persze, ahogy az lenni szokott kedvesem a legjobbkor időzített a telefonhívásával, így szegény Bastiannak kellett cipelnie az én adagomat is.

-  Szia, Kicsim – köszönt. – Mi a baj? Miért hívtál?

-  Szia – köszöntem. – Nincs baj…

-  Tudod, hogy olyankor edzésünk van – motyogta.

-  Tudom, ne haragudj! Szerettem volna, ha visszahívsz, mikor ráérsz, mert lenne valami, amit meg kell beszélnünk…

-  Micsoda? Biztos nincs baj, Kicsim?

-  Bastian itt van nálam, vagyis nálad, de érted… - magyaráztam, miközben elővettem a kulcsot és kinyitottam az ajtót.

-  Ööhm.. hogyhogy? – kérdezte meglepetten.

-  A BL döntő után hazament és nos, Heidi éppen mással enyelgett… - félrevonultam a nappaliba, míg Basti elkezdett kipakolni.

-  Komolyan? Heidi megcsalta? – ő is teljesen ledöbbent.

-  Igen, és valószínűleg nem először. Most elköltözik a sráchoz, de Bastiannak támogatásra van szüksége. Megharagudnál, ha itt maradna a hétvégéig?

-  Dehogy haragszom! Próbálj egy kis lelket verni belé, oké? – kérdezte. – Ágyneműt meg találtok a vendégszobában, ha felemelitek az ágyneműtartót. Huzat pedig a szekrényben… - magyarázta.

-  Köszönöm, Szívem, de azt hiszem, majd feltalálom magam. Ha valami nincs meg, szólni fogok – biztosítottam. – Nagyon köszönöm, hogy engeded. Te vagy a legjobb! - mosolyogtam az apró készülékbe.

-  Csak ezért? – nevetett.

-  Mindenért – haraptam alsó ajkamba. – Este skypeolunk, ugye?

-  Julian kihívott egy ping-pong meccsre. Gyorsan leverem, aztán lehet róla szó – nevetett.

-  Megnézem én azt – motyogta a legifjabb Schalker a háttérben.

-  Majd meglátod – kuncogott kedvesem.

-  Rendben, majd csörgess meg előtte – kértem.

-  Természetesen. Most mennem kell. Légy jó, Kicsim! Vigyázz magadra! – búcsúzott.

-  Te is! Szeretlek!

-  Én is téged – suttogta, majd bontottuk a vonalat. Nagyon hiányzott mellőlem, de most mással kellett foglalkoznom. A fogadott bátyám kint vár rám és bánkódik. Ki kell találnom, hogyan is hozhatnám vissza az én Bastianom.

-  Itt vagyok – szólaltam meg. – Ki is pakoltál?

-  Igen, remélem nem baj – motyogta.

-  Nem – ráztam a fejem. – Köszönöm – Elővett egy tálat, majd beleborított egy zacskó chipset.

-  Gyere! – megragadta a kezem és húzott magával a nappaliba. Persze Sütit se lehetett kihagyni, ő is ott csaholt körülöttünk. Valami ostoba műsorra kapcsolt Basti, azt nézegettük, míg egymásnak dőlve faltuk a chipset. – Benni nem volt mérges? – törte meg a csendet.

-  Dehogy. Tökéletesen megérti, hogy ki vagy és azt mondta maradj nyugodtan – magyaráztam.

-  Rendes tőle – bólintott. – Majd valahogy meghálálom.

-  Tényleg rendes, de nem hiszem, hogy kellene. Örül, hogy nem vagyok egyedül – mosolyogtam rá.

-  Ennek én is – simított aprót arcomon. – Féltem, mikor megsérültél. Tudom, milyen nehéz elszakadni attól, ami az életed – motyogta.

-  Gondolom – bólintottam. – De most ez nem fontos!

-  De te fontos vagy… - motyogta, majd közelebb hajolt és apró csókot nyomott ajkaimra. A vér meghűlt ereimben.